Ok és okozat az univerzumban
Malárics Viktor
2
Tartalomjegyzék:
Semmi........................................................................................................................................ 4
1. Bevezető a kilencedik részhez............................................................................................ 4
2. Ok és okozat a dinamika alaptörvényei szerint .................................................................. 6
2. 2. A tehetetlenség jelensége ................................................................................................... 6
2. 2. 1. Az anyagcsere belső aspektusai: .................................................................................... 9
2. 2. 2. Az anyagcsere külső aspektusai: .................................................................................. 11
3. 2. 3. Az osztály szintű tehetetlenség jelensége..................................................................... 12
2. 3. A mozgásnak oka van, a Newtoni dinamika alaptörvénye.............................................. 13
2. 4. Ok és okozat, mint hatás és ellenhatás. ............................................................................ 15
2. 5. A szuperpozíció elve ........................................................................................................ 16
3. Ok és okozat az új természetszemlélet szerinti közelítésben .............................................. 17
3. 1. Az elemi mozgástartalom és az elemi dilemma ............................................................... 18
3. 1. 1. Az elemi mozgástartalom diszkrét aspektusa............................................................... 19
3. 1. 2. Periodikus jelenségek rendszerelméleti aspektusai...................................................... 23
3. 1. 2. 1. Rezgések és hullámok különös viselkedése ............................................................. 23
3. 1. 2. 2. Periodikus jelenségek ok-okozati eseményhalmaza................................................. 27
3. 1. 3. Az elemi mozgástartalom, mint a primer tér hullámjelensége..................................... 32
3. 2. Kölcsönhatás modellek üzenete ....................................................................................... 37
3. 2. 1. A háromdimenziós kölcsönhatás modell...................................................................... 38
3. 2. 2. A háromdimenziós modell kritikája............................................................................. 41
3. 2. 3. Az interferencia kölcsönhatás modell .......................................................................... 44
3. 2. 3. 1. Az interferencia modell elve .................................................................................... 44
3. 2. 3. 2. A primer tér az állóhullámok aspektusából............................................................. 45
3. 2. 4. Az interferencia modell a szám fraktál aspektusából................................................... 48
3. 2. 4. 1. A rendszerfejlődés reciprok kvázi-tükörszimmetrikus jellege................................. 50
3. 2. 4. 2. A fraktál rendszerfejlődés elve................................................................................. 51
3. 2. 5. Nyílt és zárt ok-okozati láncok..................................................................................... 52
3. 2. 6. Hullám-függvények visszaverődése............................................................................. 56
3. 2. 7. Fraktál hullámok visszaverődése ................................................................................. 59
3. 2. 8. A fraktál tükrök jelensége ............................................................................................ 62
3. 2. 9. A természet hullámok visszaverődése a fraktál tükrökön............................................ 63
3. 2. 10. Fraktál tükrök és a heurisztika ................................................................................... 65
3. 2. 11. A zárt oksági lánc és a filozófia ................................................................................. 66
3. 2. 12. A természet fraktál, és a szám fraktál viszonya ......................................................... 67
3. 2. 12. 1. A természet fraktál és a szám fraktál illeszkedése. ................................................ 69
3. 2. 12. 2. A zérusdimenziós jelenségek értelmezése ............................................................. 69
3. 3. Fraktál minőségű ok-okozati viszonyok .......................................................................... 74
3. 3. 1. A primer tér, mint a „Nagy Egész” vetületi minősége ................................................. 75
3. 3. 2. A primer tér és az Olbers paradoxon............................................................................ 78
3. 3. 3. Az ok-okozati fraktál................................................................................................... 82
3. 3. 4. A kölcsönhatás fraktál, és az ok-okozati fraktál viszonya ........................................... 84
3. 3. 4. 1. Elképzelések az ok és okozat közötti viszonnyal kapcsolatban............................... 84
3. 3. 4. 2. Fraktál minőségű okok és okozataik ........................................................................ 86
3. 3. 5. Az ok-okozati ciklusok................................................................................................. 93
3. 3. 5. 1. Az ok-okozati ciklus a téraktivitás fraktál aspektusából .......................................... 93
3. 3. 5. 2. Az ok-okozati ciklus a szám fraktál aspektusából.................................................... 95
3. 3. 5. 3. Az ok-okozati ciklus a divergencia fraktál aspektusából ......................................... 97
3. 3. 5. 4. Az ok-okozati ciklus az aszimmetria fraktál aspektusából ...................................... 98
3
3. 3. 6. Az ok-okozati fraktál konstrukciók kapcsolódása...................................................... 103
3. 3. 7. Az ok és okozat időfüggő jellege ............................................................................... 107
3. 3. 7. 1. A relatív és az abszolút jelen.................................................................................. 108
3. 3. 7. 2. A „jelen fraktál” .................................................................................................... 110
3. 3. 7. 3. A „jelen fraktál” szélsőértékei............................................................................... 112
3. 3. 7. 4. A múlt, a jelen, és a jövő viszonya az interferencia modell aspektusából ............ 113
4. Az önszerveződésre képes erőtér ....................................................................................... 116
4. 1. A mozgatóerő és a mozgató energia ............................................................................. 116
4. 1. 1. A fogalmak tartalmi lényegéről................................................................................. 117
4. 1. 2. A mozgatóerő ok-okozati aspektusai ........................................................................ 120
4. 1. 2. 1. Az erőtörvény a rendszerfejlődés aspektusából ..................................................... 121
4. 1. 2. 2. Az erőtörvény ok-okozati aspektusa ...................................................................... 123
4. 1. 3. Az osztály szintű erőfogalom tartalmi lényege .......................................................... 124
4. 1. 3. 1. A mozgásmennyiség az időléptékek aspektusából................................................ 126
4. 1. 3. 2. Az erő és az anyagcsere kapcsolata........................................................................ 128
4. 1. 3. 3. Az erő és a gravitációs erő viszonya ...................................................................... 131
4. 1. 3. 4. A gravitáció jelensége és az elemi térátrendeződés modell .................................. 134
4. 1. 3. 5. Az erő és az új természetszemlélet viszonya.......................................................... 138
4. 1. 4. Az erőmentes mozgatók, a parciális és a hierarchikus anyagcsere ............................ 139
4. 1. 4. 1. Az erő és az anyagcsere viszonya .......................................................................... 140
4. 1. 4. 2. A hierarchikus anyagcsere, és a másolt jelenségek................................................ 144
4. 1. 5. Mozgásformák viszonya, az erőtörvények sorozata................................................. 146
4. 2. Mi mozog a zászló, a szél, az elme, vagy a primer tér? ................................................ 148
4. 2. 1. A modell fraktál ........................................................................................................ 149
4. 2. 2. A kezdő modell, vagy a forrás kód ........................................................................... 150
4. 2. 3. Erőmentes mozgatás helyett újraépítés ...................................................................... 151
4. 2. 4. A primer tér mintázata, a technológiai utasítás az, ami mozog................................ 155
4. 2. 5. A parciális és a hierarchikus viselkedés kapcsolata .................................................. 158
4. 2. 6. Az egylényegűség elve, a természet fraktál Möbiusz aspektusa ............................... 160
4. 2. 6. 1. A Möbiusz aspektus............................................................................................... 161
4. 2. 6. 2. A szám fraktál aspektus.......................................................................................... 162
4. 2. 6. 3. A téráramlás aspektus............................................................................................ 163
5. Hipotézisek........................................................................................................................ 166
4
Semmi
/Kilencedik rész./
1. Bevezető a kilencedik részhez
Mozog, vagy nem mozog? Mi ennek az oka? A kérdés egyidős az emberi
civilizációval. Sokan sokféle választ adtak e kérdésre, és a válaszok fejlődési
sorozatba rendezhetők. E dolgozat egy újabb sorozatelem kibontására
vállalkozik. E válasz tartalmi lényege az új természetszemléletből következik, és
a logika, valamint az axiomatikus rendszerelmélet ösvényén haladva közelíthető.
Mi az, ami mozog, vagy nem mozog, és minek a hatására teszi? A korai
gondolkodók szerint a tökéletes égi objektumok az isteni rendnek, a tökéletlen
földi objektumok, pedig az erőknek engedelmeskednek. A jelenkori
gondolkozásmód szerint a mozgást, égen és földön hasonló módon az
erőhatások idézik elő. Arisztotelész még úgy vélte az erő egyenletes mozgást,
sebességet hoz létre. Ezzel szemben Newton úgy gondolta, az erő, változó
mozgást, gyorsulást hoz létre. Az új természetszemlélet szerint a jelenségek egy
része közvetlen hatás ellenhatás kapcsolatban, más része pedig közvetett,
lineáris értelemben független, szabályozó-szabályozott viszonyban létezik.
Na remek, de mi az, az erő és mi az, ami gyorsul? A jelenlegi szemlélet szerint
az erő egyértelműen nem definiálható eredendően létező jelenség, így pontosan
nem tudjuk mi az, ami a gyorsulást okozza, de a tömeggel rendelkező testek és
objektumok rendelkezhetnek vele, hiszen akkor jelenik meg, amikor a tömeggel
rendelkező valamik kölcsönösen, és közvetlen módon hatnak egymásra, vagy
pontosabb fogalommal élve kölcsön hatnak.
A kölcsönhatásoknál mindig azonos erők jelennek meg? Sajnos nem, a
tapasztalatok, valamint a jelenlegi értelmezésük szerint többféle kölcsönhatás, és
ebből kifolyólag többféle erő létezik. Na remek, akkor most nézzük mi az a
tömeg, ami mozog? Hát azt sajnos nem tudjuk pontosan, hiszen ő is
definiálhatatlan, eredendően létezőnek tekintett jelenség, viszont azt hisszük
meg tudjuk mondani, milyen viszonyban van, az erő, a mozgás és a tömeg. A
tömegből egyféle létezik? Sajnos nem, ők is többfélék, és még nem is állandók,
viszont úgy viselkednek, mintha azonosak lennének. Ajaj, de legalább a mozgás
jelensége kristály tisztán áll előttünk? Sajnos az sem. A mozgás jelenségét a
jelenlegi szemlélet a mozgó tömeg térbeli pozícióinak időbeli változásaként
értelmezi. Közönséges halandók nyelvére fordítva a mozgás, az út időbeli
változásaként értelmezhető, amely az út függvény időbeli
differenciálhányadosainak értékével azonosítható. Differenciálhányadosokból
sokféle van, egész sorozat, hiszen ismétlődően végezhető műveletről van szó,
ezek szerint mindegyikhez kapcsolható egy mozgásforma? A jelenlegi
természetszemlélet csak az első és másodrendű differenciálhányadosokhoz
kapcsol sebesség és gyorsulás jellegű mozgásminőséget, a magasabb rendű
5
differenciálhányadosokhoz nem. Remek, ezek szerint, a mozgás az, változás,
viszont nem minden változás, mozgás. Miért nem? Miért definiálja a jelenlegi
szemlélet a mozgatóerőt az impulzusnak nevezett mozgásmennyiség
változásaként, és miért nem jár el hasonló módon a gravitációs erő esetében?
Valószínűsíthetően megtenné, ha tudná, de az eddigi tapasztalatok ösvényén
haladva erre nincs lehetőség. Ez az ösvény, valamint a lehetőségek hiánya
ellentmondásokhoz vezet, amelyek a dinamika alaptörvényeinek nevezett
összefüggések általános alkalmazhatóságával kapcsolatosak. Tegyük fel a
kérdést, az erők, a tömegek, valamint a mozgások közötti viszonyt kifejező
függvénykapcsolatok általános érvényűek? Sajnos nem, a probléma éppen itt
van, ugyanis tapasztalatok szerint az elemi részek környékén az extrém
kisméretű, és az égi objektumok környékén az extrém nagyméretű kozmikus
jelenségek nem követik hibátlanul a dinamika alaptörvényeiként,
függvényekként definiált elképzeléseinket. Ezek szerint az extrém
tartományokban más függvények érvényesek? Hát igen de sajnos ezek az
elképzelések ötleteken, extrapolációkon alapulnak, így egyrészt nem
egységesek, másrészt nem korrektek. Ajaj, akkor most mi van?
Nincs semmi, a gyakorlat számára a jelenlegi tudás is megfelelő, hiszen ha ez
nem így lenne, akkor a technológia, a technika színvonala nem fejlődhetne ilyen
ütemben, ugyanakkor, ha a fejlődés újabb, magasabb szintjét szeretnénk elérni,
akkor valószínűsíthetően természet közelibb elképzelésekre lesz szükség.
E dolgozat vélekedése szerint pontosan e természet közelibb elképzeléseket
tartalmazza a paradigmaváltás tartalmú új természetszemlélet.
Az új természetszemlélet a mozgás fogalom tartalmi értékkészletét nem szűkíti a
térpozíciók időbeli változására, és nem extrapolációkon, hanem interpolációkon
alapul. Az új természetszemlélet minden létező jelenséget rendszerminőségként
értelmez, és minden rendszerminőség változást mozgásként szemlél. E
megközelítés szerint mindössze egyetlen minőséget kell eredendően létezőnek
tekinteni, ez pedig az elemi rendszerek mozgástartalma. A dolgozat szerint az
elemi rendszerek mozgástartalmából az összes többi jelenség, így a tér, az idő, a
tömeg, vagy az erő, mint különös rendszerminőségek is levezethetők.
Az új természetszemlélet szerint a rendszerminőségek azok, amik változnak, ez
a változás értelmezhető mozgásként, de a mozgásokat különös módon nem erők
idézik elő, ugyanis ők nem okok, hanem okozatok. Amikor egy mozgó test
impulzusa változik, akkor a rendszerminősége változik, e rendszerminőség
változás tartalmi lényegét és folyamatát kellene megértenünk ahhoz, hogy új
eddig még soha nem tapasztalt módon működő mozgató szerkezeteket legyünk
képesek előállítani.
Szándék szerint e különös elképzelések, a mozgatók és a mozgatottak közötti
kapcsolatok ok-okozati aspektusai bontakoznak ki a következő dolgozatrészben.
A gondolati ösvény határozott cél felé tart, ugyanis a jelenlegi „mozgatók”, a
különféle motorok és meghajtó művek, a kölcsönhatásoknál megjelenő parciális
hatások hasznosításán alapulnak, a jövő meghajtó művei, viszont remény szerint
6
az anyagcsere szabályozásánál fellépő mozgástartalom változásokat fogják
hasznosítani. A két elv viszonya a vektorok, skaláris és vektoriális szorzatainak
viszonyához hasonlítható.
2. Ok és okozat a dinamika alaptörvényei szerint
A dolgozat negyedik, „az Univerzum működése” című részének 5. 3. 2.
fejezetrésze foglalkozik a Newtoni és a rendszerelméleti mechanika
kapcsolatával. E fejezetrész értelmezi az erő, a tömeg, és a gyorsulás fogalmak
jelentéstartalmát. A dolgozat most ismét visszatér e rendszerminőségek, és
viszonyuk értelmezésére, de ezúttal az új természetszemlélethez jobban
illeszkedő differenciáltabb közelítéssel próbálkozik, a mozgás osztály szintű
tartalmi lényegének megragadásával, amely talán már az alkalmazások alapja
lehet.
2. 2. A tehetetlenség jelensége
Az Arisztotelész korabeli szemléletet az úgynevezett égi és földi mozgások
közötti különbségtétel jellemezte. Az égi mozgások okát kinyilatkoztatások
jelölték meg, ezeken nem kellett sokat gondolkozni, vagy a tapasztalatokkal
összevetni, de a földi jelenségek esetében egyre többen keresték a válaszokat a
mozgásokkal kapcsolatos ok-okozati összefüggésekre. A dolgozat nem kíván
részletekbe menő történeti áttekintést adni, megteszi ezt ¤ Simonyi Károly, A
fizika kultúrtörténete ¤ című munkája /Akadémiai Kiadó 1998/. A munkából
kiderül, hogy a Newton nevéhez kapcsolható dinamikai elképzelések nem
előzmények nélkül jelentek meg. Különösen figyelemre méltó Jean Buriden
„impetus” elmélete. Buriden a párizsi egyetem rektora volt 1327-ben és úgy
vélte az eldobott kő, vagy a kilőtt nyílvessző rendelkezik egy valamiféle
úgynevezett „impetussal” ez adhat képességet a további mozgásra. Ez a
gondolat nagyon hasonlít a jelenkori impulzus elképzeléshez. Az impulzus {I} a
mozgástartalommal kapcsolatos és a mozgó test tömegének {m}, valamint
sebességének {v} szorzatával jellemezhető {I = m*v}. Newton felismerése
szerint egy test mozgásállapotának megváltozásához hatásra van szükség, ezt a
hatást pedig egy másik test képes kifejteni. Az elképzelés szerint, ha egy testet
hatás nem ér, akkor nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes
mozgását folytatja, impulzusa változatlan marad. Más aspektusból szemlélve a
test önmaga tehetetlen, mozgásállapota, impulzusa megváltoztatására képtelen.
Tapasztalataink szerint az eldobott kő előbb-utóbb leesik, tehát a mozgásállapota
nem változatlan, ebből következően, ha nem ő változtatja saját mozgásállapotát,
akkor őt valamilyen hatások érik. Erre vonatkozik egy kiegészítő tétel, miszerint
a tehetetlenség törvénye csak az úgynevezett inercia rendszerekben érvényesül.
Az inercia rendszerekben nem hat erő. Így például a gyorsuló vonatkoztatási
rendszerekben, erőhatások jelentkeznek, ezért ott a nyugalmi állapot, vagy az
egyenes vonalú egyenletes mozgás nem maradhat fent, de hasonló a helyzet a
különféle súrlódások és ellenállások környezetében is. Más aspektusból
7
szemlélve nem inercia rendszerekben az impulzusok folyamatosan változnak, de
e változások a Newton felismerése szerint csak impulzussal rendelkező testek
közötti együttműködések hatására történhet.
Az inercia rendszerek az abszolút tér és idő elképzelésekhez kapcsolható
gondolati konstrukciók. E konstrukciók létezését elméleti és kísérleti úton
próbálták igazolni, vagy elvetni de egyértelmű sziklaszilárd eredmény nem
jelent meg. Felvethető a kérdés e gondolati konstrukciók valóban léteznek-e,
ténylegesen részei a természetnek? Az egyértelmű válasz az új
természetszemlélet ösvényén haladva közelíthető meg.
E dolgozat egyik univerzális természettörvény szintű hipotézise szerint:
„Minden rendszer élettartama nagyobb alrendszerei élettartamánál.” E
kijelentésből következően minden rendszer, minden alrendszer szintjén, az
alrendszer szintek időléptékéhez illeszkedő módon, véletlen periodikus
szisztéma szerint cserélődik. Ez a jelenség az anyagcsere. Minden rendszer
minden alrendszer szintjén anyagcserét folytat. Az anyagcsere során az egyes
alrendszerek cseréje a környezet hasonló rendszerszintű anyagcserekészletéből
véletlen eloszlást követő módon történik, de jellemző módon nem teljes
mértékben azonos, hanem kissé eltérő mozgástartalmú elemek cserélődnek. Az
eltérő mozgástartalom jellemző módon kissé eltérő külső mozgásirányú
alrendszerek cserélődését jelenti. Az anyagcsere következtében a rendszerek
struktúrája és állapotkörnyezete folyamatosan változik, a rendszerek nem
állandó jelenségek, az anyagcsere következtében változik a rendszerek külső és
belső mozgástartalma. Más aspektusból közelítve és hipotézisként kiemelve:
A rendszerek mozgástartalma az anyagcserével összefüggésben változik.
Ez egy osztályszintű, minden rendszer esetére érvényes kijelentés, amelyet a
továbbiakban figyelembe kell vennünk. Vegyük észre ez egy megrázó erejű, a
jelenlegi elképzeléseket teljes mértékben felforgató kijelentés, ugyanis e szerint
nem az erőhatás változtatja a test mozgásállapotát, hanem az anyagcsere!
A rendszerek mozgástartalom változásának két domináns elemét célszerű
kiemelni:
Változik a rendszer külső eredő mozgástartalom iránya, hiszen a cserélődő
alrendszerek által képviselt mozgásirányok, alrendszer szintenként véletlen
eloszláshoz igazodó módon folyamatosan változnak, és ez kihat a külső
eredő mozgástartalom értékére is, de a hatás nem közvetlen, hiszen itt
úgynevezett fraktál műveletekről van szó, nem pedig egyszerű,
vektorösszegzésekről. / A dolgozat értelmezése szerint a fraktál egy különös
minőséghalmaz, amelyet egy vég nélkül ismétlődő algoritmus hoz létre. A
különös előállítási technológia következtében a minőséghalmaz elemei tört
dimenzió viszonyban vannak egymással, ugyanakkor az összetartozó
részhalmazok önhasonlók./
Változik a rendszer mozgástartalmát képviselő alrendszerek
halmazterjedelme, így a rendszer abszolút, külső és belső mozgástartalma is.
8
A rendszerek struktúrája és állapotkörnyezete sem állandó, bizonyos korlátok
között változhat. /Belátható, hogy a kibocsátott és a befogadott
anyagcserekészlet arányától függően a rendszer növekszik, dinamikus
egyensúlyban van, vagy fogyatkozik. Egy rendszerhipotézis szerint: a
növekvő rendszer különös módon lassul, a csökkenő rendszer pedig gyorsul.
Ez a valóság, nem elírásról van szó. Gondoljunk a szélsőértékek, a „Nagy
Egész”és az „Elemi rendszerek” külső mozgástartalmára../
Az előző gondolatmenet alapján kijelenthető, hogy a létező valóság jelenségei
az abszolút mozgástartalom és a mozgástartalom eredő iránya tekintetében
folyamatosan változnak. A létező valóság jelenségei rendszerminőségek, a
rendszerminőségek létformája a változó mozgás. A változó mozgás a jelenlegi
fogalmaink szerint gyorsuló mozgást jelent, ezért kijelenthető a
rendszerminőségek létformája a gyorsuló mozgás. Ez a gyorsuló mozgás
azonban nem egyenletes, és főleg nem egyirányú gyorsuló mozgást jelent.
A dolgozat elképzelése szerint a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész”
sokdimenziós virtuális tere zárt. Ebből a zárt térből a folyamatosan gyorsuló
rendszerek nem képesek eltávozni, ugyanis a rendszerfejlődés egészét előidéző,
egymással kölcsönhatásban működő, ellentétes hatású fraktál algoritmusok
összehangolt és csatolt működése következtében a mozgásirány, és rendszerszint
változások a „Nagy Egész” szintjén zérus eredőt eredményeznek. Röviden
szólva, mielőtt a rendszerek elhagyhatnák a „Nagy Egész” terét, mozgásirányt
változtatnak. /Közelítő értelmező példaként tekintsünk egy szúnyograj esetére,
amely a folyamatos imbolygó mozgása ellenére, a csoport szempontjából zárt
egységet alkot, pedig minden egyed folyamatosan változó irányban repked.
Az új dinamika alapelvéül szolgáló hipotézis, valamint az anyagcsere
elképzelését megalapozó gondolatok a dolgozat ötödik, - Rendszertér dinamika –
címet viselő részében, az „5. 2. 3. Az új dinamika alapelve” fejezetrésznél
találhatók, de más ösvényen haladva is megközelíthetők. Egy gondolatmenet
szerint:” Az elemi rendszerek elemi aszimmetriával rendelkeznek, ők ugyanis
bomlásra képtelenek, ezért ha velük valami történik az csak időleges
együttműködésben, közös minőségmegjelenítésben nyilvánulhat meg. Az elemi
tér homogenitása felső szélsőértéket képvisel, a homogenitás tovább már nem
növelhető ez a jelenség is egyfajta aszimmetriával azonosítható, ugyanis ha
ebben a térben valami történhet, akkor az csak és kizárólag a tér
differenciálódása irányába mutathat. Ez a tér egyetlen minőséget jelenít meg,
amely elemi időként, azonosítható. E jelenségtől csak olyan jelenség képes
eltérni, amelynek időléptéke, vagy élettartama nagyobb az elemi időnél. Ebből
következően az elemi részek együttműködései, csak akkor jelenthetik az elemi tér
differenciálódását, csak akkor jelenhetnek meg közös új minőségként, ha e közös
új minőség élettartama nagyobb az elemi időnél. Ha az új minőség élettartama
nagyobb, mint az őt létrehozó minőségek élettartama, akkor a létrehozóknak
cserélődniük kell, hiszen a rész élettartamokból csak ezen a módon alakulhat ki
egy nagyobb élettartam.”/
9
Ha sikerült belátni az előző gondolatmenetben feszülő lényeget, akkor
megvilágosodik előttünk, hogy a létező valóság jelenségei nem képesek a
nyugalom-, vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában létezni,
tőlük ez idegen, ezért az úgynevezett inercia rendszerek csupán a tudat által
létrehozott gondolati konstrukciók, amelyek nem illeszkednek a létező valóság
jelenségeihez. Ha a létező valósághoz nem illeszkednek az inercia rendszerek,
akkor a tehetetlenség törvénye sem, sőt azok az elgondolások sem, amelyek e
jelenségekre alapozva fejlődtek ki. Talán nem kell kiemelni e kijelentés súlyát és
következményeit.
Ajaj, ajaj, ebből mi kerekedik ki? Ezek szerint a mozgó testek nem tehetetlenek
és képesek saját mozgásállapotuk megváltoztatására? Nem, a létező valóság
ennél összetettebb jelenség, az ilyen kérdésfeltevésben gondolati csapda
rejtőzik, nem támogatja a lényeg kibontását.
A lényeghez az anyagcsere folyamat vizsgálatán keresztül vezet az ösvény. A
megértés kulcsa az anyagcsere. Az anyagcsere két ellentétes folyamat
együttműködésének eredményeként valósul meg. E két folyamat tulajdonképpen
két egymással együttműködő, pontosabb kifejezéssel élve kölcsönható fraktál
algoritmusként szemlélhető. Az anyagcserének léteznek a rendszer belsőhöz és a
rendszer környezetéhez kapcsolódó aspektusai, induljunk el ezen az ösvényen.
2. 2. 1. Az anyagcsere belső aspektusai:
A rendszerek rendelkeznek struktúrával és állapotkörnyezettel, az ő
együttműködésük és viszonyuk jeleníti meg az új rendszerminőséget. A
struktúra és az állapotkörnyezet is elképzelhető valamiféle rendezett, különös
módon egymásba csomagolt, forgó szerkezetek alkotta fraktál konstrukcióként,
de elképzelhető összetett, egymást átszövő téráramlás fraktálként is. A
téráramlás fraktál eltérő dimenzióértékű rendszerszintekkel rendelkezik. Minden
dimenzió-, és rendszerszintet egymástól lineáris értelemben független
mozgáskomponens hoz létre, vagy más fogalomhasználattal élve feszít ki. Ha
téráramlás-szerű rendszermodellben gondolkozunk, akkor a struktúra áramlás
fraktál minden eleme két azonos mozgáskomponenssel, az állapotkörnyezet
fraktál elemei pedig egy azonos mozgáskomponenssel rendelkezik. E kijelentés
tartalma más megközelítésben a következő módon ragadható meg: a struktúra-,
valamint az állapotkörnyezet áramlások elemei együtt mozognak a
rendszerminőséggel, de amíg a struktúraáramlások elemei egymáshoz
viszonyított mozgása zérus közeli, addig az állapotkörnyezet áramlások elemei
egymáshoz viszonyított módon is mozgást végeznek.
Az anyagcsere folyamatosan zajlik a struktúra és az állapotkörnyezet áramlások
minden eleménél, de a struktúra által kibocsátott anyagcsere spektrum
rendszerei az állapotkörnyezet áramlásaiban vesznek részt jellemző módon a
továbbiakban, ugyanakkor a struktúra által befogadott anyagcsere spektrum,
jellemző módon az állapotkörnyezet áramlásokból származik. Érzékelhető, az
10
anyagcsere egy része, a struktúra és az állapotkörnyezet között zajlik, ez
egyfajta belső anyagcserét jelent. A belső anyagcsere minden eleme
szükségszerűen legalább egy közös mozgáskomponenssel rendelkezik, hiszen
egy rendszerhez tartozik, ezért ez a cserélődés a rendszer mozgástartalmának
megtartásával, vagy megőrzésével történik. A rendszer mozgástartalmának
megőrzése egyfajta tehetetlen viselkedéssel azonosítható, hiszen ha a külső
környezeti feltételek nem változnak, akkor tartós, dinamikus egyensúlyhoz
közeli állapot jöhet létre. Érzékelhető, az így azonosított tehetetlenség fogalma
differenciált jelentéstartalmú és eltér attól az elképzeléstől, ami az úgynevezett
inercia rendszerekhez kapcsolható. Mielőtt tovább lépnénk, emeljük ki az
anyagcsere egy másik lényegi aspektusát, ez pedig az anyagcsere elemek
kibocsátásának ütemével kapcsolatos. A rendszer struktúra és az
állapotkörnyezet alrendszereinek struktúrái által kibocsátott anyagcsere
spektrum időléptékekhez kötött véletlen periodikus jelenség, amely azonban
meghatározza a lehetséges beépülés ütemét és ezzel a struktúra
mozgástartalmának lehetséges változási ütemét is. Ha most az említett
tényezőket együtt szemléljük, akkor megjelenik előttünk az anyagcsere és a
rendszer mozgásállapot változásának lehetséges viszonya. E viszony két elemet
tartalmaz:
A struktúra és az állapotkörnyezet által kibocsátott anyagcsereelemek
aránya meghatározó az idegen, eltérő mozgástartalmú csereelemek
beépülése szempontjából.
A struktúra és az állapotkörnyezet rendszerszintje meghatározó az
anyagcsere ritmusa szempontjából. Ez a ritmus rendszerszintenként
eltérő időléptékekkel és összességében egy időlépték fraktál
konstrukcióval jellemezhető.
A rendszer struktúra és állapotkörnyezete között zajló, úgynevezett belső
anyagcsere mechanizmusa összetett jelenség, megértéséhez valószínűsíthetően a
rendszertér dinamika elveinek áttekintése szükséges, de az egészből célszerű két
súlyponti elemet kiemelni:
A domináns és alárendelt struktúrák viszonya. A rendszer struktúra és az
állapotkörnyezetében található alrendszerek struktúrái domináns alárendelt
viszonyban vannak. E viszony lényegi tartalmi elemét a domináns struktúra
által kibocsátott anyagcserekészlet határozza meg:
Ez az anyagcserekészlet, egyrészt az állapotkörnyezet minden
alrendszerének centrum részén bomlásközpontot hoz létre és elvonja az
alrendszerek bontott struktúrájából származó anyagcserekészletet, ez
épül be közvetlenül a domináns struktúra kibocsátott
anyagcserekészlete helyébe. E jelenség következményeként
kijelenthető, minden rendszer egyidejűleg domináns és alárendelt
szerepben létezik, vagy más aspektusból közelítve, minden rendszer
belülről fogyatkozik, kívülről növekszik.
11
A domináns struktúra által kibocsátott anyagcserekészlet, önmaga
körüli áramlásokra kényszeríti a környezet minden alrendszerét,
tulajdonképpen ez a hatás tartja fent az állapotkörnyezet áramlásokat.
/E hatás szabályozó részét azonosítja a jelenlegi gyakorlat a
csillagrendszerek, vagy a galaxisok esetében gravitációs hatásként…/
Az állapotkörnyezet aszimmetrikus viselkedése. Az állapotkörnyezet
áramlások önmaguk is folytatnak anyagcserét, így ők is bocsátanak ki
anyagcsere készletet, vagy kissé alkalmasabb fogalomhasználattal élve
anyagcsere spektrumot. Az állapotkörnyezet áramlásoknak létezik centrum
része. Belátható a rendszer belső, vagy a más aspektusból szemlélve a
centrum irányában kibocsátott anyagcsereelemek jó eséllyel ütköző
viszonyban találkozhatnak egymással, ugyanakkor a rendszer külső
irányaiban kibocsátott anyagcsereelemek jó eséllyel közömbös, vagy
együttműködő viszonyba kerülnek egymással. A külső és a belső közötti
viszony eltérés egyfajta aszimmetriaként értelmezhető, amely miatt az
állapotkörnyezet áramlások a rendszer külső és a rendszer belső irányában
eltérő viselkedést tanúsítanak.
A rendszer belső irányában kibocsátott anyagcsere készlet egy része,
koncentrikus körökhöz és különös levélmintázatokhoz igazodó módon
bontja a központi rendszerstruktúrát, ami a struktúra által kibocsátott
anyagcserekészlet arányát növeli.
A rendszer külső irányában az állapotkörnyezet áramlások által
kibocsátott anyagcserekészlet hasonlóan viselkedik, mintha a domináns
struktúrából származna és a környezet távolabbi részében esetlegesen
létező alrendszereket, igyekszik befogni, vagy más szóhasználattal élve
az állapotkörnyezet áramlásokba vonni, a rendszert kívülről
gyarapítani. /E viselkedés részletesebb kifejtésével a dolgozat ötödik és
nyolcadik részében találkozhatunk./
2. 2. 2. Az anyagcsere külső aspektusai:
A dolgozat logikai építményéből következően a szélsőértékek, az elemi
rendszerek, és a Nagy Egész” az anyagcsere szempontjából zárt jelenségek, de a
rendszerek, mint átmeneti jelenségek valamennyien anyagcserét folytatnak és
így ebből a szempontból nyíltak. A rendszerek a belső és a külső viszonyoktól
függően befogadnak és kibocsátanak anyagcsere készletet, vagy anyagcsere
spektrumot ez által kapcsolódnak a külső környezethez. A rendszerek külső
anyagcseréje csatolt kapcsolatot létesít az egyedi rendszer és a csoport, valamint
a sokaság között. Ez a viszony hozza létre a természet összefüggő, egységet
alkotó fraktál jelenségét. Az egyedi rendszerek külső kapcsolatai diszkrét, kis-,
valamint nagycsoport szintűek lehetnek, és a különféle kombinációk változatos
halmazát jelenítik meg, így áttekintésük célszerűen csoportokba rendezett
módon történhet, de tudatában kell lennünk, hogy nem „dobozolható”, fraktál
12
jelenségről van szó. Próbáljuk meg a jelenséget érzékelhetővé tenni néhány
jellemző aspektus kiemelésével:
A rendszerfejlődés aspektusa: A rendszerfejlődés a rendszerminőségek
egész-, és törtdimenzió értékekben eltérő változatait hozza létre és rendezi
fraktál konstrukcióba. A rendszerek és tetszőlegesen választott csoportjaik
kerülhetnek egymással külső viszonyba. Ez a külső viszony az anyagcserén
keresztül kölcsönösen csatolt, függő viszonyt teremt közöttük, amely
egyaránt lehet építkező, együttműködő, vagy bontó ütköző jellegű.
A fraktál önhasonlóság aspektusa: Minden rendszer a természet fraktál
része. A fraktál minőség egyik alapvető sajátossága az önhasonlóság, ezért
minden külső és belső kapcsolat osztály szinten hasonlónak tekinthető. Ez a
hasonlóság természetesen konkrét szinten sokszínű eltéréseket enged meg, de
létezik. A külső és a belső hasonlóság eseményhalmaza szélsőértékekkel
rendelkezhet. A szélsőértékek egyik nevezetes eleme valószínűsíthetően,
szinguláris pontként azonosítható, ahol a függvénynek szakadási pontja van,
a másik nevezetes pont az úgynevezett aranymetszésnél lehet. Ismeretes
aranymetszés esetén egy szakaszt úgy osztunk két részre, hogy a rövidebb és
a hosszabb rész aránya egyezzen meg a hosszabb rész és az egész arányával.
Ez a viszony a rendszerek esetében sokdimenziós sorozatként jelentkezhet,
mégpedig úgy, hogy a rendszer struktúra és állapotkörnyezetének viszonya
az anyagcsere szempontjából legyen azonos a rendszer egészének és
állapotkörnyezetének viszonyával.
A rendszerek úgynevezett tudat fraktál aspektusa: A dolgozat nyolcadik
része az „Élet fraktál az univerzumban” címet viseli, amely szerint: „Minden
rendszer anyagcserét folytat. Minden rendszer anyagcsere egyensúlyának
fenntartására törekszik. Minden rendszer rendelkezik tudatminőséggel, amely
a rendszer anyagcseréjét szabályozza.” A rendszerfejlődés egészén minden
rendszert érintő módon, ugyanakkor változó tartalommal végighúzódik ez a
jelenség, amely az elemi aszimmetria átörökítéséből származik és az
anyagcsere szabályozással, a stabilitásra való törekvéssel egyfajta rendszer
túléléssel hozható összefüggésbe. Ez a törekvés más aspektusból szemlélve
az elkülönüléssel és az autonóm viselkedés megjelenítésével kapcsolatos.
3. 2. 3. Az osztály szintű tehetetlenség jelensége
A jelenkori gondolkozásmód, Newton nyomdokain haladva, a tehetetlenség
jelenségét egyetlen arányossági tényezőként a tömeg nevű konkrétan nem
definiált minőséghez kapcsoltan szemléli, amely a mozgástartalom megőrzése,
annak változatlansága irányában hat.
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerek rendelkeznek egy a tehetetlenség
fogalmához hasonló minőséggel, amely a rendszerstabilitás megőrzése, az
anyagcsere kapcsolatok dinamikus egyensúlya irányába hat, de ez a minőség
összetett, sokdimenziós fraktál jelenség, nem szűkíthető egyetlen
13
dimenziószektor jelenségére, és nem kapcsolható egyetlen
minőségparaméterhez.
A rendszerek anyagcseréjük által változhatnak. Az anyagcsere a struktúra
rendszerszintjein, a rendszerszint időléptékéhez igazodó módon zajlik, a
mozgásállapot csak a cserélődéssel arányosan változhat, ezért az anyagcsere egy
beépített fékező szerkezetként szemlélhető, ami a változásokkal szemben hat.
Az anyagcsere folyamata, rendszerszintenként beépülő és eltávozó elemeket
tartalmazó, dinamikusan csatolt módon változó, fraktál minőséget képviselő,
szinte megfoghatatlanul összetett jelenség.
A jelenség primitív hasonlattal élve, szemlélhető egy óraszerkezet segítségével.
Minden óraszerkezetben létezik valamilyen folyamatos jellegű működtető hatás,
amelyet egy megszakító szerkezet részeire szabdal, ez által biztosítva az
egyenletes periodikus jellegű működést. Ez a kis megszakító szerkezet egyfajta
fékező hatást fejt ki, amely megakadályozza a gyorsuló, láncreakciószerű
működést. Hasonló, de sokdimenziós egymáshoz csatolt viszonyban kapcsolódó
fékek, téráramlások térnyelők és térforrások biztosítják a létező valóság időtlen,
ugyanakkor folyamatos átrendeződését. Értelmező példaként tekintsünk egyes
atomok természetes bomlására, amely az úgynevezett felezési idővel
jellemezhető. A dolgozat elképzelése szerint minden rendszer, hasonlóan
viselkedik és ez a viselkedés az anyagcserével értelmezhető. Az anyagcsere
egyensúlyától függően a rendszerek struktúrája és állapotkörnyezete
fogyatkozhat, növekedhet, vagy lehet dinamikus egyensúly közeli állapotban, de
minden esetben a kölcsönhatásokkal kapcsolatos időléptékekhez kötött
jelenségről van szó. A rendszerminőségek változékonysága anyagcseréhez, az
anyagcsere viszont időléptékekhez kötött, ez az időlépték függő viselkedés
értelmezhető egyfajta tehetetlen viselkedésként. Ez a viselkedés azonban nem
szűkíthető és nem lokalizálható csak és kizárólag a mozgástartalom
minőségparaméter esetére, ez a viselkedés minden minőségparaméter irányában
megnyilvánul, hiszen minden minőség a mozgástartalmakból származtatható. E
gondolatmenet alapján a tehetetlenség jelenségében felismerhető az
osztályszintű tartalom. E szerint egyfajta tehetetlenség értelmezhető mindenféle
változással szemben, így például a tér-, az idő-, vagy a dimenzió változásával
szemben is.
2. 3. A mozgásnak oka van, a Newtoni dinamika alaptörvénye.
A mozgásnak oka van, „minden mozgót mozgat valami” vélte Arisztotelész, de
Galilei közel kétezer évvel később úgy gondolta, nem a mozgásnak van oka,
hanem a mozgás megváltozásának, amely csak valamihez viszonyítva
értelmezhető, ugyanakkor nem létezik egy abszolút viszonyítási rendszer,
viszont léteznek egymáshoz viszonyítva egyenletesen mozgó viszonyítási
rendszerek, ezek az inercia rendszerek. Az inercia rendszerekből megfigyelve a
természet jelenségei hasonló törvényeket követnek és köztük mindössze
egyszerű transzformációval kifejezhető különbségek jelenhetnek meg.
14
Newton ilyen, úgynevezett erőmentes inercia rendszerekben érvényes módon
fogalmazta meg a dinamikára vonatkozó elképzeléseit. E rendszerek közötti
kapcsolatok az úgynevezett Galilei transzformációval fejezhetők ki. A dinamika
alaptörvényének tekintették az erő {F}, a tömeg {m}, és a gyorsulás {a} közötti
összefüggést, amely szerint {F = m*a}. Mivel a gyorsulás definíció szerint a
változó sebességgel {a = dv/dt} azonosítható, továbbá az impulzus, vagy a
mozgásmennyiség {I = m*v}, ezért a hatóerő értéke azonosnak tekinthető a
mozgásmennyiség megváltozásával {F(t) = dI/dt = m*dv/dt}. Ez a formula
megfelelő alapokat teremtett a gyakorlat számára a közelítő számítások
elvégzésére. Newton elképzelése szerint a tömeg, természeténél fogva nem
tekinthető változónak, hiszen ez az anyagmegmaradás elvével
összeegyeztethetetlen lenne. A relativitás elvével viszont az
összeegyeztethetetlen, ha inercia rendszerekként szemléljük a gravitációs erővel
átjárt viszonyítási rendszereket. Itt bizony súlyos ellentmondás feszül. Az
ellentmondás egyik feloldási lehetőségeként a tömeget is kezdték változónak
tekinteni, ezért aztán az erőtörvény kétváltozós lett és megjelent a tömeg –
sebesség viszony, továbbá egy újabb, a gyorsítás lehetőségével kapcsolatos
ellentmondás. A függvénykapcsolatok szerint a fénysebesség közelében a
tehetetlen tömeg megnövekszik, így a gyorsító erőnek is növekednie kellene
egészen a végtelen határértékig. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a testek
mozgástartalma nem változtatható meg tetszőleges mértékben, fénysebesség
közeli értékekre.
Más ellentmondás is jelentkezett az inercia rendszerekkel kapcsolatban.
Felismerték az események észlelhetősége és jelhordozó sebessége, konkrétan a
fénysebesség közötti kapcsolatot, e kapcsolat függvényszerű
megfogalmazásához ismerni kellett volna a fény terjedési sebességének
irányfüggő jellegét. A közismert Michelson - Morley kísérlet azonban negatív
eredménnyel járt, az abszolút hordozóközeg gondolatát el kellett vetni, és
megjelent a fény különös sajátossága, amely szerint terjedési sebessége
független a kibocsátó sebességétől. /Egyes szakemberek elképzelései szerint ez a
kísérlet nem is alkalmas a kérdés eldöntésére./ Ez az elgondolás előzte meg a
speciális relativitáselmélettel kapcsolatos elképzeléseket, amelyek újabb
ellentmondással szolgáltak az úgynevezett ikerparadoxonnal és a mérő rudak
észlelhető hosszának kérdésével. Ezt az utóbbi ellentmondást a Lorentz és
Fitzgerald nevéhez kapcsolható úgynevezett kontrakciós elv segítségével
próbálták feloldani, amely szerint, ha egy test az éterhez, mint abszolút
koordinátarendszerhez viszonyítva {v} sebességgel halad, akkor az a sebesség
irányában megrövidül, a rövidülés mértéke a vonatkozó Lorentz
transzformációval közelíthető.
Sajnos az ellentmondások eseményhalmaza nem csökkent és nem voltak
feloldhatók, a különféle ötletes elképzelések, és a jelentős erőfeszítések ellenére
sem, de ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen:
15
Az abszolút viszonyítási rendszerként azonosítható úgynevezett éter,
vagy az erőmentes inercia rendszerek nem léteznek,
A gyorsító erő és a gravitációs erő nem egységes elv szerint definiált,
így köztük ellentmondás feszül. /Amíg a gyorsító erő változásként,
addig a gravitációs erő változatlan hatásként definiált, a tömegre
gyakorolt hatásuk viszont a mérések szerint azonos./
A dinamika alaptörvényeiben, a választott, és eredendően létezőnek
tekintett változók, lineáris értelemben nem függetlenek egymástól, így
a különféle származtatási elképzelések nem illeszkednek egymáshoz.
Az előző nagyon vázlatos bevezető után kijelenthető, a jelenleg is alkalmazott
dinamikai elképzelések közelítések, olyan közelítések, amelyek „beépített”
ellentmondásokkal rendelkeznek, így nem fejleszthetők, ugyanakkor a gyakorlat
szerint bizonyos környezetben célszerűen alkalmazhatók.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság tere sokdimenziós virtuális
fraktál tér, amely a fraktál geometria, és a fraktál számelmélet szabályai szerint
közelíthető. A virtuális fraktál térben:
o Nem rövidülnek a mérő rudak, de a mozgás hatására kifordulnak az új
térdimenzió irányában így a szemlélő, csak a saját térdimenziójába eső
vetületeket észlelheti. A mérő rudak hossza egyáltalán nem változik, de
annak észlelhetősége igen.
o Hasonló a helyzet a gyorsító erővel szembeni tehetetlenség jelenségével
kapcsolatban is, nem a tömeg az, ami változik, hanem az anyagcserével
kapcsolatban a mozgástartalom változtatás lehetősége.
o A rendszerek a természet fraktál részei, amelynek dimenziószintjei léteznek.
A dimenzió-, vagy rendszerszintekhez idő-, és térléptékek, valamint külső és
belső mozgástartalmak kapcsolódnak. A külső mozgástartalmak a
rendszerszintek között a Lorentz transzformáció szerint változtathatók, de a
rendszerszint kereteit meghatározó intervallum átlépéséhez nem végtelen erő
kifejtésére, hanem kölcsönhatásra, a rendszerminőség megváltoztatására van
szükség.
2. 4. Ok és okozat, mint hatás és ellenhatás.
Newton harmadik törvénye szerint az erők a természetben ellentétpárjaikkal
együtt képesek megjelenni. Ha egy testre egy másik test erőhatást gyakorol,
akkor azonos nagyságú, de ellentétes irányú ellenerő ébred. Ezek szerint az
akció mint ok, a reakció pedig mint okozat azonosítható. Ez a kijelentés a
tapasztalatokon alapul és triviálisnak, megdönthetetlennek tűnik.
Az új természetszemlélet eléggé megdöbbentő módon azt állítja, hogy a
természet jelenségei közötti viszony nem jellemezhető teljes mértékben ilyen
közvetlen erőkapcsolatokkal. A természetben minden rendszerminőség változás
valamilyen diszkrét-, csoportos-, vagy kombinált kölcsönhatással kapcsolatos, a
kölcsönhatások pedig nem úgynevezett skaláris jellegű, közvetlen, hanem
vektorszorzat jelegű lineáris értelemben független kapcsolatok. Ez a jelenlegi és
16
az új természetszemlélet közötti alapvető különbség. Példaként a gravitációs
hatás említhető, amelyet a jelenlegi gyakorlat közvetlen erőkapcsolatokként
azonosít. Az új természetszemlélet ezzel szemben azt állítja, hogy ez a hatás
létezik ugyan, de ez csak a viszony szabályozó része, a tényleges
mozgástartalom változás a szabályozott anyagcsere következménye. A
szabályozó hatás és az anyagcsere, mozgástartalom változtatása között olyan
viszony létezik, mint amilyen egy elektromos erősítő esetében a szabályozó és
az erősített jelek közötti viszony. Az új természetszemlélet szerint közvetlen
erőkapcsolatok a rendszerek parciális viselkedésével, az egyensúlytartással, a
térforrások és térnyelők közötti áramlásokkal kapcsolatban értelmezhetők, a
nem közvetlen hatáskapcsolatok számunkra olyanok, mint az elektromágneses
jelenségek, megfoghatatlanok, követhetetlenek, misztikusak, hasonlók ahhoz
mintha a semmiből jönnének.
Az előzőkből érzékelhető, ha az új természetszemlélet szerint közelítünk Newton
hatás ellenhatás törvényéhez, akkor egy differenciáltabb tartalom jelenik meg,
amely az anyagcserével kapcsolatos. Két rendszer anyagcseréje közvetlen,
úgynevezett skaláris viszonyban, és közvetett, úgynevezett vektorszorzat jellegű
viszonyban gyakorolhat hatást egymásra. Newton elképzelése csak a skaláris,
közvetlen viszonyt érzékeli, ez történik rendszerek közvetlen találkozásainál,
ahol a kölcsönható rendszerek ténylegesen átadnak egymásnak anyagcsere
elemeket, ez okozza a mozgástartalom változásokat. Rendszerek hatást
gyakorolhatnak egymásra közvetett módon is, ekkor egymás anyagcsere
feltételeit változtatják meg. Más fogalomhasználattal élve, szabályozzák egymás
anyagcseréjét, így működik a gravitáció jelensége. A közvetlen és közvetett
viszony tartalmi lényege Newton és Maxwell mozgásegyenleteinek viszonyával
szemléltethető. /Ha e kijelentések tartalmát profán példán keresztül próbáljuk
érzékeltetni, akkor például, azt kell mondanunk, kezünk és a megmozdított
kávéscsésze között tényleges anyagáramlások történnek, ez okozza a
mozgásváltozást. A tényleges anyagáramlások a teljes alrendszer spektrumot
érintik. Ugyanez a jelenség finomszerkezetünk részbeni kicserélődését idézi elő,
ha például a repülőgép, gyorsít, vagy lassít velünk.
Közvetett kapcsolatok esetén a rendszerek által kibocsátott anyagcsere áramok
hatnak egymásra, bontják egymást, vagy egyesülnek, és ilyen módon változtatják
a rendszerek parciális térkörnyezetét, megváltoztatva ezzel a rendelkezésre álló
anyagcsere készletet, ami majd a rendszerek mozgástartalom változását
eredményezi./
2. 5. A szuperpozíció elve
Newton negyedik törvénye szerint az erők egymás hatását nem zavaró
vektormennyiségek, amelyek az Eukleidészi térben értelmezett vektorkalkulus
szabályai szerint összegezhetők. E szemlélet szerint léteznek egymástól
független ok-okozati jelenségek, amelyek egyszerű összegzési műveletekkel
számba vehetők. Az új természetszemlélet ezzel szemben úgy véli, hogy a létező
17
valóság jelenséghalmaza egyetlen fraktál konstrukciót alkot, amelynek elemei az
anyagcsere által csatolt viszonyban léteznek és a köztük lévő komplex
viszonyok miatt csak jelenleg még nem ismert tartalmú úgynevezett fraktál
műveletekkel összegezhetők.
Az új természetszemlélet szerint a rendszerek sokdimenziós virtuális fraktál
terekben léteznek. E tér teljes mértékben különbözik az Eukleidészi, vagy a
különféle módon görbült terektől, például a szférikus, vagy az úgynevezett
hiperbolikus terektől, de még Minkowski négyes terétől, vagy az osztály szinten
definiált sokdimenziós Riemann terektől is. A létező valóság tere nem
folyamatos, és forrásokat, valamint nyelőket tartalmaz, nem értelmezhető a
hagyományos szemlélet szerinti metrika sem. Ez a tér különleges fraktál tér,
amelyben fraktál vektorok és az ő eredőértékeik értelmezhetők. A fraktál
vektorok, és komponenseik esetében fraktál műveleti szabályok alkalmazhatók.
E szabályok rögzítésére jelenleg még nem került sor, de léteznek. Különös
példaként említhetők az olyan pontszerű, térbeli kiterjedéssel nem rendelkező
fraktál vektorok, amelyek az azonos térpozícióban létező, de különböző
dimenzióval, idő-, vagy térléptékekkel rendelkező események között
értelmezhetők.
Az új szemlélet szerint különbséget kell tennünk a lineáris értelemben közvetlen
úgynevezett parciális együttműködések és a lineáris értelemben közvetett
vektorszorzat jellegű kölcsönhatás kapcsolatok között, ugyanis a közvetlen
együttműködések esetében lokális környezetekben jó közelítéssel alkalmazhatók
Newton törvényei, a kölcsönhatások esetében viszont a Maxwell egyenletekhez
hasonló közelítések alkalmazhatók. A természet fraktál sajátosságaként
említhető, hogy távoli rendszerszintek jelenségei csak többszörösen közvetett,
úgynevezett csatolt láncolatszerű kapcsolatokra képesek.
3. Ok és okozat az új természetszemlélet szerinti közelítésben
Egy hozzáértő szerint a tudomány egésze, egyfajta fejlődési folyamatként,
korrigált tévedések sorozataként szemlélhető. A dolgozat egyetért e
kijelentéssel, és a következő elképzeléseket sem tekinti másnak, mint a
természethez valamilyen mértékben illeszkedő modellnek, egy lehetséges újabb
sorozatelemnek. E sorozatelemek felmutatása a gyakorlat számára új
lehetőségeket, új megoldásokat teremthet, ezért nem öncélú az ilyen gondolati
konstrukciók kutatására irányuló törekvés.
A dolgozat ötödik „Rendszertér dinamika” címet viselő része foglalkozik a
természet-leíró függvények paramétereinek megválasztásával, ezen belül az „5.
1. 3. A minőségparaméterek hierarchiája” fejezetrész még úgy véli, hogy a négy
minőségparaméter közül kettő nem független, úgynevezett „a-priori”,
eredendően létező. Ha ezen a szemléleten is túl szeretnénk lépni, akkor jelenlegi
szintünkön, mást nem tehetünk, egyetlen minőségparamétert kell eredendően
létezőnek tekinteni, például az elemi rendszerek mozgástartalmát, és az összes
többi minőségparamétert származtatni kell. Más aspektusból közelítve az új
18
természetszemlélet szerinti dinamika alapfogalmait le kell vezetni egy
eredendően létezőnek tekintett mozgástartalomból. /A dolgozat előző részei az
elemi rendszerek mozgástartalmát tekintette eredendően létezőnek, de
felvetődhet miért nem az elemi rendszerek csoportminőségét, a primer tér létét
tekintjük eredendően létezőnek? A kérdésre a logikai építménybe illesztés
kísérlete adja meg a választ. /
Ha a jelenlegi és az új dinamika közötti kapcsolatokat keressük, akkor a
jelenlegi dinamika eredendően létezőnek tekintett alapfogalmai, és az új
dinamika, eredendően létező mozgástartalomból levezetett minőségparaméterei
közötti viszonyt kell meghatározni, ehhez azonban legalább közelítő módon
ismerni kellene az eredendően létező mozgástartalmat. Milyen lehet e különös
jelenség, minden létező forrása? A továbbiakban érzékeljük, amikor minden
létező forrásáról beszélünk, akkor már a kijelentésünkbe céltételes tartalom
lopakodott, azaz óvatlan lépést követtünk el. Miért? Gondoljunk a következőkre
és vegyük figyelembe a további vizsgálódásoknál:
A dolgozat a létező valóság eseményeit szélsőértékek közötti átmeneti
jelenségekként szemléli. A szélsőértékek azonban elhelyezhetők egy
képzeletbeli nyílt vagy zárt alakzaton is. A dolgozat logikai építménye
szerint, a létező valóság fraktál minőséget képvisel, ezért a szélsőértékek
nyílt vagy önmagába záródó fraktál alakzatokhoz egyaránt hozzárendelhetők.
Kérdés melyik elképzelés illeszkedik a létező valósághoz?
Belátható, a „minden létező forrása” nyílt oksági alakzathoz rendelhető
fogalom, a zárt oksági alakzatnál a jelenségek egymásból származtathatók,
de nincs kezdeti-, és nincs végállapot, ezért nincs abszolút forrás ok, csak
zárt oksági lánc. A zárt oksági láncon - szemlélettől függően - kijelölhetők
ellentétes, vagy ellenpólusú minőség párok, a mi képzeletünkben például így
jelentek meg az „elemi rendszer” és a „Nagy Egész” gondolati konstrukciók.
Olyanok ők, mint a matematika gyakorlatában a zérus és a végtelen, a
műveleteknél alkalmazzuk őket, de elménk számára megközelíthetetlenek.
A következő részek gondolati ösvényén haladva, az eddigieknél differenciáltabb
választ kapunk a jelenségek oksági viszonyával kapcsolatos kérdésekre és ezen
belül az elemi mozgástartalom különös jelenségére.
3. 1. Az elemi mozgástartalom és az elemi dilemma
A dolgozat előző részei, ismétlődő módon próbáltak egyre differenciáltabb
elképzeléseket kialakítani az elemi rendszerek egyedi és csoportszintű
mozgástartalmával kapcsolatban. Az eddigi elképzelések a rendszerminőségek
határátmeneteiként próbálták közelíteni az elemi rendszerek jelenségét. Mivel a
rendszerek diszkrét, a környezetüktől elkülönült jelenségeknek tűnnek, ezért e
szemléletben az elemi rendszerek is hasonló módon jelentek meg
képzeletünkben, ez azonban egyáltalán nem szükségszerű.
19
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóságnak két abszolút szélsőértéke
létezik, egy felső és egy alsó, ők gondolati konstrukciókként jelennek meg
képzeletünkben. A dolgozat eddigi elképzelése szerint a „Nagy Egész” felső, az
„elemi rendszerek” alsó szélsőértékek, de amíg a felső szélsőérték jelensége
egyértelműnek tűnik, addig az alsó szélsőérték azonosításánál kérdés merülhet
fel. Elemi dilemmaként jelenik meg a kérdés vajon a diszkrét jellegű elemi
rendszerek, vagy az ő csoportminőségük a primer tér, vagy más
fogalomhasználattal élve az elemi káosz tekintendő-e eredendően létezőnek, a
jelenségek oksági láncolatában a kezdő elemnek? /A továbbiakban érzékelhetővé
válik, e szemlélet céltételes jellege, amely a tanult viselkedésen alapul és
feltételezi a nyílt oksági lánc létét, holott ez nem szükségszerűen létező jelenség,
ugyanis az oksági lánc önmagába is záródhat!/
Az alsó szélsőértékek a tovább már nem osztható elemi rendszerek
csoportminősége, alkotja az úgynevezett primer teret. Ez azonban csak egy
elképzelés, ez az úgynevezett kvantumos megközelítés, amely szemléletes és azt
sugallja, hogy a primer tér diszkrét elemekből építkezik, vagy más aspektusból
szemlélve az elemi rendszerek létéből következik a primer tér léte. Ha
összevetjük a dolgozat elemi rendszerekre vonatkozó elképzeléseit és
kijelentéseit, akkor megfordíthatónak tűnik az ok okozati összefüggés, ebben az
esetben kijelenthető, hogy a primer tér létezik eredendően, és az ő létéből
következik az elemi részek léte. A dolgozat jelenlegi elképzelése szerint a két
megközelítés valószínűsíthetően egyenértékű az ellentétes ok-okozati tartalom
ellenére is, és úgy tűnik, nem zárják ki egymást. Külön vizsgálattal kellene
eldönteni, hogy a primer tér léte okozza az elemi rendszerek létét, vagy az elemi
rendszerek léte okozza a primer tér létét? Két eltérő tartalmú közelítés létezhet,
amelyek a létező valósághoz történő viszonyát vizsgálni kellene. Ez bizony egy
elemi bizonytalanság, vagy elemi dilemma, amely jelen pillanatban nem látszik
feloldhatónak, de a logika segítségével megvilágítható néhány aspektusa. A
vizsgálat elvezet a létező valóság sajátos úgynevezett zárt oksági láncolatához,
amely szerint a jelenségek egésze oktalan, csak közvetlen megelőző okok
léteznek.
3. 1. 1. Az elemi mozgástartalom diszkrét aspektusa
Most, nagyon vázlatos módon összegezzük az elemi mozgástartalommal
kapcsolatos eddigi elképzelések tartalmi lényegét, hiszen e minőségből kellene
levezetni a többi minőségparamétert, a rendszerszerveződés elve erről szól. Az
eddigi megközelítések az elemi rendszereket tekinti eredendően létezőnek, a
primer teret e jelenségek csoportminőségeként értelmezi.
Az elemi rendszerek egyedi minősége: Az elemi rendszerek a tudat
hatókörén kívül eső, tovább nem osztható, periodikus jelenségek. Az elemi
rendszerek csak külső minőséggel rendelkező szélsőértékek. Az elemi
rendszerek a tér-, és az időlépték, valamint a dimenziótartalom tekintetében
alsó szélsőértéket, a mozgástartalom tekintetében pedig felső szélsőértéket
20
képviselnek. Az elemi rendszerek nem folytatnak anyagcserét, ezért nem
észlelhetők.
Az elemi rendszerek csoport minősége a primer tér: Az elemi rendszerek
külső minőségei együttesen jelenítik meg a primer tér jelenségét. A primer
tér felső szélsőértéket képvisel a homogenitás tekintetében, ezért ő primer
káoszként azonosítható. A primer tér mozgástartalma tetszőlegesen kis
térkörnyezetben is zérus közeli eredőértékekkel jellemezhető, ez a kijelentés
a homogén szélsőérték jellegből következik. Az elemi rendszerek periodikus
jelenségek, ezért a primer tér is ilyen jellegű. E kijelentés a létező természet
fraktál jellegéből következik, amelyet ismétlődően működő algoritmusok
hoznak létre, ez az ismétlődés periodikus jellegű és a fraktál önhasonlóság
elve miatt, határátmenetben ott lehet a kezdeteknél is. A primer tér homogén
káoszminősége és periodikus jellege egymással ellentétes tartalmat
hordoznak, ez okozza a tér dinamikus jellegét az önszerveződés képességét.
A primer tér homogenitása és periodikus jellege a játékelmélet
fogalomhasználatával élve, nyeregponttal rendelkező kétszereplős játékként
azonosítható. A primer tér homogén ugyanakkor periodikus jellege miatt a
tér a nyeregpont környezetébe eső egyfajta dinamikusan változó mintázatot
jelenít meg, de milyen módon kellene megértenünk e különös jelenség
lényegét:
Az elemi mozgástartalom különös jelenség, hiszen nem észlelhető, csak a logika
útján, határátmenetben alkothatunk róla némi elképzelést, de ez az elképzelés
lényeges elemeket tartalmazhat. A tovább már nem osztható jellegből
következik az elemi aszimmetria jelensége. Ez a kijelentés
megváltoztathatatlannak, fundamentálisnak tűnik. Az elemi aszimmetria
tartalma szerint az elemi rendszerek további bomlásra képtelenek, ezért
egymáshoz fűződő viszonyukban csak az együttműködés jelenhet meg a bomlás
nem.
Az axiomatikus rendszerelmélet logikai építményéből következően a létező
valóság jelenségei rendszerminőségekként, a rendszerminőségek pedig homogén
káoszminőségekként azonosíthatók. A homogén káoszminőségek hierarchikus
sorozatba rendezhető időléptékhez kötött jelenségek. E sorozat alsó
határértékeként értelmezhető a primer tér homogenitása, a primer káosz, amely
nem abszolút homogén, de minden határon túl közelít hozzá. Ez a homogenitás
tovább már nem növelhető, ezért ez is egyfajta aszimmetriaként azonosítható.
Ugyancsak aszimmetriaként azonosítható a primer tér mozgástartalma, hiszen
úgy mozog, hogy szinte zérus térkörnyezetben is nyugalomban lévőnek tűnik. E
különös jelenség szintén határátmenetben közelíthető. A rendszerminőségek
egymástól lineáris értelemben független mozgáskomponensek által kifeszített,
egymásba csomagolt virtuális terekben léteznek. E terek mozgástartalmához, az
egymástól független mozgáskomponensekhez szorosan illeszthető a
dimenziótartalom fogalma, amely alapján a virtuális térszektorok hierarchikus
sorozatba rendezhetők. E sorozat alsó szélsőértékeként azonosítható az elemi
21
rendszerek térkörnyezete, amely a gondolatmenet szerint zérus és egy
dimenziótartányba eshet, viszont ilyen dimenziótartományban nem létezhetnek
sem haladó, sem pedig forgó jellegű mozgások. Ez a különös mozgásforma a
környezetünkben ismert jelenségekkel nem szemléltethető, ezért vélekedik úgy a
dolgozat, hogy ez a mozgásforma a tudat hatókörén kívül esik, ennek ellenére
szeretnénk valamiféle elképzelést kialakítani vele kapcsolatban.
A primer tér, vagy a primer káosz nem észlelhető minőségétől bármilyen
jelenség csak és kizárólag akkor képes elkülönülni, ha egyedileg kisebb
mozgástartalmat képvisel, mint az elemi rendszerek, élettartama pedig nagyobb,
mint az elemi káosz mintázatváltozásának a ritmusa, nevezzük ezt a ritmust
elemi időnek. A létező valóság eseményeinek egy része számunkra észlelhetők,
ezért kijelenthető a primer tér differenciálódása ténylegesen megtörténik, és
ismétlődő módon mindaddig folytatódik, amíg az elemi rendszerek külső
minőségei teljes mértékben át nem alakulnak a „Nagy Egész” belső
minőségeivé. A minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” gondolati
konstrukció, de létezik, és belátható, hogy ő csak és kizárólag belső
minőségekkel rendelkezik, hiszen ha rajta kívül létezne még valami, akkor ő
nem lehetne a mindent magába foglaló „Nagy Egész”. Az új természetszemlélet
alapelképzelése szerint a létező valóság jelenségei a szélsőértékek közötti
átmeneti jelenségek. Az átmeneti jelenségek egymásba csomagolt forgó
szerkezetek, amelyek együtt fraktál struktúrába rendezhetők, a folyamat pedig,
amelyben, és ami által az átmenetek megjelennek rendszerfejlődésként
értelmezhető. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerek minőségparaméterei
is a rendszerfejlődés folyamatához kapcsolódó módon jelennek meg. Ha ez az
elképzelés illeszkedik a létező valósághoz, akkor a rendszerfejlődés kezdő
lépéseit követve levezethetők az új dinamika alapjellemzői. A levezetéshez
azonban differenciált elképzelést kellene kialakítani az elemi rendszerek
mozgástartalmáról.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság sokdimenziós virtuális fraktál
térben jelenik meg. E virtuális fraktál tér minden egész dimenzióértékű
változásait egymástól lineáris értelemben független mozgáskomponensek, tört
dimenzióértékű változásait, pedig a lineáris értelemben független
mozgáskomponensek lineáris kombinációi hozzák létre. A sokdimenziós
mozgások határértékben tartanak az elemi rendszer mozgástartalmához, de
milyen típusú lehet ez a mozgás és milyen a dimenziótartalma?
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerszinteken megjelenő tört
dimenzióértékű rendszerminőségek szemlélhetők olyan módon, mintha egy
kritikus állapotban mozgó különös húr sajátrezgései lennének. Tipikus példaként
tekintsünk az egydimenziós két végén befogott húr esetére, amelynek
sajátrezgései a kritikus állapot esetén, az egy-, és kétdimenziós szektorban,
véletlen periodikus módon, vagy más fogalomhasználattal élve véletlen
attraktor szerint megvalósítanak minden lehetséges mozgásformát.
Többdimenziós tartományokban nyilván többdimenziós mozgásformák jelennek
22
meg. Ezek a dimenziószintekhez illeszkedő mozgásformák a létező valóság
jelenségeinél egymáshoz kapcsolódva úgy viselkednek, mintha egy különös
fraktál alakú húr sajátrezgései lennének.
Az elemi rendszerek mozgástartalma is egész dimenzióértékek közötti
sajátrezgésekként képzelhetők el határátmenetben. Mivel zérusnál kisebb
dimenzióértékű tartomány elképzeléseink szerint nem létezhet, ezért az elemi
rendszerek mozgástartalmát zérus és egy dimenzióértékek közötti
sajátrezgésekként kell feltételeznünk. E sajátrezgések sokan lehetnek, hiszen a
rendszerszinteken elhelyezkedő elemszám az elemi részek irányában haladva
hatvány függvény szerint növekszik. A rendszerszinteken elhelyezkedő elemek
minősége lineáris kombinációkként azonosítható, ezért tört dimenzióértékekben
különbözhetnek egymástól, ugyanakkor ez a mozgás pontszerű kiterjedéssel
rendelkezhet csupán, hiszen zérus-közeli térméretek jellemzik. Belátható, hogy
ez a mozgástartalom nem nevezhető körmozgásnak, de még haladónak sem,
hiszen az ehhez szükséges dimenzióértékekkel nem rendelkezik, ugyanakkor ez
a mozgás véletlen periodikus, tehát változó mozgás, ami jelenlegi szemléletünk
szerint egyfajta gyorsuló mozgásként azonosítható. Ez a változó mozgás
eredendően létező és nem erőhatás eredménye. Ez mozgás elképesztően
szokatlan, ugyanis a kritikus állapotú periodikus mozgás eseményhalmazának
eleme a nyugalom eseménye is ezért a filozófiai szemlélet aspektusából
kijelenthető, hogy az elemi mozgások eseményei a lét és a nem lét közötti
átmeneti jelenséghalmazként értelmezhetők. Ez az eseményhalmaz nem
pozícióváltoztatás jellegű, ezért tanult elképzeléseink szerint olyan mintha
nyugalomban lenne, hiszen az út idő szerinti differenciálhányadosa zérus közeli.
Na remek, akkor mégis milyen lehet ez a mozgásforma? A dolgozat minden
minőségváltozást mozgásként azonosít ezért például a dimenzióváltás jelenségét
is. A fraktál vektorokra vonatkozó elképzeléseknél találkozhattunk a pontszerű
fraktál vektorok jelenségével, amelyek azonos pozíciójú, de különböző
dimenzióértékű virtuális tereket kötnek össze. Ez a mozgásforma is hasonló
lehet, amely leginkább egyfajta periodikus lüktetéshez hasonlítható. /A legalább
egy dimenzió minőségparaméterű jelenség létezőnek tekinthető, de a zérus
dimenziótartalmú jelenség nem-létezőként azonosítható, ezek szerint a közöttük
lévő átmeneti mozgásformák részben létező, részben pedig nem létező
jelenségek!?A filozófusok képzelete szárnyalni kezd hasonló kijelentések
hallatán, gondoljunk a „Tao-Te-King” elképzelésére, amely szerint: „lét és
nemlét szüli egymást.. /
Ezek szerint az elemi mozgástartalom változó jellegű, tört dimenziótartalmú és
minden más mozgásforma ebből fejlődhet ki. Ez a mozgásforma eltér a Newtoni
dinamikai szemlélethez szoktatott elképzeléseinktől, célszerű egyfajta változó
minőségként szemlélni. Természetesen kérdések sokasága merülhet fel, amelyre
jelenleg nem adható korrekt válasz. Az egyik ilyen alapvető kérdés lehet: mi az,
ami mozog? Nem tudhatjuk meg mi az, ami mozog, de az tudjuk, hogy zérusközeli
térjellemzői lehetnek, tovább már nem osztható, ezért belső minősége
23
nagyon közel állhat a semmihez, de nem lehet azonos vele, ugyanakkor külső
mozgásminősége felső szélsőértéket képvisel, de ez a mozgásminőség nem
pozícióváltoztatás jellegű.
Létezhet e semmi szerű valaminek, egyfajta tömegjellemzője? Nem,
egyértelműen állítható az elemi rendszerek nem rendelkeznek tömeggel és így
impulzussal sem, hiszen ezek az anyagcseréhez kapcsolható belső minőségek, az
elemi rendszerek pedig nem folytatnak anyagcserét, és belső minőséggel sem
rendelkeznek.
E jelenségek különc szélsőértékek, amelyekre a Newtoni dinamikai szemlélet
nem alkalmazható. E mozgásformák eredendően létezők, ok nélküliek,
periodikusak, időtlenek, nem erők hozzák létre őket, és nem értelmezhetők
térpozíciók időbeli változásaiként, hiszen szinte meg sem moccannak. Az ilyen
különös jelenségek képesek megjeleníteni a létező valóság eseményeit.
Az elemi mozgástartalom: eredendően létező, felső szélsőértéket képviselő,
külső minőség, nem pozícióváltás jellegű, tetszőlegesen választott
térkörnyezetben zérus eredőértékű, zérus és egy közötti tört
dimenziótartományt képviselő, elemi időlépték szerinti véletlen periodikus,
diszkrét jelenség.
/A továbbiakban érzékelhető válik e kijelentések valódi tartalma, amely az
észlelhetőség szempontjából ragadja meg a jelenséget. A megértést segítheti a
következő nem autentikus példa. Egy rugós inga, egyenes mentén ide-oda mozgó
pontszerű alkatrésze oldalnézetből észlelhető és felismerhető, de a mozgásra
merőleges síkvetületében mozdulatlannak tűnik./
3. 1. 2. Periodikus jelenségek rendszerelméleti aspektusai
Az előző közelítésekben az elemi mozgástartalmakat a primer tér
építőelemeiként szemléltük, mint eredendően létező jelenségeket, most
vizsgáljuk meg az ellentétes ok-okozati összefüggés lehetőségét, ebben az
esetben a primer tér eredendően létező részeiként közelítünk az elemi
mozgástartalmak jelenségeihez.
A filozófiai csűrés-csavarásnak tűnő vizsgálódás nem öncélú, ugyanis a létező
valóság eltérő irányú közelítése a lényeg eltérő arculatát jelenítheti meg.
Az érdemi vizsgálat előtt egészítsük ki ismereteinket és szemléletünket a
rezgésekkel és a hullámjelenségekkel kapcsolatban, de tegyük ezt a
rendszerelmélet aspektusából szemlélve, a halmazelmélet és a filozófia
eszközkészletére támaszkodva.
3. 1. 2. 1. Rezgések és hullámok különös viselkedése
Tanult szemléletünk szerint úgy véljük, a húr rezeg, a vízfelület meg hullámzik,
és ennek megfelelően közelítünk a jelenséghez, ugyanakkor tudatunk mélyén
sejtés dereng arról, hogy azonos tartalom különböző aspektusairól lehet szó.
Ismereteink szerint e jelenségek a körmozgásból levezethetők,
24
szögfüggvényekkel modellezhetők, kimunkált matematikai módszerekkel és
formulákkal vizsgálhatók.
Rendszerelméleti közelítésünk új szemlélet kialakítására irányul, ezért a
jelenségek kissé szokatlan aspektusait igyekszik kibontani, ennek érdekében
kiemelten kezeli a jelenségek ok-okozati összefüggéseinek és az eseményhalmaz
terjedelmének, valamint szélsőértékeinek vizsgálatát. Most fordítsuk
figyelmünket a rezgések és a hullámjelenségek eltérő sajátosságaira:
A rezgések: A fizika gyakorlata általános értelemben rezgésként értelmez
minden, időben periodikus módon ismétlődő, fizikai jelenséget, így például
rugók, húrok vagy az ingák mozgását is. Tipikus jelenségként gondolatban
szemléljük a két végén befogott, ideális egydimenziós kivitelű húr rezgését.
A rezgést erőhatás idézi elő. Az elmozdulások jellemző módon a húrra
merőleges irányúak és a páros számú sajátrezgések esetén eredő értékük
zérus. A sajátrezgések alakját követő húr hossza, értelemszerűen változó, ezt
a húr anyagának rugalmas megnyúlása teszi lehetővé. A sajátrezgések
eseményhalmazt alkotnak, amelynek elemei véletlen attraktor szerint követik
egymást, majd a kritikus szint közelében, periodikus módon ismétlődnek.
Ezek szerint a húr mozgása nem szűkíthető kizárólag merőleges, úgynevezett
transzverzális jellegű komponensekre, jelen vannak az ív irányú, az
úgynevezett longitudinális jellegű elmozdulások is. Igen ennek így kell
lennie, hiszen a húr sajátrezgései eltérő görbületi részekkel rendelkeznek,
amelyek a húr eltérő megnyúlását feltételezik. A húr elemek rezgései tehát
differenciált megközelítés esetén, a transzverzális és a longitudinális,
komponensekkel jellemezhető. Milyen kijelentés tehető a húr elemi részeinek
mozgásával kapcsolatban? Természetesen sokféle kijelentés fogalmazható
meg, de most ebből az eseményhalmazból emeljük ki a hatás-ellenhatás
jellegű közvetlen kapcsolatot. A húr rezgését előidéző hatások lehetnek
impulzus jellegű egyediek és lehetnek folyamatosak, ennek megfelelően a
rezgés, csillapodó, vagy tartós, szélsőértékben pedig kritikus állapotú. E
hatás és következményének kapcsolata a rezgő húr esetében közvetlen,
hiszen egyrészt a húr kitérését az amplitúdó irányú közvetlen hatás váltja ki,
másrészt a hatás húron belüli terjedését a húr rugalmas anyagminősége, a
kötéserőkön keresztül közvetíti. Az egyik kitérő húrszakasz így közvetlenül
adja át a kitérítő hatást a másik szakasznak. E hatásmechanizmus egyszerű
vektorműveletekkel modellezhető. Rögzítsük megállapításunkat:
A rezgések és kiváltó okaik viszonya közvetlen hatás - ellenhatás
kapcsolatokkal jellemezhető.
A hullámok: A hullámok hasonlóak, mint a rezgések, hasonló elven
modellezhetők, de valamiben sajátosak. Vajon miben ragadható meg sajátos
vonásuk? A dolgozat a rendszerelmélet ösvényén közelít a jelenséghez, ezen
az ösvényen megpillantható annak valódi arca. Az elmélet szerint a
rendszerminőségek kétféle módon képesek együttműködni. Az egyik mód a
25
közvetlen, az egyensúlytartási képességen alapuló, úgynevezett parciális
jellegű együttműködés, a másik a kölcsönhatás jellegű. A parciális
együttműködések kapcsolatában alkalmazhatók Newton törvényei, a
kölcsönhatások esetében viszont vektorszorzat és térfogati
differenciálhányados jellegű, közvetett kapcsolatról van szó. /A kétféle
együttműködés viszonya hasonló Newton és Maxwell által leírt
mozgásjelenségek viszonyához./ A rendszeraxióma szerint a struktúra és az ő
állapotának együttműködéséből jelenik meg az új minőség. A
rendszeraxiómák szerint a rendszerelemek lineáris értelemben függetlenek
egymástól, ez azt jelenti, hogy a köztük lévő viszony nem közvetlen. A
matematika fogalmaival élve a rendszerelemek viszonya a tartós
együttműködés és az új rendszerminőség irányában vektorszorzat, a bomlás
és az alrendszerek irányában szemlélve térfogati differenciálhányados
jellegű. Most állapítsuk meg a hullámzó vízfelület példáját szemlélve a
hullámokat keltő hatás és a hullámok jelensége közötti kapcsolat lényegét,
vagy más aspektusból szemlélve az ok-okozati kapcsolat jellegét. Mi a
hullámzás kiváltó oka? A példa szerinti esetben a kiváltó ok legyen a változó
szélnyomás. Ha fúj a szél, akkor hullámzik, ha nem fúj a szél, akkor nem
hullámzik a víz. /Most ne foglalkozzunk más hullámkeltő jelenségekkel,
például a vízbe dobott kő, vagy a hajók hatásával./ Tegyük fel a kérdést, a
szél okozza a vízfelületen kialakuló hullámmintázatot? Első pillantásra, úgy
tűnik, hogy igen, de differenciáltabb megközelítés esetén, kiderül, hogy a
szélnyomás csak kimozdít bizonyos vízfelület környezeteket a helyéből,
ezáltal megbomlik azok a gravitációs erő szempontjából kialakult
egyensúlya, így a gravitációs erő is szerephez jut. Ajaj, akkor most a szél
vagy a gravitációs erő hozza létre a vízfelület hullámmintázatát. A kérdés
ilyen felvetése nem érdemi, eleve tévútra vezet. A jelenséget közelítsük a
rendszeraxióma aspektusából és tegyük fel a kérdést milyen módon jelent
meg a vízfelület új minőséget képviselő hullámmintázata? Egyértelmű több
hatótényező együttműködéséről van szó. a szél, a gravitáció, és bizonyos
mértékig az anyagminőség együttműködése eredményezte az új minőség
megjelenését. Egyszerűsítve és a súlyponti tényezőket kiemelve úgy tűnik, az
új hullámmintázat minőséget a víz struktúrája a ható erők állapotában képes
megjeleníteni. Sikerült azonosítani a jelenséget, kölcsönhatásról van szó ez
egyértelmű, de milyen viszonyban vannak a hatóerők? A gravitáció szinte
állandó módon jelen van, viszont a súrlódási erők csak a mozgás hatására
jelennek meg. Ezek szerint a szél a kiváltó ok. Igen, de milyen módon?
Közvetlen parciális jellegű kapcsolatról, vagy közvetett vektorszorzat és
térfogati differenciálhányados jellegű kapcsolatról van szó? Ismerjük fel, e
kapcsolatban a szél hatása, a szélnyomás, közvetlen parciális kapcsolatokon
keresztül bizonyos vízrészek, kimozdítását eredményezi. A gravitáció és a
súrlódás a kimozdulás mértékétől függően jut szerephez. Vegyük észre, a
gravitáció és a súrlódás működése a szél hatásától függően érvényesül. Más
26
aspektusból szemlélve a szél szabályozza a gravitáció és a súrlódás
működését. A szabályozás tipikus vektorszorzat jellegű kapcsolatot
feltételez, amely az elektromos jelenségek területén az úgynevezett
teljesítményerősítők működéséhez hasonlítható. /Gondoljuk át a gravitáció
rendszerelméleti értelmezésénél elmondottakat, amely szerint Newton
általános elmélete csak a mozgásváltoztatás szabályozó részével
azonosítható, a tényleges mozgásváltoztatást a szabályozott anyagcsere
végzi.// Most tekintsünk ismét a jelenségre, mi történt? A víz
hullámmintázatát a szél szabályozó hatásának megfelelően a gravitációs és a
súrlódási erők alakították ki. /Természetesen létezhetnek kombinált
kapcsolatok is például a hullámok tarajosodása közvetlenül a szélhatással
hozható összefüggésbe, de most a domináns elemekre fókuszáljuk
figyelmünket./ Döbbenten vesszük észre, szabályozási jelenséggel van
dolgunk, ezért kijelenthető az ok és az okozat lineárisan független
viszonyban van egymással, éppen úgy, mint ahogy az a rendszerelemek
kölcsönhatásánál történik. Kijelenthető:
A hullámjelenségek és kiváltó okaik lineárisan független viszonyban
állnak egymással, a kapcsolat tartalmi lényege a rendszerek
kölcsönhatásával jellemezhető.
Hullámok visszaverődése, haladó és állóhullámok: A hullámok hallatán,
természetes módon, a felületi hullámok jelennek meg képzeletünkben, pedig
hullámok terjedhetnek a különféle hordozó közegeken belül, vagy belső
határfelületek mentén is, ők az úgynevezett belső hullámok. Tapasztalatok
szerint a terjedő hullámok, vagy más szóhasználattal élve a haladó hullámok
jelensége két kijelentésre alapozva értelmezhető. Az egyik kijelenés szerint
két sajátrezgés együttes hatása haladó hullámot eredményez, a másik
kijelentés szerint, a hullámok visszaverődése két haladó hullám
szuperpozíciójaként értelmezhető. Érzékelhető, a rezgések, hullámok,
visszaverődés, állóhullámok, ők mind összefüggő viszonyban létező, egyfajta
különös hierarchikus sorozatot alkotó fogalmak. Összegezve: az összetett
hullámjelenségek az egyszerű sajátrezgések lineáris kombinációiként
értelmezhetők. A belső hullámok bizonyos, kellően eltérő minőségű
hordozókörnyezeteket elválasztó határrétegekről visszaverődnek és
megváltozott irányban haladnak tovább. A visszaverődés közelítően olyan
mintha a hullámok a határfelületen akadálytalanul áthatolva folytatnák
mozgásukat, de egy képzeletbeli tükör visszafordítaná őket. Esetünkben csak
a visszaverődés ténye a releváns, amely ismétlődhet és ilyen módon a teljes
közegre, kiterjedhetnek a hullámok. Sokszoros visszaverődés után már nem
lehet különbséget tenni melyik a visszavert és melyik az eredeti hullám. A
hordozóközeg teljes terét kitöltő hullámok bizonyos esetekben állandósulnak,
a haladó jelleg nem észlelhető és úgy tűnik, mintha álló hullámok alakultak
volna ki. A hullámok együttműködve interferencia jelenségeket produkálnak,
közös csomópontokat és duzzadó pontokat megjelenítve. Különös esetekben
27
tükörszimmetrikus hullámok találkozhatnak, ilyenkor a közös
csomópontokban a zérus elmozdulású hullámelemek találkoznak, a duzzadó
pontokon pedig az ellentétes irányú azonos elmozdulások eredő értéke zérus
közeli. Az ilyen állóhullámokkal telített hordozóközeg hullámmozgása
bizonyos határértékek alatt már nem észlelhető, hiszen az eredő
elmozdulások értéke zérus közeli, viszont a hordozóközeg minőség
homogenitása nem lehet tökéletes, ugyanis a csomópontokon, és a duzzadó
pontokon a kiegyenlítő hatás, az elmozdulásokkal, arányos hibával valósulhat
meg. Az ilyen látszólag nyugalomban lévő, valójában hullámokkal átjárt
közeg mintázatokat jeleníthet meg. E mintázatokat a minőségeltérések
csomópontokra és átmeneti intervallumokra lokalizálható eltérései jelenítik
meg. /Gyakorlati példaként szemléljük egy olyan épület helyiségeit és
folyosóit, amely mellett erős zajforrás, például egy hangos, szellőztetőberendezés
üzemel. A helyiségekben lassan haladva és a zaj mértékét
hallgatva, mindenféle mérőműszer nélkül is kijelölhetők a zaj maximum és
minimum értékeit képviselő csomópontok. Az épület terében nem alakulnak ki
légáramlások, a hordozóközeg egésze nem mozog, de a rezgések
következtében minőségkülönbségek jelennek meg bizonyos pontokon. Ezek a
pontok az épületen belüli terekhez igazodó, térrácshoz illeszkednek./
3. 1. 2. 2. Periodikus jelenségek ok-okozati eseményhalmaza
A következő részek megértése valószínűsíthetően igénybe veszi kreatív
képzelőerőnket, de ez az ösvény vezet a primer tér hullámtermészetének
megértéséhez. Osztály szintű, elvi jellegű kijelentések megfogalmazására
törekedve, vizsgáljuk a különféle közvetlen és közvetett hatáskapcsolatban álló
periodikus jelenségek eseményhalmazait anélkül, hogy a részletekbe, vagy a
konkrét jelentéstartalmak összefüggéseibe belemélyedve eltévednénk.
Ok és okozat az idő aspektusából szemlélve: Tapasztalataink szerint a
hangszerek hangja szólhat hosszabb és rövidebb ideig, továbbá a vízfelület is
megnyugszik, ha eláll a szél. Durva közelítésben e jelenségek alkotják a
rezgés-, és hullámjelenségek ok-okozati eseményhalmazát. Kérdés milyen
szélsőértékekkel rendelkezhet ez az eseményhalmaz? Hát először is az ok,
mint hatás lehet diszkrét, egyedi impulzus jellegű és valamilyen függvény
szerinti tartós, ennek megfelelően az okozat lehet csillapodó és tartós.
Tovább ne részletezzük a jelenséget, mert eltévedünk a számtalan részhalmaz
között, nem ez a célunk. Vegyük észre, a diszkrét és a folyamatos hatásoknak
egyaránt lehetnek minimum és maximum szélsőértékei. Melyek lehetnek
ezek?
ı A hatás minimuma nyilván egyetlen, első számú sajátrezgés
kiváltására lehet alkalmas diszkrét vagy tartós formában. Érezzük ez a
hatás, függ a húr rugalmasságától és hosszától, tehát itt egy többváltozós
függvény értékkészletéről lehet szó, amelynek szintén létezhetnek
szélsőértékei. Érzékelhető hogy a hatás egyenesen arányos a húr és a
28
hullámhordozó rugalmas vagy viszkózus jellegével és fordítva arányos a
hosszával, illetve a méretjellemzővel. A végtelen hosszúságú húr
kimozdítására zérus közeli transzverzális irányú hatás szükséges, amely
zérus közeli amplitúdót eredményez, ugyanakkor a zérushoz közeli,
hosszméretű húr kimozdításához szinte végtelen nagyságú hatásra lehet
szükség, még zérus közeli amplitúdók esetén is. /A jelenség megértését
segítheti, ha a húrban ébredő erők szinusz függvény szerinti
vetületeiként szemléljük a transzverzális irányú kitérítő hatásokat./
ı A hatás maximuma nyilvánvalóan a kritikus állapot elérését teszi
lehetővé, ez felett a rezgő húr, vagy a hullámhordozó nem képes
együttműködni az okozó hatással és tönkremegy ez az okozat. Most
kérdezzük meg milyen hatás az, amelyik kritikus állapotot képes
előidézni? Joggal nevezhetjük ezt a hatást kritikusnak. Megállapítható:
Tartós, ok, eredményezhet tartós okozatot, továbbá kritikus ok képes
kritikus okozatot előidézni.
/ Valakit bosszanthatnak ezek a kis bugyutának tűnő megállapítások,
de legyünk türelemmel, mert segítségükkel alapvető kijelentések
fogalmazhatók meg a primer tér valódi hullámtermészetével
kapcsolatban./
Ok és okozat eseményhalmazok viszonya: Felmerülhet a kérdés, vajon a
különféle rezgés-, és hullámjelenségek közvetlen és közvetett ok-okozat
eseményhalmazai nem alkothatnak-e egyetlen szuper eseményhalmazt? A
dolgozat elképzelése szerint bizony alkothat és ráadásul ez az
eseményhalmaz egy különös hierarchikus fraktál jelenség. Próbáljuk meg
érzékelni e különös eseményhalmaz tartalmi lényegét a részletekben történő
elmerülés nélkül. Gondolatban idézzük fel a rezgések és hullámok tartalmi
lényegét. Az előző megállapításaink szerint a rezgéseket közvetlen, a
hullámokat pedig közvetett hatások idézik elő, más aspektusból szemlélve az
ok-okozati kapcsolat az első esetben, lineáris értelemben összefügg
egymással a második esetben, pedig függetlenek egymástól. E jelenségek
elkülöníthető eseményhalmazzal rendelkeznek. Kérdésként merülhet fel
létezhet-e a két eseményhalmaz ok-okozati viszonyban? Mi történt? Most ne
kövessünk el óvatlan lépést, és ne menjünk el a lényeg mellett, mert
heurisztikus momentumhoz érkeztünk. Kérdés: közvetlen ok-okozati
eseményhalmazok, mint okozó eseményhalmazok válthatnak-e ki hasonló
okozat eseményhalmazokat? Egyszerű példára lokalizálva a kérdés így
hangzik, rezgő húr kiválthatja-e másik húr rezgését? A válaszunk egyszerű
ráérzésre való hivatkozással egyértelmű igen. /Gyakorlati példaként
gondolhatunk az énekhangra szétpattanó pohár, vagy a megszólaló
zongorahúr esetére./ Kérdés az ilyen eseményhalmaz lehet e
hullámjelenségeket kiváltó eseményhalmaz? Tapasztalati érzékünkre
hivatkozva most is egyértelmű igen a válasz. Most fordítsuk meg a kérdést,
hullámjelenségek lehetnek-e kiváltó okai rezgéseknek? Erre a kérdésre is
29
egyértelmű igennel válaszolhatunk. /Gyakorlati példaként gondolhatunk a
változó szélnyomás hatására megszólaló hajókötelekre./ Vegyük észre az
igenek szinte triviálisan igaz kijelentések. E szerint létezhetnek közvetlen,
valamint közvetett ok-okozati, úgynevezett hatásláncok, és létezhetnek ezek
lineáris kombinációi is. Miről van szó? Közvetlen és közvetett ok-okozati
hatásláncokról és ezek lineáris kombinációiról, de hiszen a
rendszerminőségek fraktál alakzataiban is ilyen jelenségekkel találkozhatunk.
Ráismerünk a természet fraktál szintjein egymástól lineáris értelemben
független rendszerminőségek, a szinteken pedig e minőségek lineáris
kombinációi szerepelnek, ezért a különféle ok-okozati hatásláncok
eseményhalmaza hasonló a rendszerminőségek eseményhalmazához. Ez a
hasonlóság alapozza meg a rezgések és hullámok egyesített ok-okozati
eseményhalmazának létét, és annak fraktál jellegét. Különös osztály szintű
kijelentés fogalmazható meg:
A rezgések és hullámjelenségek ok-okozati láncainak eseményhalmaza, a
rendszerminőségek eseményhalmazához hasonló fraktál jelenség.
Ok és okozat a virtuális térdimenzió aspektusából: Az előző
megállapítások szerint a rezgések és hullámjelenségek ok-okozati láncainak
eseményhalmaza, a rendszerminőségek eseményhalmazához hasonló fraktál
jelenség. A rendszerminőségek a természet fraktál különféle virtuális
térdimenzió értékű szintjein helyezkednek el, a hasonlóság következtében
ennek így kell lennie a rezgések és hullámjelenségek ok-, és okozati
jelenségeinek is. Vizsgáljuk meg a jelenség részleteit:
ı Közvetlen ok-okozati kapcsolat esetén: A rezgéseket kiváltó okok, hatás
ellenhatás kapcsolatban, a rendszerek egyensúlytartó képességén alapuló
úgynevezett parciális kapcsolatokkal idézik elő az okozatot. E
kapcsolatokban Newton törvényei érvényesülnek. E kapcsolatok azonos,
vagy tört dimenzióértékekben különböző rendszerminőségek közötti
viszonyban értelmezettek jellemző módon, így kijelenthető: Közvetlen okokozati
hatásláncok azonos dimenziókörnyezethez kapcsolódnak
ı Közvetett, lineáris értelemben független ok-okozati kapcsolatok
esetén: a kapcsolat vektorszorzat jellegű, ez más aspektusból szemlélve azt
jelenti, hogy az ok és az okozat nem azonos virtuális térdimenzió tartományt
képvisel. Mivel a vektorszorzatban együttműködő vektorok virtuális
térdimenzió értéke egy egész értékkel alacsonyabb, mint a vektorszorzattal
jellemezhető új minőség, ezért a közvetett ok-okozati kapcsolatokban is
hasonlóan kell ennek lennie. Kijelenthető: Közvetett ok-okozati
hatásláncokban az ok alacsonyabb virtuális térdimenziót képvisel, mint az
okozat. A megállapításokat célszerű kiemelni:
ı Közvetlen ok-okozati kapcsolatok azonos, közvetett ok-okozati
kapcsolatok különböző dimenziókörnyezethez illeszkednek.
Ok és okozat láncolatok és ciklusok: Az előzőkben a rezgés-, és
hullámjelenségek oksági kapcsolatának eseményhalmazában különös
30
viszonyokra lettünk figyelmesek, többek között kiderült az eseményhalmaz
fraktál jellegű és illeszkedik a rendszerminőségek fraktál konstrukciójához.
/E kijelentések természetesen sejtés szintűek, de a heurisztikus szimat is érhet
annyit, mint egy nyakatekert bizonyításnak tűnő gondolati útvesztő./
Felmerülhet a kérdés, ebben a szuper ok-okozati eseményhalmazban
felcserélhetők-e az ok és okozati események? E kérdés megközelítését a
fraktál önhasonlóság elvének felhasználásával közelítjük. Nézzük milyen
módon. Ha a periodikus jelenségek ok-okozati eseményhalmaza és a
rendszerminőségek fraktál minőségű eseményhalmaza hasonló, akkor ebből
következően a rendszerminőségek eseményhalmazára megállapított
összefüggéseknek is alkalmazhatóknak kell lennie a periodikus jelenségek
ok-okozati eseményhalmazára. Most fordítsuk figyelmünket a dolgozat
nyolcadik részében szereplő megállapítások felé. A dolgozat elképzelése
szerint a kölcsönhatások jelenségét, azok tartalmi lényegét az úgynevezett
téraktivitás függvények fejezik ki: {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))}. /E függvények
tulajdonképpen a rendszerekből kibocsátott alrendszerek külső
mozgásvektorainak, mint egységvektoroknak a vektoriális és skaláris
szorzatait tartalmazza egy tetszőleges térpozícióban./ E függvény
értelmezhető a rendszerminőségeket létrehozó algoritmusok egyedi esetre
szóló műveleti utasításaként is, így e függvény ismétlődő és kombinált
alkalmazásával előállítható a rendszerminőségek teljes eseményhalmaza. A
függvény egyetlen konkrét működése is eseményhalmazzal jellemezhető,
eredménnyel járhat, amelynek léteznek szélsőértékei. E szélsőértékek az
ismétlődő együttműködések sorozatában szemlélve:
ı Ha jellemző módon, a külső mozgástartalom vektorok, az
ismétlődő együttműködések során közel merőlegesek egymásra,
akkor {cos (γ) ≈ 0} és így egy hierarchikus, monoton növekvő
rendszerszintű minőségsorozat jelenik meg.
ı Ha jellemző módon a külső mozgástartalom vektorok, az ismétlődő
együttműködések során közel párhuzamosak, akkor {sin(γ)≈ 0} de
a bekövetkező esemény a mozgástartalom vektorok irányától
függően alakulhat.
Ellentétes irányú mozgástartalom vektorok esetén jó eséllyel
bomlási jelenség következik be, ezért az alrendszerek
hierarchikus minőségei jelennek meg.
Azonos irányú mozgástartalom vektorok találkozása esetén,
viszont bizonyos esetekben sajátos, úgynevezett parciális
együttműködésekre kerülhet sor. E jelenségek
szélsőértékeiként jelennek meg a rendszer automaták, és az ő
halmazukon belül az élő rendszerek. E sajátos
rendszerminőségek kivétel nélkül mind, úgynevezett
31
struktúra-, és időláncszerű eseményeket, oksági láncokat
tartalmaznak.
A fraktál önhasonlóság elvét alkalmazva kijelenthető a periodikus jelenségek
eseményhalmazában is létezhetnek önmagukba záródó ciklikus, időláncszerű
ok-okozati eseménysorozatok. E sorozatokban az ok és okozatok hurokszerű
önmagába záródó ciklusokat alkotnak és így értelemszerűen, felcserélődő
pozíciókban szerepelnek. Az előző gondolatmenetre alapozva sejtés szinten
kijelenthető:
A rezgések és hullámjelenségek ok-okozati eseményhalmazában az ok és
okozati elemek kölcsönösen felcserélhetők.
Ok és okozat a minőségparaméterek aspektusából: Remek, a rezgések, és
hullámjelenségek eseményhalmaza egyre színesebb arcát mutatja felénk, de
konkrétan milyen jelenségek szerepelhetnek ok és okozati funkcióban és
minőségben? Szemléletünk igazodik tanult hagyományainkhoz, amely
szerint a rezgések és hullámok mozgásjelenségek. A mozgásjelenségeket
Newton elképzelései szerint, a tömeggel rendelkező valamik időben történő
pozícióváltozásaiként értelmezzük. Ez az elképzelés megnyugtató számunkra
és nem vagyunk hajlandók kimozdulni e nyugalomból. Különösen zavaró
számunkra a rendszerelmélet segítségével kibontakozó új természetszemlélet,
amely minden rendszerminőséget mozgásból vezet le, és minden mozgást
minőségváltozásként értelmez. Mi történt? Ajaj, teljes a felfordulás, hiszen a
jelenségek minőségparaméterei között a térpozíció is szerepel, de ő csak az
egyik. A minőségparaméterek egymásból származtathatók. A
minőségparaméterek a primer tér homogén káoszminőségéből, a
differenciálódás folyamatában képesek megjelenni. A differenciálódás a
primer tér időléptékéhez, és az elemi rendszerek mozgástartalmához
viszonyítva indul, majd minden lehetséges relatív kombinációban
folytatódik. Az új természetszemlélet szerinti mozgás tehát bármilyen két
minőségváltozás viszonyaként értelmezhető, ezért aztán nem szükséges elem
sem az időváltozás, sem pedig a pozícióváltozás. Mozgás lehetséges például
pozícióváltozás nélküli dimenzióváltozás esetében is. Érzékelhetjük a
természet jelenségeinek hihetetlenül összetett jellegét. Most térjünk vissza a
bevezető kérdésre: milyen jelenségek szerepelhetnek ok és okozati
funkcióban és minőségben? Ez a kérdés kicsit felszínesen átfogalmazható a
következő alakra is: milyen hullámjelenségek létezhetnek? Ajaj, most
szembesülünk az elképesztő következtetéssel, hiszen minden
minőségparaméter szerepelhet ok és okozati funkcióban és minőségben, ezek
szerint minden minőség változhat periodikus módon. Elképesztő felismertük
az extrém rezgéseket és hullámokat, amelyek például a dimenzió-, vagy az
időparaméterek periodikus változása esetében létezhetnek. Jelen pillanatban,
elképzelni sem tudjuk e különös jelenségeket, de ők ténylegesen létezhetnek,
a dolgozat logikai építményéből ez következik. Ha homályos is, de
valamiféle elképzelésünk alakult ki arról, milyenek lehetnek a fraktál húrok
32
rezgései, hiszen a rendszerminőségek összetartozó természet fraktál
jelenséget alkotnak, amelyek mindegyike az anyagcsere által periodikus
módon változhat, ez a változó eseményhalmaz azonosítható a természetben
létező rezgések, és hullámjelenségek eseményhalmazaként, ilyen a „fraktál
húrok zenéje”. Mint az érzékelhető, a létező valóság fraktál természete, és a
fraktál önhasonlóság elve miatt, a létező valóság jelenségei egyaránt
közelíthetők a rendszerminőségek, és a rezgések valamint a hullámjelenségek
aspektusából. E közelítéseknél a jelenségek viszonyát kifejező felismerések,
sejtések, összefüggések értelemszerűen kölcsönösen alkalmazhatók.
3. 1. 3. Az elemi mozgástartalom, mint a primer tér hullámjelensége
E különös gondolati kitérő után most fordítsuk figyelmünket a primer tér
hullámtermészete felé és kíséreljük meg az elemi mozgástartalmakat ebből az
aspektusból értelmezni, mint a folyamatos tér lokális környezeteihez rendelhető
minőségeket.
A dolgozat elképzelése szerint minden létező a primer térből származik. A
primer tér homogén minősége különleges, önszerveződésre képes. Ez a képesség
nem minden homogenitás sajátja, egy mozgásmentes, vagy egyenletes mozgású
tér halott, önszervezésre képtelen. Csak és kizárólag az elemi-, és a csoport
aszimmetriával rendelkező primer káosztér képes önszerveződésre. Az ilyen tér
szélsőértéket képvisel nemcsak a homogenitás, de a mozgástartalom
szempontjából is. Belátható, hogy a felső szélsőértéket képviselő
mozgástartalom a kritikus állapotban rezgő húrokhoz, vagy hasonló állapotban
lévő hullámhordozókhoz hasonló jelenség. A kritikus állapot, véletlen
periodikus mozgásokat feltételez, a primer térnek tehát valamilyen hasonló
sajátosságokkal kell rendelkeznie.
Az önszerveződés a homogén minőség lokális differenciálódásaként
értelmezhető, amely a tér egészére kiterjedő módon folyamatosan zajlik egyfajta
nem ismétlődő minőségmintázatokat megjelenítve. E mintázatok
együttműködésre képesek, és az együttműködések együttműködései is, ezek az
ismétlődő önszerveződések jelenítik meg a rendszerfejlődés folyamatát. A
rendszerfejlődés során az elemi rendszerek és a primer tér aszimmetriája
változatos formákban sorozatokat alkotva átöröklődik, ez teszi lehetővé az
ismétlődő együttműködéseket.
Ez az elképzelés úgy értelmezi a létező valóság eseményeit, mintha egy különös
kaleidoszkóp változó jelenségsorozatai lennének. Ez a megközelítés nagyon
szokatlan és idegennek tűnik a létező valóságban tapasztalt jelenségektől, ennek
ellenére a dolgozat logikai építményéből ez következik és a dolgozat elképzelése
szerint ilyen a jelenségek valódi természete. A létező valóságban
erőkapcsolatokat tapasztalunk, a kaleidoszkóp mintázatai nem ilyenek, a minták
között nem létezhetnek közvetlen erőkapcsolatok, ugyanakkor valamiféle
kapcsolat mégiscsak létezik közöttük, akkor mégis milyen módon alakulhatnak
ki a nem erőkapcsolatokból az erőkapcsolatok? Erről szól a dolgozat egésze, ez
33
a kérdés már többféle formában felmerült, az egyik alakja például így hangzik:
milyen módon alakulnak ki a rendszerek belső minőségei az elemi rendszerek
külső minőségeiből? Milyen lehet ez a tér, és milyenek lehetnek a tér elemi
cellái, amelyek képesek a létező valóságot, nem ismétlődő változékonyságban
folyamatosan megjeleníteni?
Vizsgáljuk a kérdés néhány alapvetőnek tűnő aspektusát:
A primer tér dimenzió aspektusa: Tapasztalataink szerint a létező valóság
jelenségei a háromdimenziós valós térben jelennek meg. A dolgozat logikai
építményéből következően, a háromdimenziós valós teret az elemi
rendszerek kizárólagos módon, és folytonosan kitöltik. E tér, geometriai
értelemben, azonos a mozgások által kifeszített sokdimenziós virtuális térrel,
amelyben a létező valóság eseményei megjelennek, más aspektusból
szemlélve ez a tér egyben a „Nagy Egész” minden létezőt magába foglaló
tere. Ha a háromdimenziós valós teret kitöltő, egymásba csomagolt
rendszerminőségek, mozgás által kifeszített virtuális térkonstrukcióit
szemléljük, akkor kijelenthető, hogy ők fraktál konstrukcióba rendezhetők. A
fraktál konstrukció elemei szemlélhetők a virtuális térdimenzió paraméterek
szerinti hierarchikus sorozatként is. Ez a sorozat monoton és korlátos, így
kijelenthető, hogy létezik határértéke, amely a zérus dimenzió értékekhez
közel lehet. Ha a jelenség fraktál aspektusát szemléljük, akkor a
rendszerminőségek fraktál szintjeinek alsó határértékét kell keresnünk, amely
zérus és egy dimenzióérték közé tehető, hiszen jelenlegi elképzeléseink és a
környezetünkre vonatkozó tapasztalataink szerint, minden kölcsönhatás,
minden független mozgáskomponens éppen egy egész dimenzióértékkel
emeli a virtuális térdimenzió értéket. /Ezt a kijelentést a továbbiakban
pontosítanunk kell, ugyanis tőlünk relatív távoli virtuális
dimenziókörnyezetekben ennek nem kell szükségszerűen így lennie. Az egész
és a tört dimenzió viszony csak a mi tudatunkban jelenik meg, a természet
csak a viszonyt ismeri, ő címkézéssel nem foglalkozik./
A primer tér folytonossága:
o A primer tér szemlélhető az elemi rendszerek csoport minőségeként,
ekkor az elemi rendszereket tekintjük eredendően létező diszkrét
jelenségekként. Ebben az esetben az elemi rendszerek csak véletlen
periodikus módon állandó külső minőséggel, külső állapotkörnyezettel
rendelkeznek, ezek töltik ki folyamatos módon a primer teret. Ilyen
megközelítés esetén a primer tér folytonos aspektusa jelenik meg.
o Ha a primer tér egészét tekintjük eredendően létezőnek, akkor az elemi
rendszerek lokális térkörnyezetekben, mint véletlen periodikus
minőségek jelennek meg. A dolgozat ezt a véletlen periodikus módon
változó minőséget mozgásként azonosítja, amely azonban nem
szükségszerűen a hagyományos szemlélet szerinti pozícióváltozással
azonosítható mozgástípus, sokkal inkább a dimenzióparaméter szerinti,
34
minőségváltozásról lehet szó. E különös mozgásminőségben is
értelmezhetők hullámjelenségek és az ő interferencia jelenségeik. Az
ilyen különös kritikus állapot közeli, dimenzióváltozás jellegű
állóhullámokat megjelenítő primer térben is létezhetnek csomópontok és
duzzadó pontok. A csomópontok környékén az abszolút zérus közeli
dimenzióértékű términőség olyan mintha nem is létezne, a duzzadó
pontok környékén pedig az egy dimenzióértékű términőség olyan
mintha létezne, ezért e megközelítésben a primer tér nem folytonos
aspektusa jelenik meg.
A primer tér zárt jellege: A primer tér testén jelenik meg a minden létezőt
magába foglaló „Nagy Egész”, a létező valóság eseményeivel. A dolgozat
elképzelése szerint a „Nagy Egész” tere zárt, de ez a zártság nem jelenti
egyben a változatlanságot, az azonos alakúságot. A „Nagy Egész” tere a
tudat hatókörén kívül eső különös jelenség, így nem rendelkezik szélekkel,
centrummal, vagy felszínnel. Ez a jelenség a logika ösvényén közelíthető és e
szerint rajta kívül nem létezhet semmi sem. Ha ez így van, akkor ő csak belső
minőségekkel rendelkezhet, hasonlóan a primer térhez, hiszen ők geometriai
értelemben fedik egymást, következésképpen az elemi rendszerek külső
minőségei alkotják a primer tér zárt belső minőségét. A dolgozat elképzelése
szerint a primer tér és a „Nagy Egész”, csatolt összehangolt viszonyban
képes zárt módon viselkedni. A mozgástartalmak összességének fraktál
konstrukciója képes a létező valóság terét zárt módon kifeszíteni. Más
aspektusból szemlélve a rendszerminőségek mozgása folytonosan változó
jellegű az anyagcsere következtében, és mielőtt elhagynák a „Nagy Egész”
terét, irányt változtatnak. / A halrajok esetében kimutatták, hogy a halak
azonos távolságot igyekeznek tartani a többiektől, ez okozza a folyton
változó, forgó, ugyanakkor relatív zárt alakzatot./
A primer tér homogén, káosz jellege. A dolgozat elképzelése szerint az
elemi rendszerek tovább nem osztható jelenségek, ezért
megváltoztathatatlanok, nem pusztíthatók el és nem teremthetők a semmiből.
Ebből, az eredendően létezőnek elfogadott feltételből következően, a primer
tér nem rendelkezhet forrással, vagy nyelővel, az elemi rendszerek halmaza
állandó. A dolgozat elképzelése szerint a primer tér felső szélsőértéket
képvisel a homogén jelleg tekintetében. Ez többek között azt jelenti, hogy
tetszőlegesen választott térpozíció, tetszőlegesen kis környezetében is
homogén, de nem lehet abszolút homogén. Más aspektusból közelítve ez a
tér nem irányfüggő vektortér, hanem homogén káosztér, ugyanakkor
rendelkezik egy változó mintázattal. /Példaként gondolhatunk az úgynevezett
háttérsugárzás állandó jellegére, ugyanakkor nagyon kismértékű
változékonyságára./ Emlékezetünkben idézzük fel az egyik rendszeraxiómát,
amely szerint a létező valóság eseményei a szemlélő és az esemény relatív
mozgáskülönbségéhez és a szemlélésnél alkalmazott időléptékhez igazodó
módon vektortérben vagy káosztérben jelennek meg. A vektortér vagy a
35
káosztér minőség tehát ugyanannak a létező valaminek a megjelenési formája
nem pedig önálló egymástól független változatai. A homogén minőség
időléptékhez kötött jelenség, az elemi káosz, minden az elemi időnél
nagyobb időléptékben szemlélve homogén minőségként jelenik meg.
Belátható, az irány független jelleg csak és kizárólag zérus-közeli eredő
mozgástartalmak esetén valósulhat meg, hiszen alsó szélsőértékről van szó. E
kijelentés tartalmának felismerése alapvető a továbbiakra nézve, ezért ne
kövessünk el óvatlan lépést és igyekezzünk belátni, hogy nem zérus
eredőértékű mozgástartalmak, csak vektortérben észlelhetők. Tegyünk
különbséget létezés és észlelhetőség között. A rendszerminőségek homogén
káoszminőségként értelmezhetők, de ezek a szemlélés időléptékétől függően
vektortérben vagy káosztérben jelennek meg. A rendszerminőségekként
azonosítható káoszterek, időléptékük szerint sorozatba rendezhetők. E
sorozatnak létezik alsó szélsőértéke, amelyhez az elemi időlépték rendelhető.
Az elemi időléptéknél már nem található egyetlen kisebb, zérushoz közeli
időlépték sem, amelynél a homogén minőség belső részletmintái
megjelennének, ez a szélsőérték a primer tér, vagy más fogalomhasználattal
élve az elemi káosz. Ez a tér aszimmetriával rendelkezik, ugyanis tovább már
nem homogenizálható, tehát ha itt valami történik, akkor az csak a
differenciálódás irányába mutathat. A rendszerfejlődés folyamata diszkrét és
csoportos módon valósulhat meg, amelynek kiváltó oka éppen az elemi
rendszerek és a primer tér aszimmetriájában jelölhető meg. A primer teret a
dolgozat elemi káoszként azonosítja. Az elemi káosz, a rendszerminőségek
aspektusából szemlélve nem vektortér, ezért a jelenleg ismert vektorkalkulus
szabályai rá nem vonatkoztathatók. Más aspektusból szemlélve esetében nem
értelmezhetők a vektorkalkulusban előforduló forrás-, nyelő-, divergencia-,
gradiens-, cirkuláció-, és rotáció jelenségek.
A primer káosz hullámtér jellege: Milyen lehet ez a különös jelenség,
amely önszerveződésre képes, nem mozog, nem észlelhető, mégis
folyamatosan képes a létező valóság eseményeit egyfajta nem ismétlődő
mozgófilmként megjeleníteni? A dolgozat elképzelése szerint ez a tér
azonosítható egy változó jellegű állóhullámokkal átjárt különös
térkonstrukcióként. A primer tér hullámhordozó közege a tudat hatókörén
kívül esik, nem azonosítható, de ha eredendően létezőnek fogadjuk el, és az
általa hordozott állóhullámokat kritikus állapotban lévőnek tekintjük, akkor a
dolgozat elképzelése szerint, ebből a jelenségből levezethetők a
rendszerminőségek. A kritikus állapotban lévő állóhullámok alakja
eseményhalmazt alkot, az eseményhalmaznak szélsőértékei létezhetnek.
Felső szélsőértékként a sokdimenziós virtuális fraktál tér felső
mérettartományaira gondolhatunk, az alsó szélsőértéket pedig nyilvánvalóan
a zérus közeli amplitúdó és hullámhossz tartományoknál kell keresnünk. A
jelenség különös és szokatlan ezért emeljük ki tartalmi lényegét egy kissé
eltérő aspektusból is. Elképzeléseink szerint létezhet kritikus állapotban
36
rezgő húr, amely véletlen attraktor szerint megjeleníti az egy és két dimenzió
tartományban lehetséges minden mozgásformáját, minden lehetséges
sajátrezgését. Most tekintsük az állóhullámok jelenségét, ők térbeli
hullámhordozók esetében is értelmezhetők, amelyekben csomópontok és
duzzadó pontok alakulhatnak ki a visszaverődő hullámok együttműködése,
vagy idegen kifejezéssel élve interferenciái következtében. Ha ez a
hullámhordozó nem egyetlen állóhullámot jelenít meg, hanem kritikus
állapotban véletlen periodikus módon megjeleníti az összes lehetséges
mozgásformával azonosítható állóhullám alakzatot, akkor azonosítható a
primer térrel. A dolgozat elképzelése szerint a primer tér is kritikus
állapotban rezeg, de nem sajátrezgéseket, hanem a sajátrezgésekhez hasonló
saját állóhullám mintázatokat jelenít meg. A sajátrezgés és a saját állóhullám
alakzatok alosztály osztály viszonyban vannak egymással. A primer tér tehát
nem egyszerűen kritikus rezgő állapotban, hanem a kritikus módon változó
állóhullámok állapotában létezik. /E kijelentések újabb kérdéseket vetnek fel,
hiszen a kritikus állapot fenntartásához folyamatos hatás szükségek, akkor
mégis milyen hatásról lehet szó? Hullámjelenségről beszélünk, de az előző
megállapítások szerint ez valamilyen szabályozott folyamat része, akkor
mégis milyen folyamatról lehet szó. Más hasonló kérdések is felmerülhetnek,
e kérdésekre a dolgozat a továbbiakban keresi a lehetséges válaszokat../
A primer tér alkotóelemei: A primer teret, kritikus állapotban létező,
folytonos hullámtérként azonosítva, csak képzeletünkben jelenhetnek meg a
tér kvantumos alkotóelemei, hiszen ez a tér diszkrét elemekre tagolható
struktúrával nem rendelkezik. Ha ez így van, akkor mégis milyenek lehetnek
ezek az elemi rendszerekként elkülöníthető alkotóelemek? E kérdéshez
határátmenetben célszerű közelítenünk. Az állóhullámokat hordozó közegben
elkülöníthetők bizonyos eltérő mozgásállapotú térkörnyezetek, például a
csomópontok és a különféle duzzadó pontok környékén. Ezek a
térkörnyezetek a rendszerminőségek sorozatában változó mozgástartalmakat
képviselnek. Az elemi rendszerek az elemi káosz minőségéhez kapcsolt
módon értelmezhetők, mind a zérus tartományhoz nagyon közeli, eltérő
mozgástartalmú térkörnyezetek. Vegyük észre ebben a térkörnyezetben,
valóban nem létezhet belső minőség, hiszen e tér legalapvetőbb jellemzője a
homogenitás, amelyben külső-belső minőségátmenetek nem létezhetnek,
ugyanakkor a diszkrét térkörnyezetek külső minőségei a tér egészének belső
minőségét testesítik meg. A primer tér folytonos belső minőségét valóban
csak a térelemek diszkrét módon elképzelt külső minősége képes biztosítani.
Érzékelhető, a kétféle elképzelés egyenértékűnek tűnik, ezért a megközelítés
aspektusától függően beszélhetünk eredendően létező elemi rendszerekről,
vagy eredendően létező primer térről. Vegyük észre az elemi rendszereknek
nincs struktúrája, de a primer térnek sincs struktúrája csak véletlen
periodikus módon változó állapota. A primer tér lokális elemeihez, változó
módon rendelhetők hozzá a kritikus állapotban létező, változó
37
állóhullámokkal átjárt, ismeretlen hordozóközegben megjelenő interferencia
mintázatok, vagy más szóhasználattal élve a hullám csomópontok és a
hullám duzzadó pontok. A primer térben megjelenő interferencia jelenségek
azonosíthatók a primer tér valamiféle elemi részeiként, de ezek a részek nem
autonóm szerkezetek, csak a mi rendteremtésre irányuló erőszakos tudatunk
próbálja őket diszkrét térkörnyezetekbe kényszeríteni.
Az előzőkből érzékelhető, a létező valóság jelenségeinek forrása, két
egyenértékű, aspektusból közelíthető. Ha a jelenségek egymást követő és
egymásba csomagolt sorozatából indulunk ki, akkor egy tovább már nem
osztható, elemi rendszer-szerű, diszkrét jelenséghez jutunk, amely belső
minőséggel nem rendelkezik, és amely a jelenségek alkotóelemeként
azonosítható. Ha a létező valóság eseményeinek forrásaként egy eredendően
létező, úgynevezett primer teret azonosítunk, akkor is értelmezhetők elemi
rendszerek, de ebben az esetben ők nem diszkrét autonóm jelenségek, hanem a
folytonos tér elemi környezeteihez kapcsolható mozgásminőségekként jelennek
meg. A két megközelítés az ok-okozati irány tekintetében eltérő, de tartalmát
tekintve hasonló. Belátható a zérus környezethez közeli térelemekben létező
állóhullámok, zérushoz közeli jellemzőkkel, /amplitúdókkal és
hullámhosszakkal../ rendelkezhetnek, ezért a térkörnyezetek közötti különbségek
nagyon kicsik lehetnek, ez okozza a tér felső szélsőértéket képviselő homogén
jellegét, ezért tűnhet úgy, mintha a tér nyugalomban lenne, pedig felső
szélsőértéket képviselő mozgástartalommal rendelkezik. Ez a primer tér, vagy
más szóhasználattal élve ez az elemi káosztér, valóban nagyon különleges, de az
ilyen tér, képes, az önszerveződésre.
Az elemi mozgástartalom értelmezhető a homogenitás tekintetében felső
szélsőértéket képviselő, kritikus állapotban, véletlen periodikus módon, saját
állóhullám alakzatokat megjelenítő, elemi káosztér lokális aspektusaként is.
Megjegyzés: A továbbiakban érzékelhetővé válik, sem a primer tér, sem pedig
az elemi rendszerek nem értelmezhetők a létező valóság jelenségeinek abszolút,
eredendően létező forrás okaiként, ugyanakkor, különös módon a jelenségek az
elemi rendszerekből vagy a primer térből egyaránt származtathatók. A kijelentés
paradoxonnak tűnik, de nem az, ugyanis a létező valóság jelenségei nem nyílt
ok-okozati láncot alkotnak, hanem egymásba záródó, fraktál jellegű, ok-okozati
viszonyban léteznek. Mivel a jelenségeknek nem nyílt az ok-okozati láncolata,
ezért a jelenségeknek nem létezik egy valamiféle gyökér jellegű abszolút forrás
oka sem. Az önmagába záródó fraktál okozati láncban csak néhány alrendszer
szintre kiterjedő közvetlen megelőző ok és okozat létezik, a távolabbi okok a
távolabbi rendszerszintek homogén káoszminőségeiben, egyedileg nem
azonosítható módon léteznek.
3. 2. Kölcsönhatás modellek üzenete
Az új természetszemlélet elképzelése szerint minden létező jelenség
rendszerminőségként értelmezhető, és minden rendszerminőség átmeneti
38
jelenségként szemlélhető. A rendszerfejlődés elve szerint az átmeneti jelenségek
egyetlen fraktál konstrukcióba rendezhetők, ez az úgynevezett „Nagy Egész
Fraktál”. A rendszerfejlődés, szélsőértékek között zajló, egyidejűleg kétirányú
folyamat. E folyamat számos aspektusból közelíthető, szemlélhető például a
külső és a belső rendszerminőségek egymásba történő átalakulási folyamataként
is, ekkor az elemi rendszerek külső mozgásminősége alakul át a „Nagy Egész”
belső mozgásminőségeivé. Ha a jelenlegi dinamika szemléletével és fogalmaival
közelítünk a szélsőértékekhez, akkor belátható, hogy ők nem képesek
erőkifejtésre, vagy más megközelítéssel, velük kapcsolatban az erő fogalma nem
értelmezhető, hiszen impulzussal nem rendelkeznek, ami megváltozhatna. Az
elemi rendszerek csak külső mozgástartalommal rendelkeznek, nincs olyan
belső minőségük, amely a tömeg minőséggel azonosítható lenne, a „Nagy
Egész” pedig egyrészt külső mozgás minőséggel nem rendelkezik, másrészt rajta
kívül nem létezik semmi, ami irányában az erő megnyilvánulhatna.
Osztály szinten közelítve a létező valósághoz, a dolgozat elképzelése szerint a
primer tér a rendszerminőségek aspektusából szemlélve nem vektortér, hanem
káosztér, ezért esetében a hagyományos dinamikai elképzelések és a
vektorkalkulus jelenlegi szabályai nem alkalmazhatók. A primer tér, vagy más
szóhasználattal élve az elemi káosztér differenciálódása következtében jelennek
meg a káosztér-vektortér, valamint a vektortér-káosztér átmenetek, amelyek a
rendszerszintekhez kapcsolható sorozatként szemlélhetők. A megjelenő
vektorterekben, a rendszerek úgynevezett parciális viselkedéséhez kapcsolódó
módon értelmezhetők a jelenlegi dinamika alapfogalmai. E jelenségek a
rendszerfejlődés folyamatában az ismétlődő kölcsönhatások sorozatában, az
elemi jelenségekből kifejlődve jelennek meg fokozatos átmenetekként, majd a
„Nagy Egész” környezetében ismét átalakulva fokozatosan eltűnnek. Az új
dinamika lényege nem a közvetlen skaláris jellegű, hatás ellenhatás
kapcsolatokban keresendő, hanem a közvetett vektorszorzat jellegű, az
úgynevezett teljesítményerősítő jellegű kapcsolatokban. E kapcsolatok tartalmi
lényegének kis mozgástartalmú szabályozó része, közelíthető a jelenlegi
dinamikai elképzelésekkel, de a kapcsolatok nagy mozgástartalmú, a tényleges
változásokat előidéző része más megközelítést igényel. E más megközelítés
tartalmát képviselhetik a jelenleg még nem kimunkált fraktál vektorkalkulus
szabályai. /A megértést segítő példaként gondolhatunk Newton és Maxwell
mozgásegyenleteinek viszonyára./
A kölcsönhatások tartalmi lényege nemcsak a fraktál vektorokra vonatkozó
műveleti szabályok, hanem a különféle közelítő modellek segítségével is
közelíthető.
3. 2. 1. A háromdimenziós kölcsönhatás modell
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerek együttműködése kölcsönhatásként
értelmezhető, amelynek diszkrét csoportos és kombinált változatai
eredményezik a rendszerfejlődés kétirányú folyamatait. A kölcsönhatás
39
eseménye többféle modell segítségével közelíthető. Számunkra úgy tűnik
mintha a jelenségek háromdimenziós valós térben jelenének meg, ezért
szemléletünkhöz a háromdimenziós modellek állnak közel, de a szélsőértékek
sok-dimenziós, vagy éppen tört-dimenziós jelenségei csak e modellek
határátmeneteiként szemlélhetők.
A háromdimenziós modellek közül a dolgozat visszatérő módon három példát
említ. A példák szerint az elemi kölcsönhatás eseménye szemlélhető:
Rendszerek spirálrugókhoz hasonló, időlegesen egymásba kapcsolódó
mozgásaként, amelynél közös minőségmegjelenítés történik. /Ez egyfajta
hullámmodell, valamiféle interferencia jelenségekkel./
Különleges kis „cserélődő repkedő vágó élű” ollókként, amelynél az új
minőség a mozgó vágópontként értelmezhető. /Ez egyfajta időleges közös
minőségmegjelenítés modell./
Időlegesen egymáson legördülő golyókként, amelyek együttes mozgásukkal
közös virtuális teret sajátítanak ki maguknak. /Ez egyfajta vektorkomponens
modell./
Az utóbbi modell segítségével differenciált elképzelések alakíthatók ki a
rendszerek külső-belső minőségének megjelenésével és fejlődésével
kapcsolatban, ezt szemlélteti az előző melléklet.
A melléklet szerint a kitérő mozgásvektorú golyók, vagy labdák időlegesen
találkoznak, és közös minőséget jelenítenek meg.
40
A közös minőségmegjelenítés változó, mint ahogy a labdák egymáshoz
viszonyított pozíciója is, de a mozgás időszeleteire felírhatók a
vektorkomponensek egyensúlyi feltételei. A kitérő pályán egymást megközelítő
labdák, vagy golyók megtartják autonóm mozgásukat, ugyanakkor új közös
mozgásminőségeket jelenítenek meg. E közös mozgásminőségek, a külső haladó
mozgás, a belső forgó mozgás, és a belső egymásnak feszülő mozgás. E
mozgáskomponensek egy olyan derékszögű hasáb oldaléleiként szemlélhetők,
amelyek testátlóját az együttműködő rendszerek külső mozgástartalmai alkotják,
ezért e komponensek és az együttműködők külső mozgástartalma közötti
viszony a térbeli Pithagórász tétellel jellemezhető. Változó mozgástartalmakról
van szó nem erővektorokról, hiszen az elemi rendszereknek nem létezik tömege,
tehát az egymáson történő legördülés és az egymásra támaszkodás jelenségét
úgy kellene elképzelni, mintha a rendszerek ellentétes irányú azonos
mozgásokat végeznének bizonyos komponensek tekintetésben. /Amennyit az
egyik labda közeledik, éppen annyit távolodik a másik!/ Más aspektusból
szemlélve, e különös együttmozgás közben a rendszerek erről nem vesznek
tudomást, nem akadályozzák egymást, autonóm viselkedésüket teljes mértékben
megőrzik, nem ők változnak, hanem az együttes észlelhetőségük.
Most kövessük a labdák együttmozgása során megjelenő mozgáskomponensek
viszonyát. Építkező jellegű együttműködés kitérő viszonyú mozgásvektorok
esetén jöhet létre, ilyen esetben három mozgáskomponens-pár alakulhat ki:
egyirányú közös hatásvonalú, ellentétes irányú párhuzamos hatásvonalú, és
ellentétes irányú közös hatásvonalú:
o A labdák külső kitérő jellegű mozgásvektorainak {V1} és {V2} léteznek
közös irányú komponensei {VZ}, ez a komponens biztosítja az
együttmozgást, az időleges közös minőségmegjelenítés lehetőségét. A két
azonos vektorkomponens azonban egyetlen külső mozgásvektorként jelenik
meg, ezért úgy tűnik mintha az egyik {VZ} vektorkomponens eltűnt volna.
o A labdák külső kitérő jellegű mozgáskomponenseinek {V1} és {V2}
léteznek, egymás hatásvonalába eső ellentétes irányú komponensei is {V+X}
és {V-X} ezek a mozgáskomponensek az új közös rendszerminőségben nem
jelennek meg, külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha ezek eltűntek
volna.
o A labdák külső kitérő jellegű mozgásvektorainak {V1} és {V2} léteznek
párhuzamos, de ellentétes irányú komponensei is {VY} és {V-Y} amelyek a
haladás irányára merőleges síkban forgó mozgást generálnak.
Belátható, a {VZ}, {VY}, és {VX} mozgáskomponensek, mint oldalélek által
meghatározott derékszögű hasáb {V1} és {V2} viszonyától függően különféle
alakot vehet fel. E hasáb lehetséges alakjainak eseményhalmaza illeszkedik az
együttműködő rendszerek eseményhalmazához. Ez az eseményhalmaz
szélsőértékekkel rendelkezik. Az egyik ilyen szélsőérték {VZ = VY = VX} esettel
azonosítható. Ha ezt az esetet szemléljük, akkor kijelenthető, hogy az új
minőségben {VZ1}, {VY}, és {V-Y} mozgáskomponensek jelennek meg a külső
41
szemlélő számára, de nem jelennek meg {VZ2}, {VX}, és {V-X} komponensek.
Mi történt?! Elképesztő jelenségnek lehettünk tanúi, a külső mozgásminőség
belső minőséggé alakult át. A háromdimenziós modellt határátmenetben kell az
elemi együttműködésekre vonatkoztatni, így már érzékelhető a jelenség szinte
misztikus tartalma, hiszen a külső minőség átalakulását követhettük nyomon,
amikor az elemi rendszer külső minőségéből az együttműködés következtében
megjelenik a belső minőség. A megjelenő új minőségek az együttműködő
minőségeknek nem egyszerű lineáris kombinációi, az új minőségek lineárisan
függetlenek az őket generálóktól, az új tartalmat a háromdimenziós modell
esetén, a vektorszorzat jellegű együttműködés jeleníti meg. Vizsgáljuk meg az
együttműködés tartalmát:
Megjelenik az új közös virtuális térkörnyezet: Vegyük észre {VY} és {V-Y}
mozgáskomponensek a jelenlegi dinamikai szemléletünk szerint
forgómozgást generálnak, amely szemlélhető egyfajta belső cirkulációként.
Ez a cirkuláció feszíti ki az új rendszerminőség virtuális terét. E virtuális
térben a mozgáskomponensek esetlegesen, valószínűségi eloszlással
jellemezhető módon vannak jelen, hasonlóan, mint a kritikus állapotban
rezgő húr az egy és két dimenziótartományban, vagy mint a kis ventilátor
lapátok a forgással súrolt térben. Ez az esetleges jelenlét a mozgástérből
kiszorít más hasonló mozgáskomponenseket.
Megjelenik az új homogén minőség és az idő: A virtuális rendszerteret
kifeszítő belső cirkuláció eseményhalmaza véletlen periodikus módon
ismétlődik, ezért a külső szemlélő számára egységes homogén minőség
jelenik meg, ha a szemlélés ideje meghaladja az ismétlődés periódusidejét.
Ez a homogén minőség megjelenéséhez szükséges idő, vagy periódusidő,
egyfajta időléptékként szemlélhető, amely értelemserűen nagyobb, mint az
elemek cserélődésének ideje, hiszen egy homogenitástól csak akkor képes
elkülönülni valami, ha annak élettartama nagyobb a homogén minőséget
generáló minőségek élettartamánál.
Megjelenik a rendszer-belső, a struktúra: Vegyük észre, az együttműködő
mozgásvektorok komponenseinek fele megjelenik a külső minőségben, a
másik fele viszont nem. Ez a jelenség értelmezhető olyan módon mintha az
együttműködő mozgásvektorok egyike belső minőségekké, például
struktúrává, a másik pedig állapotkörnyezetté alakult volna. A struktúrához
kapcsolható módon megjelenik az anyagcsere, az anyagcseréhez kapcsolható
módon megjelenik a mozgástartalom változtathatóság, más aspektusból
szemlélve a tehetetlenség jelensége, amelyhez a tömegminőség társítható.
3. 2. 2. A háromdimenziós modell kritikája
A háromdimenziós kölcsönhatás modell érzékelhetővé teszi számunkra a külső
minőségek belső minőségekké alakulásának folyamatát. A folyamat a külső
mozgásvektorok vetületi komponensekre tagolódásaként szemlélhető. A
komponensek külső-haladó, belső-forgó, és belső-bezáródó minőségeket
42
képviselnek, ezért megjelenésükkel megtörténik a külső-belső elkülönülés. A
kulcs fogalom az elkülönülés, a homogenitás differenciálódik, megjelennek
benne a diszkrét elemek, a struktúrával és állapotkörnyezettel rendelkező
rendszerek. A külső belsővé különül el, e folyamatnak léteznek tér-, idő-, és az
anyagcserével kapcsolatos aspektusai, ezen belül az anyagcsere aspektus
részaspektusaiként azonosíthatók a tehetetlenség és a tömeg jelenségei.
A háromdimenziós modell a hagyományos szemléleten alapul, amelyről tudjuk,
hogy közelítő jellegű, mégis egyfajta kiinduló alappal szolgálhat, mint egy
iterációs folyamat kezdőértéke.
Ezt a modellt határátmenetben kell vonatkoztatnunk az elemi kölcsönhatás
környezetére, amely elképzeléseink szerint zérus és egy közötti tört
dimenziótartományban létezik. E modell közelítő jellege mellett illeszkedési
gondokkal is küzd. Vázlatosan tekintsük át az illeszkedési gondok okait:
Úgy tűnik számunkra, mintha az együttműködő mozgásvektorok
komponensei, a Newtoni dinamika szemléletét követve működnének együtt,
ez azonban nem így van. A mozgásvektorok vektorszorzat jellegű módon
működnek együtt, ez például, azt jelenti, hogy az új minőség külső
mozgástartalom vektora az együttműködő vektorokra közel merőleges, nem
pedig a modell szemléltető ábrája szerinti közös komponensekkel
megegyező.
A valós háromdimenziós tér derékszögű koordinátatengelyeihez illeszkedő
{i, j, k} egységvektorok vektoriális szorzatai, körbe forogva egymást állítják
elő. Az {i, j, k} egységvektorok különböző irányba mutatnak, de léptékük és
dimenzióértékük azonos. A sokdimenziós virtuális fraktál terekben is
forognak a vektorszorzatokkal előállított újabb egységvektorok, de minden
újabb egységvektor magasabb térdimenzió értéket képvisel, ezért ők a valós
térben eltérő vetületekkel jelennek meg, hiszen saját tér és időléptékekkel
rendelkeznek, a komponensek eredője pedig dimenzióközi jelenség. /E
különös forgó konstrukciók részleteiről például a divergencia fraktál, és a
szám fraktál bemutatásánál esik szó./
Az elmélet szerint minden új lineáris értelemben független
mozgáskomponens egy újabb virtuális térdimenziót feszít ki. Ez az új
mozgáskomponens a közel azonos virtuális térdimenzió értéket képviselő
mozgásvektorok viszonyából és együttműködéséből származik, amely
vektorszorzat jellegű művelettel közelíthető, de jelenleg nem bizonyított,
hogy ez az érték éppen egy egész dimenzióértékű változással azonos. A
gyakorlatban alkalmazott vektorkalkulus szabályait alkalmaztuk, de a fraktál
vektorokra vonatkozó, jelenleg még nem ismert szabályok szerint kellett
volna eljárnunk, ezért az eredmény csak osztály szintű, tájékoztató jellegű
lehet. E kijelentés belátható, ha a kitérő vektorok vektoriális szorzatainak
tartalmára gondolunk, hiszen ez nyomaték jellegű, de esetünkben nem
egyetlen valami, egy nyomaték, hanem három valami jelenik meg, amelyek
ráadásul a virtuális tér nem azonos dimenziótartományában léteznek.
43
A vektorokra vonatkozó műveleti szabályok szerint létezik skaláris és
vektoriális szorzat, ezek egy és kétdimenziós jelenségek. A dolgozat
elképzelése szerint a skaláris szorzat is értelmezhető kétdimenziós
jelenségként, ha feltételezzük, hogy ő kifordult az új térdimenzió irányában
és ezért vetületben látszik. Ha ezt tesszük, akkor a skaláris szorzat, valamint
a vektoriális szorzat területértékei, továbbá a vektorok abszolút értéke által
képviselt négyszög területe Pithagorászi számhármast alkot. A dolgozat
elképzelése szerint a fraktál vektorokra vonatkozó műveleti szabályok
eredményezhetnek egy harmadik fajta szorzatot is, amelynek értéke szintén
terület jellegű. Ez a harmadik fajta szorzat valószínűsíthetően a kitérő jellegű
mozgásvektorok vektoriális szorzatához hasonló nyomaték lehet, amely
azonosítható a párhuzamos hatásvonalú {VY} és {V-Y} mozgáskomponensek
által előidézett cirkulációval, illetve e cirkulációnak megfeleltethető
rotációval. E három terület jellegű komponens négyzetösszege az Eukleidészi
háromdimenziós térben, minden valószínűség szerint megegyezik az
együttműködő vektorok szorzatának abszolút értékével.
Sajnos szépreményű közelítéseink szertefoszlanak, ha a szám fraktál
természet közeli jellegére gondolva a részletekbe bocsátkozunk. Be kell
látnunk, hogy az Eukleidészi térkörnyezetben a Pithagoraszi számhármasok a
sokdimenziós fraktál terekben nem léteznek, ezért a lehetséges
kölcsönhatások eseményhalmaza nem kapcsolható a különféle hasábok alaki
jellemzőihez. Nem egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy a különféle
virtuális térdimenziókban eltérő léptékek léteznek, mert ez még kezelhető
lenne, hanem arról, hogy a természet jelenségeit leíró számok belső és külső
viszonya is változó. Mit jelent ez? A számskálákon belül és kívül is eltérő,
változó léptékek léteznek. Egyszerű példával élve az általunk ismert,
egyetlen számtestből álló normál számskálán egy és kettő között azonos a
különbség, mint öt és hat között, de a szám fraktál többi számteste, és a
fraktál szintek közötti viszony esetében ez nem így van, ott ugyanis a
különbségek logaritmusokként, vagy többszörös logaritmusokként jelennek
meg és ugyanezek az értékek szerepelnek a viszonyt kifejező törtek esetében
is. Ha most a virtuális fraktál terekre jellemző Pithagoraszi
számhármasokhoz hasonló számhármasokat, vagy az általánosabb értelmű
sorozatokat keresünk, akkor kijelenthető, hogy e sorozatelemek várhatóan
nem azonosan a második hatványon, hanem jellemző módon különböző, tört
értékű hatványkitevőkön szerepelnek, és térpozíciónként változnak. Ha ez
így van, akkor az esetlegesen létező összefüggések nem általános érvényűek,
nem lehet tételként hasznosítani őket. Ebből az okfejtésből következően
kijelenthető a kölcsönhatás fraktál szintjein szereplő elemek száma korrekt
módon nem adható meg egyszerűen, például görbült oldalú hasábok
térfogatának eseményhalmazaként.
44
3. 2. 3. Az interferencia kölcsönhatás modell
A háromdimenziós kölcsönhatás modell az eredendően létezőnek elfogadott,
tovább már nem osztható, elemi rendszerek, diszkrét jelenségekként történő
elképzeléséből származtatható. E modell, szemléletessége ellenére kritikával
illethető, ezért célszerű más modell lehetőségét is vizsgálni. Ha az elemi
rendszerek csoportminőségét, a primer teret fogadjuk el eredendően létezőnek,
akkor az elemi kölcsönhatás hullám természete, az úgynevezett interferencia
kölcsönhatás modell jelenik meg.
3. 2. 3. 1. Az interferencia modell elve
Az elemi rendszerek csoportminőségét a tovább már nem homogenizálható
primer tér, vagy a dolgozat hipotézisével élve az elemi káosz képviseli. A primer
tér hullámtermészete fejezetrész érzékelteti e különös jelenség tartalmi lényegét,
előtte azonban nagyvonalakban tekintsük át az interferencia modell elvét.
Tanult viselkedésünk szerint megközelítve a primer tér jelenségét úgy
képzelhetjük, mintha a primer térben eredendően létezne egy a tudat hatókörén
kívül eső hullámhordozó, amelyben egyfajta állóhullám mintázatok váltják
egymást véletlen periodikus módon. Az egymást váltó állóhullám alakzatok
interferencia jelenségei, a csomópontok és duzzadó pontok, valamint ezen
interferencia jelenségek lokális környezetei, azonosíthatók véletlen periodikus
módon változó, ugyanakkor pozíciótartó elemi rendszerminőségekként. Kérdés
milyen módon képesek e pozícióhoz kötött jelenségek együttműködve, parciális
viselkedést tanúsító pozícióváltoztató jelenségeket generálni? Első pillantásra ez
lehetetlennek, teljes képtelenségnek tűnik.
A megértés ösvényén haladva kérdések merülnek fel a tér hullámtermészetével,
annak dimenziótartalmával és véletlen periodikus jellegével kapcsolatban.
Ha ez a tér valóban képes a létező valóságot megjeleníteni, akkor az valahogy a
következő módon képzelhető el:
A véletlen periodikus módon változó állóhullámok csomópontjai és duzzadó
pontjai a különféle időperiódusokban, eltérő pozíciókban tűnnek fel,
hasonlóan mintha egy mozgó valami időszeletekben észlelhető pozíciói
lennének. A mozgás a mozgófilmhez hasonlóan, csak az észlelés
szempontjából jelenik meg, a hasonló diszkrét valamik különböző jelenségek
ők nem váltanak pozíciót, csak az időlánc, az észlelés időléptéke fűzi össze
őket egyetlen mozgó jelenséggé. Érzékelhető a létező valóság különös
természete, a szemlélés önmaga képes mozgást generálni, vagy pontosabban
a mozgás érzete a szemlélés időléptékétől függ, hiszen egészen relatív kicsi,
vagy relatív nagy szemlélési idő esetében nem jelenik meg mozgás. A
szemlélés szempontjából egy mozgó vagy sok egymást váltó mozdulatlan
egyenértékű. /Értelmező példát keresve gondolhatunk a mozgófilm, a
különféle képernyők és fényújságok, vagy a futótűz esetére. Az általuk
megjelenített mozgás mind időlépték függő. /
45
Ha kellően nagy számban léteznek csomópontok és duzzadó pontok, akkor
ezek véletlen periodikus megjelenései különféle csoportkombinációkban is
megjelenhetnek, és ezek a csoportkombinációk is alkothatnak időláncokat,
különös mozgásokat generálva.
A csoportkombinációk változó, egymás testén áthaladó rajzolatok időláncait
is megjeleníthetik. E rajzolatok képezhetik a primer tér már többször említett
rajzolatait, de ezek a rajzolatok nem háromdimenziós jelenségek, hiszen a
primer tér jelenségeinek eseményhalmaza zérus és egy virtuális térdimenzió
tartományt képviselnek, ezért e mintázatok tudatunk hatókörén kívül esnek.
Sikerült valamilyen közelítő elképzelést kialakítani a primer tér különös
minőség-mintázat megjelenítő képességével kapcsolatban, de több kérdés merült
fel, mint amit meg akartunk válaszolni. Ha léteznek egydimenziós jelenségek,
mozgások, akkor már van elképzelésünk ezek együttműködéséről, de milyen
módon alakulhat ki a primer tér, számunkra nem létező tört dimenziós
mintázataiból a számunkra létező egész dimenziótartomány? Az is kérdés
természetesen, hogy a mintázatok milyen módon jönnek létre, konkrétan ők a
semmiből származnak, vagy őket is más mintázatok generálják?
Ajaj ha az elemi rendszerek nem eredendően létezők, hanem ők is
együttműködések eredményei, mert őket is más mintázatok generálják, akkor
miért nevezzük őket eleminek? Van kérdésünk bőven ezek megválaszolásától
függően illeszthető be az interferencia modell az új természetszemlélet gondolati
konstrukciójába, de az is lehet, hogy elvetendő, mint a létező valósághoz nem
illeszkedő elképzelés.
3. 2. 3. 2. A primer tér az állóhullámok aspektusából
A folytonos tér lokális térkörnyezetei aspektusából szemlélve az interferencia
modell jelenségét, a pozíciótartó, de véletlen periodikus módon változó
minőségű térkörnyezetek, valamint ezek csoportkombinációi, a szemlélés
időléptékéhez igazodó tartalommal, a tér időláncba szervezett minőségmintázataiként
jelennek meg, ők azonosíthatók elemi rendszer
együttműködésekként. Elemi együttműködésről beszélünk, mint egyvalamiről,
de érzékeljük ezt az egy valamit, különféle egymást váltó több valami alkotja,
ezt ne hagyjuk figyelmen kívül további szemlélődéseinknél, hiszen ez a
megértés egyik kulcsa.
/Ezt az elképzelést óvatosságból tekintsük első számú közelítésként, már többször
is megtapasztaltuk, a fraktál jelenségek nem ilyen egyszerűek, azok mindig
valamiféle sorozatokban, átmenetekben eltűnnek a tudat hatóköréből.
Emlékezetünkben megjelenhet a szám fraktál és differenciál változata, amelynél
a szélsőértékek, szinguláris és folytonos pontokként váltják egymást…/ Az egy
valami pozícióváltót megjelenítő, több valami pozíciótartó jelenség mibenlétével
kapcsolatban „a-priori” feltételezzük kritikus állapotú hullámtermészetüket,
ugyanis ez szükséges az önszerveződés képességének megjelenéséhez.
Hullámjelenségekről van szó, amelyekkel kapcsolatban számos meglepetéssel
46
szolgáló kijelentést tartalmaz a „rezgések és hullámok különös viselkedése”
fejezetrész, a teljesség igénye nélkül tekintsük át e kijelentések következményeit
az interferencia modell esetében:
Ha a primer tér mintázatát állóhullámok idézik elő, akkor miért nem
állandók, miért változik alakjuk, és viszonyuk? A rövid válasz az
előzőkben szerepelt, egyszerűen azért, mert ez a tér önszerveződésre képes és
így kritikus állapotban létezik, amely nem ismétlődő véletlen periodikus
módon nyilvánul meg. A kicsit terjedelmesebb választ közelítsük a kérdés
első részét a fraktál önhasonlóság aspektusából. A dolgozat elképzelése
szerint a létező valóság jelenségeihez akkor illeszthető ellentmondásmentes
elmélet, ha a létező valóságot egyetlen összefüggő természet fraktál
konstrukcióként értelmezzük. A természet fraktál minden eleme és
összefüggő részcsoportja osztály szinten önhasonló. Minden
rendszerminőséget bizonyos állapoton lévő struktúra hoz létre. Minden
rendszerminőség a szemlélés időléptékéhez igazodó módon vektor-, vagy
káosztérben jelenik meg. Minden káosztérnek létezik vektortér aspektusa, és
minden homogén minőséghez társítható az őt létrehozó struktúra kritikus
mozgásállapota. A kritikus mozgásállapot a lehetséges mozgásformák
értékkészletének véletlen periodikus ismétlődését jelenti. A
rendszerminőségek a természet fraktál konstrukción belül hierarchikus
módon, egész és tört dimenzióérték szerint sorozatba rendezhetők. E
sorozatnak nincs kezdő vagy befejező eleme, e sorozatoknak csak
szélsőértékszerű jelenségei léteznek, amelyek az emberi elme számára
valamiféle határérték elképzelésekkel közelíthetők, de osztály szinten ők is
hasonlók az ismert kritikus állapotot megjelenítő mozgásformákhoz. A
jelenség hasonló ahhoz mintha az állóhullám alakzatok egy kritikus
állapotban rezgő hullámhordozó térbeli sajátrezgései lennének. Összegezve
az előzőket, ha a rendszerminőségek kritikus állapotban léteznek, akkor a
fraktál önhasonlóság elve miatt az őket generáló primer tér is ilyen
állapotban létezhet. A kritikus állapotra a véletlen periodikus megjelenés a
jellemző, amelyben az elemek viszonya természetes módon ugyancsak
véletlen periodikus módon változik.
Milyen hatás generálja az állóhullámokat? Ajaj itt valami galaktikus
gubanc lehet, hiszen a periodikus jelenségek áttekintésénél kiderült, hogy a
kritikus jelenségeket, mint okozatokat, kritikus jelenségek, mint okok
képesek generálni. Van itt még nyugtalanítóbb jelenség is. Láthattuk a
hullámjelenségek ok-okozati jelenségei nem azonos dimenziószintűek, vagy
más kifejezéssel élve különböző dimenzió tartalmú virtuális térben léteznek,
hiszen a viszonyuk nem közvetlen, hanem lineáris értelemben független. / A
megértést segítheti a következő megjegyzés. A lineáris értelemben független
rendszerkapcsolatok viszonyát a rendszeraxióma, a kapcsolat folyamat
jellegét pedig a kölcsönhatás modell fejezi ki. Az új minőség valamint az őt
generáló struktúra-, és állapot elemek különböző dimenziószintű virtuális
47
terekben léteznek, ilyenek a hullámjelenségek ok és okozati elemei is./ Ajaj,
mi következik ebből? Hát ebből több minden megrázó dolog következik:
ı A primer tér mintázata spektrum jellegű. A primer tér kritikus
jellegű állóhullám mintázatát, egy kisebb dimenziószintet képviselő
állóhullám mintázat okozza. Na és azt mi okozza? Azt is egy másik,
még nála is kisebb dimenziószintet képviselő hullámmintázat
okozza, és ez így folytatódik a zérus dimenziótartományok
eléréséig. Ha ez így van, akkor a primer tér hullámtermészete, és
mintázata hierarchikus sorozatba rendezhető, spektrum jellegű, a
spektrum egyik képviselője okozza a másikat, így egy oksági lánc
alakul ki, amely a zérus környezetében a semmibe vész. A
természet ismét kicsúszott tudatunk hatóköréből, de meg kell
hagyni a szokott elegáns módon, fraktál viselkedést tanúsítva tette.
ı Tört dimenzióértékű kölcsönhatások. A kölcsönhatásokról
kialakított eddigi elképzeléseink a vektorszorzatok műveleti
szabályain, valamint a mozgás virtuális térképző hatásán alapultak.
E szerint az egydimenziós vektorok vektorszorzatai kétdimenziós
terület jellegű minőséget eredményeztek. A pontok, vonalak,
felületek mozgatásával egyel magasabb dimenzióértékű térelemeket
sikerült előállítani. Mivel e jelenségek egymástól lineáris
értelemben független ok-okozati kapcsolatot jelenítenek meg,
hasonlóan a kölcsönhatások jelenségéhez, ezért tapasztalatainkat
kiterjesztettük a kölcsönhatások eseményhalmazára is és úgy
képzeltük ők is egész dimenzió értékű minőség transzformációt
eredményezhetnek. Mivel az elemi rendszerek zérus és egy közötti
dimenziótartományban léteznek és spektrum jellegű
hullámmintázataikat is lineárisan független oksági lánc, jeleníti
meg, ezért a kölcsönhatások dimenziótranszformáló hatását
differenciáltabb módon kell megközelíteni, és ki kell jelenteni,
hogy létezhetnek nem egész dimenzió értékű kölcsönhatások is.
Az előző gondolatmenettel ismét heurisztikus küszöbhöz érkeztünk,
egyrészt kiderült a primer tér nem azonos valamikből építkezik, hanem
spektrum jellegű és együttműködések hierarchikus sorozata által jön létre
hasonlóan, mint a rendszerfejlődés úgynevezett „makro” szakaszában a
rendszerminőségek sokdimenziós virtuális tere, másrészt át kell
tekintenünk a természet fraktál konstrukció elképzelését a dimenzió
aspektusából. A dolgozat „Szám fraktál” címet viselő részében kiderült,
hogy a rendszerfejlődésben az egymást követő együttműködések során a
független mozgáskomponensek térkisajátító és időlépték képző hatása a
{π(v)} és az {e(v)} függvények szerint változik. Most pedig sejtés merült
fel azzal kapcsolatban, hogy a kölcsönhatások és a dimenzióváltozás
viszonya sem állandó, hanem valamilyen függvény szerint változik, és e
függvény értékkészletében tört dimenzióértékek is szerepelhetnek.
48
Milyen lehet ez a függvény, és egyáltalán milyen módon képzelhető el a
rendszerfejlődés kezdeti folyamata? Remélhetőleg sikerül megválaszolni
a kérdést, de addig is sejtésként rögzítsük:
A primer tér spektrum jellegű, a spektrumot, kölcsönhatások
hozzák létre.
Létezhetnek nem egész virtuális tér-dimenzióérték változást
eredményező kölcsönhatások. Léteznie kell a mozgás és a dimenzió
kapcsolatát leíró függvénynek.
A fenti megközelítésből olyan sejtésünk alakult ki, amely szerint tört dimenziós
kölcsönhatások is létezhetnek, de a továbbiakban vizsgálnunk kell annak a
lehetőségét, nem lehetséges-e, hogy ez a kijelentés is csak az észlelésre
vonatkozik, hiszen ha a jelenségek dimenzióközi térben léteznek, akkor az
egyébként egész léptékű jelenségek az egyes térdimenziókban csak vetületi
minőségben jelennek meg, amelyek természetes módon lehetnek tört
dimenzióértékűek is.
3. 2. 4. Az interferencia modell a szám fraktál aspektusából
Az eddigiekben az elemi rendszerek a zérus és egy közötti
dimenziótartományban jelentek meg előttünk, valamiféle kritikus állapotban
lévő, eredendően létező tört dimenzióértékű diszkrét jelenségekként, most meg
kiderült, hogy időléptéktől függően ők sem azonosak önmagukkal, és nekik is
hasonló fejlődéstörténetük van, mint a rendszerminőségeknek. Ez elképesztő,
milyen módon illeszthető be ez az új fejlemény a dolgozat gondolati
konstrukciójába?
Valójában ez a gondolat nem új, csak nem tudatosodtak bennünk a szám fraktál
esetében megfogalmazott kijelentések következményei. Tekintsük át az
interferencia modellt a szám fraktál aspektusából. E célból idézzük fel
emlékezetünkben a szám fraktál jelenségével kapcsolatban megfogalmazott
alapvetőnek tűnő, de még nem kőbe véshető szintű kijelentéseket:
A számok halmazai, belső viszonyaik szerint számtesteket alkotnak. A
számtestek külső viszonyaik szerint fraktál struktúrát alkotnak. A „szám
fraktál” és a természet fraktál struktúrái illeszkednek egymáshoz.
A „szám fraktál” algoritmusa, az állandó skálaosztású számegyenesen
található összes számot, a „szám fraktál” minden számegyenesére és önálló
számegyenes részére leképezi, így minden létező szám, fraktál minőséget
képvisel.
A természet fraktál konstrukcióhoz illeszkedő fraktál koordinátarendszer,
koordináta vonalai, hatványfüggvényhez simulnak. A dimenzióhierarchiában
egymást követő koordinátavonalak viszonya állandó, és a természetes
logaritmusfüggvénnyel jellemezhető.
A „szám fraktál”, logaritmikus görbeívek szinguláris pontokban kapcsolódó
láncolataként szemlélhető struktúrát képvisel.
49
A szám fraktál elemei a szinguláris pontokban kapcsolódva egyetlen görbe
alakzatba fejthetők. A szám fraktál elemeiből, hurokmentes fraktál gráf
állítható össze, ez a fraktál koordinátarendszer.
A fraktál koordinátarendszer, olyan hurokmentes fraktál gráf, amelynek
minden egyes csomópontjára a magasabb térdimenzió irányából
egységvektor mutat. A csomópontokból az alacsonyabb térdimenziók
irányába egységvektorok ágaznak ki. Az egységvektorok egység fraktál
alakzatot alkotnak. Az egységek léptékviszonya a pozitív irányokban az {e} a
negatív irányokban az {1/e} számértékkel jellemezhető, e számok határozzák
meg a görbék virtuális térbe történő kifordulásának kezdő értékeit is. Az
egységekhez kapcsolódó számgörbék, csillapodó, csavarodó, véletlen
periodikus, határértékhez közelítő jellegűek.
A létező valóság mozgásminőségeinek viszonyát a természet fraktál jeleníti
meg, a mozgásminőségek idő-, és térléptékeit a szám fraktál szolgáltatja.
A fraktál koordinátarendszer, a kölcsönhatások által létrehozott virtuális tér
külső és belső viszonyaiban is változó szerkezetét jeleníti meg.
/A részletek megértéshez célszerű áttekinteni a dolgozat „Szám fraktál”
részében a vonatkozó fejezetrészeket./
A dolgozat elképzelése szerint a szám fraktál egyben koordinátarendszer is,
amely illeszkedik a létező valósághoz. Ez a koordinátarendszer azonban nagyon
különös, hiszen koordinátavonalai nem egy középpontból ágaznak el, és nem
egyenes alakúak, hanem logaritmikus görbékként a pozitív irányokban
kicsavarodva végtelenhez-, a negatív irányokban pedig becsavarodva a zérus
értékekhez tartanak. A pozitív és negatív irányú koordinátavonalak, valamint az
őket „tartó” koordinátavonalak hármas találkozási pontjaiban az egyes görbék
közel merőlegesek egymásra, a létező csomópontok összességükben fraktál
alakzatot jelenítenek meg.
Most szemléljük e különös jelenség egyetlen görbéjét, annak a tartó görbe
csomópontjából kiinduló pozitív és negatív ágát, a kialakulás folyamatában. A
szám fraktál konstrukciót a közismert számegyenesből képeztük egy algoritmus
segítségével, amelynek a tartalmát, logaritmusképzésre vonatkozó utasítás
alkotja. Az ismétlődő logaritmusképzés, mindig ugyanazt az eljárást alkalmazza,
de változik a leképezés tárgyfüggvénye, hiszen az egyik leképezés
eredményfüggvénye képezi a következő leképezés kezdő függvényét. Az
algoritmus, ahol különleges értékeket talál azokkal minden esetben a {LogA (1)
= 0}, {LogA (A) = 1}, {LogA (0) = ± ∞} utasításnak megfelelően jár el. Az
ismétlődő logaritmusképzés művelete, kettő hatványai szerint tördelve
megsokszorozza a számskálákon található autonóm részeket. Ezek az autonóm
részek egyedileg leképezik a teljes számskálát, önálló egységelemeket és
viszonyítási pontokat tartalmaznak, ugyanakkor csoportosan rendszerszintenként
összetartozó átmeneti jelenségek, lineáris kombinációk eseményhalmazát
alkotják. E hatáson túlmenően az ismétlődő logaritmusképzés még egymást
váltó módon, az {x n } pozitív és {x -n = 1/( x n)} negatív hatványkitevők
50
értelmezéséből eredően, bizonyos nyújtásokat és tömörítéseket is végrehajt az
egyes érintett görbeszakaszokon. Ne felejtsük el, hogy a logaritmusértékek
hatványkitevő tartalmat hordoznak, ezért a pozitív és negatív skálarészek
egymás, úgynevezett kvázi-tükörszimmetrikus leképezéseiként értelmezhetők. A
kvázi-tükörszimmetria tartalma reciprok összefüggésekben jelenik meg,
konkrétan a skálák és befoglalt skálák {0, + ∞} tartománya a logaritmusképzés
után az új skála, vagy skálarész {+1, + ∞} tartományára, {- ∞, 0} tartománya
pedig az új skála {0, +1} tartományára képeződik le. Ez utóbbi rész tehát a
reciprok értéknek megfelelően zsugorodik és tükröződik. Ha még figyelembe
vesszük a logaritmusokra vonatkozó differenciálhányados képzés szabályát is
{d(Ln(x)) = 1/x)} akkor kijelenthető, hogy a számskálák és a befoglalt
számskálák pozitív kicsavarodó és negatív becsavarodó tartományai, olyan
viszonyban állnak egymással, mint a függvény és differenciálhányadosa. Ez
elképesztő, hiszen ilyen viszonyban állnak egymással a visszaverődő hullámok
is, ezek szerint a szám fraktál és egyes görbéi illeszkednek az interferencia
modellben szereplő, visszaverődő állóhullámokhoz.
/Az előzőkkel kapcsolatos értelmező megjegyzésként vegyük figyelembe, a
dolgozat elképzelése szerint a számskálák csak a szemlélő pozíciójából
rövidülnek, vagy hosszabbodnak a valóságban nem, ugyanis ők kifordulnak a
virtuális térbe és csak változó vetületük észlelhető. A számskálák egy más
dimenziótartalmú virtuális térpozícióból más vetületekben jelennek meg./
3. 2. 4. 1. A rendszerfejlődés reciprok kvázi-tükörszimmetrikus jellege
E rövid áttekintés után fordítsuk figyelmünket ismét a primer tér úgynevezett
interferencia modellje felé. A modell szerint a zérus és egy
dimenziótartományban a zérus forrás irányából egy ok-okozati lánc, spektrum
jellegű állóhullám mintázatokat jelenít meg.
Ha ez a jelenség létezik, akkor a szám fraktálhoz illeszkedik, hiszen a szám
fraktál illeszkedik a létező valósághoz. Ha a szám fraktálhoz illeszkedik, akkor
az illeszkedés, értelemszerűen, a szám fraktál számskáláinak és befoglalt
számskáláinak negatív, becsavarodó, zérushoz tartó, skálarészéhez történhet.
Ha ez így van, akkor a primer tér állóhullám mintázatainak ok-okozati láncában
az egyes kölcsönható elemek viszonya az {f(x) F(k*1/e)} elvi jellegű
függvénykapcsolattal jellemezhető. Ezek szerint, a mindent magába foglaló
„Nagy Egész” aspektusából szemlélve a jelenséget, a rendszerfejlődésnek nem
egy, hanem két iránya és ága van éppen úgy, mint a szám fraktál számskáláinak
és befoglalt számskáláinak. Ez a kijelentés felülírja a rendszerfejlődéssel
kapcsolatos eddigi elképzeléseket. A rendszerfejlődés irányait a hatványok
értelmezése szerint az {x n } pozitív és {x -n = 1/( x n)} negatív számskála részek
képviselik. A rendszerfejlődés pozitív irányát a hatványfüggvény szerint
növekvő-, a negatív irányát pedig a reciprok hatványok szerint csökkenő
tartományok képviselik. Ha ez így van, akkor a rendszerfejlődés sokdimenziós,
növekvő jelenségei, a reciprok összefüggés szerint leképeződnek a zérus és egy
51
közötti dimenziótartományban. Ezt a tartományt a rendszerfejlődés ok-okozati
láncolatában eredendően létező forrás okként kezeltük, most pedig kiderült,
hogy ő nem egyetlen valami, hanem hasonló a rendszerfejlődés számunkra
részben észlelhető, úgynevezett makro tartományaihoz. Ez elképesztő ismét
megjelent a „fent éppen úgy, mint lent” elv.
A létező valóság sokdimenziós virtuális tere, valamint a zérus-, és egy
dimenzió tartományba eső primer tér, a { x n ↔ x –n = 1/( x n)} reciprok
hatványértékek szerint kölcsönösen leképezik egymást.
3. 2. 4. 2. A fraktál rendszerfejlődés elve
A rendszerfejlődés makro és mikro tartománya kölcsönösen leképezi egymást ez
nagyon különös. Fraktál jelenségről van szó ez nyilvánvaló, de milyen tartalmi
lényeg kapcsolható a fraktál jelleghez? Elképesztő, ugyanis ha a szám fraktál
illeszkedik a létező valósághoz, akkor a rendszerfejlődés is illeszkedik a szám
fraktálhoz. Ha a rendszerfejlődés illeszkedik a szám fraktálhoz, akkor az, az
összetartozó számskála részekhez illeszkedik, hiszen e számskála részek képezik
le egymást kölcsönösen. Remek, a szám fraktál építményében, számskálából és
befoglalt számskálából megszámlálhatatlanul sok van, akkor mégis melyikhez
illeszkedik? /Ajaj, most ne kövessünk el óvatlan lépést./ Na jó vegyük
figyelembe, egyrészt, egyik számskála, vagy befoglalt számskála sem kitüntetett
jellegű, másrészt a józanész szerint fraktálhoz, fraktál illeszkedhet. E
kijelentésekre alapozva, megdöbbentően hasít belénk a felismerés, a
rendszerfejlődés fraktál természetű. Mi a tartalma ennek a kijelentésnek? Hát
többek között az, hogy nem egy rendszerfejlődés létezik, hanem nagyon sok,
amelyek összefüggő fraktál alakzatba rendezhetők. A fraktál önhasonlóságából
és alapvető viselkedéséből eredően a rendszerfejlődésen belül sok
rendszerfejlődés létezik és minden rendszerfejlődésen belül is több,
rendszerfejlődés létezik, ezek mind hasonlók osztály szinten és mind kettős
jellegű leképezés viszonyú belső tartalommal is rendelkezik. /A kettős jellegű
leképezés hasonlóan értelmezhető, mint a szám fraktál számskálái, és befoglalt
számskáláinak, becsavarodó zérushoz tartó, és kicsavarodó végtelenhez tartó
skálarészeinél tapasztalható./
A tartalmi lényeg megértése érdekében vegyünk egy a környezetünkből, többékevésbé
ismert példát. Az elemek periódusos rendszere néven ismert sorozat az
atomok rendszerszintjén létező minőségek, vagy konstrukciók egyfajta
hierarchikus fejlődési sorozatát jeleníti meg, amelynek a stabilitás
szempontjából egyfajta felső szélsőértékét, egyfajta nyeregpontját a vas atom
képviseli. Ha e fejlődési sorozathoz kissé differenciáltabb módon közelítünk,
akkor kiderül, hogy az egyes atomok konstrukciója nem teljesen azonos, kisebb
eltérések is léteznek közöttük, amelyeket a gyakorlat izotópok néven azonosít. A
fraktál rendszerfejlődés elve szerint az izotópok is egy sajátos rendszerfejlődési
ágat képviselnek, és minden atomi konstrukcióhoz illeszkednek, akár
felismertük őket, akár nem. A differenciált megközelítés tovább finomítható, a
52
fraktál önhasonlóság elvéből következően kijelenthető, az izotópok sem teljes
mértékben azonos jelenségek, ezért minden egyes izotóphoz további sajátos
rendszerfejlődési ág kapcsolható. Hol fejeződik be ez a sorozat? Nem fejeződik
be, csak az észlelhetőség szűnik meg a rendszerminőségek közötti relatív
különbségek zérushoz közeli értékeinél. Ha valaki úgy érzi, ezek a kijelentések
nem illeszkednek a létező valósághoz, mert izotópok és izotópok között
mégiscsak nagyon kicsik az eltérések, akkor gondoljon a csillagrendszerek, vagy
a galaxisok példájára és próbálja megválaszolni a kérdést: létezhetnek-e ilyen
jelenségekből minden tekintetben azonosak? A dolgozat elképzelése szerint nem
létezik két minden tekintetben azonos rendszerminőség. Ez az elképesztő
részletgazdagság, és az egymástól különböző lineáris kombinációk léte a fraktál
minőség lényegi sajátossága, amelyet a vég nélkül ismétlődő algoritmus hoz
létre. A létező valóság olyan fraktál konstrukció, amelynek minden eleme
szintén fraktál, ők osztály szinten hasonlók, de nem azonosak, hiszen
rendszerszintenként, időléptékekhez kapcsoltan, véletlen periodikus módon
változók.
A rendszerfejlődés is fraktál konstrukció.
3. 2. 5. Nyílt és zárt ok-okozati láncok
A fraktál rendszerfejlődés elvének felismerése alaposan összekuszálta eddigi
elképzeléseinket, már ami az ok-okozati összefüggések viszonyát illeti, hiszen
kiderült, még erőszakos módon választott eredendően létező valamik sem
képesek abszolút forrás okként generálni a létező valóság, fraktál minőséget
képviselő, jelenségeit. Na akkor most mi van, kérdezhetné a fekete macska. Az
van, hogy még differenciáltabb módon kell viszonyulnunk az ok-okozati
jelenségek sorozatához. Ha a rendszerfejlődés fraktál minőséget képvisel, akkor
az ok-okozati eseményhalmaz sem lehet más, hiszen a rendszeraxióma szerint
minden rendszerminőséget struktúra-, és állapotminőség funkcióban létező
rendszerminőségek generálnak. A struktúra-, és állapotkörnyezet minőségek
lineáris értelemben függetlenek a generált új minőségtől, ebből következően
minden új rendszerminőség lineárisan független ok okozati kapcsolatban létezik
az őt létrehozó közvetlen alrendszer minőségekkel.
Na jó, de milyen módon érzékelhetnénk ennek tartalmi lényegét? A problémát
saját elképzelésünk okozza, hiszen tudni szeretnénk, mi a jelenségeket okozó
forrás ok. Az előző gondolatmenetből úgy tűnik, mintha minden
rendszerminőség forrás oka legalább másik két rendszerminőség lenne. Ha ez
így van, akkor mi következik ebből?
A kérdés megközelítése céljából vizsgáljuk felül saját
elképzelés fejlesztő szisztémánkat. Tanult
viselkedésünk szerint úgy képzeljük, a jelenségeket
okozza valami, és az okokat is, és a végén létezik egy
eredendően létező, számunkra értelmezhetetlen
53
valami, ami minden jelenség okozója. Ez a megközelítés kimondatlanul is egy
nyílt oksági láncot feltételez, ugyanakkor amikor, a „Nagy Egész” létezésével
kapcsolatban arra a következtetésre jutottunk, hogy az időtlen folyamatokban
átrendeződik, ez viszont egy zárt, egymásba visszaforduló oksági láncot
feltételez.
Úgy tűnik, a dolgozat logikai építményébe ez az utóbbi, az önmagába forduló
oksági láncolat illeszkedik. Ez az önmaga farkába harapó mitikus kígyó, az
„Ouraborus” gondolatához hasonló elképzelés megjelent már a dolgozat első
részében, mint az ellentétes irányú és önmagába záródó rendszerfejlődési ágakat
képviselő fraktál alakzatokból összeállítható, úgynevezett madárfej diagram.
Ha a létező valósághoz a zárt ok-okozati lánc illeszkedik, akkor nem lehet e lánc
valamelyik elemét kiragadva eredendően létezőnek kikiáltani, hiszen erre
bármelyik elem azonos eséllyel pályázhat. /Ez a kijelentés persze nem jelenti
automatikusan azt, hogy bármelyik részelemből levezethető a többi, a
levezethetőség a zárt ciklus egyfajta keresztmetszetének teljes eseményhalmaza
tekintetében állhat fent./
Ebben az esetben célszerű lehet az önmagába záródó, teljes ok-okozati láncot
eredendően létezőnek elfogadni. Sejtésként rögzítsük:
A létező valóság jelenségeit, mint okozatokat, fraktál minőséget képviselő,
önmagába forduló, periodikus jellegűen ismétlődő ok-okozati lánc generálja.
Milyen lehet egy ilyen önmagába forduló ok-okozati lánc? Fraktál jelenség, ez
biztos, hiszen kivétel nélkül minden létező, fraktál jelenségként azonosítható.
Alakítsunk ki ezzel kapcsolatban egy viszonylag egyszerű modellt, amely egy
sorozat kezdő elemeként azonosítható.
Induljunk ki ismét a rendszerfejlődés szélsőértékeiből, a szélsőértékek
eredendően létező aszimmetriájából.
Mivel a primer tér tovább már nem homogenizálható szélsőérték, ezért, ha e
térben valami történik, akkor az csak és kizárólag a differenciálódás az
elkülönülés irányába mutathat. Kétféle elkülönülésre van lehetőség. A diszkrét
elkülönülés az elemi környezetek esetében eltérő mozgástartalmakként, a
csoportos elkülönülés pedig eltérő homogenitásként jelenhet meg. A
rendszerfejlődés e két lehetőséget alkalmazva indul, majd az egymáshoz
viszonyított minden elképzelhető minőségkombináció irányában folytatódik,
amíg a „Nagy Egész” szintjén a lehetséges eseményhalmaz teljes értékkészletét
ki nem meríti. A „Nagy Egész” szintjén a létező valóság minőségkombinációi
elérik a felső szélsőértéket, ezért ez egy nagy egész szintű aszimmetriát jelenít
meg. A „Nagy Egész” szintjén további fejlődés már nem valósítható meg,
ugyanakkor bomlásra is képtelen, ezért ha ott valami történik, akkor az csak és
kizárólag az átrendeződésben nyilvánulhat meg. Ez az átrendeződés azonban
nagyon különös, ugyanis a „Nagy Egész” állapotnélküli struktúraként
azonosítható, viszont az átrendeződés valószínűsíthetően nem jár a struktúra
változásával, mert akkor a „Nagy Egész” nem lenne időtlen, ez azonban csak
54
akkor lehetséges, ha a struktúraelemek lényegi viszonya nem változik. Milyen
módon képzelhető el egy ilyen viszonytartó folyamatos átrendeződés?
A hullámok esetében találkozhatunk ilyen jelenségekkel. A hullámjelenséget
hordozó struktúraelemek viszonya, az úgynevezett periódus idő átlagában
változatlan, viszont az állapot a hullám függvényt követi, amely periodikus
módon ismétlődik. Ezek szerint a „Nagy Egész átrendeződése hasonló a
hullámjelenségekhez? Nem elképzelhetetlen, hiszen az egész interferencia
modell erről szól.
Ha léteznek, akkor ezek a különös hullámjelenségek átjárják a „Nagy Egész”
terét, de ha átjárják, és csillapodva nem tűnnek el, mert a „Nagy Egész” terében
maradnak, akkor vissza kell verődniük, valamilyen módon, így alkothatnak
folytonosan átrendeződő, kritikus állapotban, véletlen periodikus módon
ismétlődő állóhullám mintázatokat. Egyik állóhullám a másik okozója, de nem
lehet tudni melyik volt előbb, ez az önmagába forduló ok-okozati lánc,
amelyben az ok-okozati irányok periódusonként felcserélődhetnek. Remek, de
milyen módon kellene elképzelni ezt a jelenséget? Önmagát ismétlő ciklikus,
vagy valami periodikus jellegű, de önmagát nem ismétlő különös időlánc-szerű
jelenségről lehet szó.
A „Nagy Egész” csak belső minőségekkel rendelkezik, ez jó közelítéssel, olyan
struktúraként azonosítható, amelynek nincs állapota. E jelenség átrendeződése a
belső, csatolt anyagcsere kapcsolatok által, valósulhat meg. Az elemek közötti
anyagcsere csatolt módon zajlik, ez közelítően azt jelenti, hogy a változások
kiegyenlítik egymást, autentikus módon közelítve a változások megmaradási
törvények szerint zajlanak, de nem ismétlik önmagukat. E változások
részleteiről jelenleg csak sejtéseink lehetnek, mindenesetre különös, hogy
létezhet olyan viszonytartó struktúraátrendeződés, amely nem eredményezi a
struktúra minőségváltozását. E kijelentés ellentmondásnak tűnik, hiszen
elképzelésünk szerint, ha egy struktúra változik, akkor a struktúra minőségének
is változnia kellene, de ez az elképzelés nem alkalmazható a szélsőértéket
képviselő „Nagy Egész” esetében, amely nem folytat anyagcserét, ezért időtlen
jelenség, hiszen bármilyen változás csak az anyagcsere következtében léphetne
fel. A rendszerminőségekhez időléptékek rendelhetők, de a „Nagy Egész” nem
rendelkezik önálló rendszerminőséggel, hiszen nincs állapota csak struktúrája,
ezért a végtelen időlépték és egyben az időtlenség fogalma a struktúrához
kapcsolható, amely viszont változatlan jellege mellett folyamatosan
átrendeződik. Az egészséges elme paradoxont sejt e kijelentésekben, de
valószínűsíthetően ilyen a létező valóság valódi természete, a fogalmainkat kell
pontosítanunk, és az elmét célszerű igazítanunk e különös arc felismeréséhez.
Úgy tűnik mintha a „Nagy Egész” átrendeződései egy eseményhalmaz minden
lehetséges eleme mentén véletlenszerűen történnének. Így már ráismerünk, ez az
eseményhalmaz egy kritikus állapotnak megfelelő, egyfajta saját-struktúra
eseményhalmaza, amely időtlen, jó közelítéssel minőségállandó „Nagy Egész”
konstrukciót eredményez. Most ha ezt a következtetést összevetjük a primer tér
55
hullámtermészetével, akkor különös megállapítást tehetünk, úgy tűnik, a „primer
tér”, vagy más fogalomhasználattal élve, az elemi káosz, alsó szélsőértékhez
közeli dimenzió tartalmú állapotlengéseket, a „Nagy Egész” pedig felső
szélsőértékű pozíció tartalmú struktúralengéseket folytat. E kijelentés más
fogalomhasználattal élve a következő alakra hozható:
A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész” viszonytartó
pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve, kölcsönösen egymás okokozati
láncát alkotva, egymásba átalakulva folytatódnak.
A rendszerfejlődés folyamata a szélsőértékek irányából visszaverődő, különös
állóhullámok eseményhalmazának véletlen periodikus módon egymást váltó
sorozataként, egyfajta időláncaként szemlélhető. A hullámok visszaverődése,
különös módon történik, amíg a „Nagy Egész irányából haladó
struktúralengések állapotlengésekként, addig a primer tér irányából induló
állapotlengések struktúralengésekként verődnek vissza. Úgy tűnik mintha a
visszaverődő minőséghullámok, tartalmi lényeget váltanának, amelyhez valami
kézzel fogható okot kellene rendelni, különben a kijelentés paradoxonként hat.
A változást nem a visszaverődés maga okozza, hanem az ellentétes irányú
folyamatok, amelyek ellentétes hatású bontó, vagy építő jellegű fraktál
algoritmusok hatására valósulnak meg.
A „Nagy Egész” időtlen jelenségének tartalma valószínűsíthetően hasonlóan
ragadható, meg mint a kritikus állapotban rezgő húr változatlan jellege. A
kritikus állapotban rezgő húr minden pillanatban húr marad, de minden
időpillanatban véletlen periodikus módon más és más sajátrezgésekként
nyilvánul meg. /Ha értelmező példát szeretnénk találni, gondolhatunk egy olyan
sajátos, kritikus állapotban rezgő húr esetére, amelyek transzverzális és
longitudinális rezgéselemei, az ingamozgásoknál tapasztaltakhoz hasonlóan,
minden pillanatban, minden sajátrezgésnél kiegészítik egymást egy
megközelítően állandó értékre. E különös képzeletbeli húr sajátrezgései
eseményhalmazt alkotnak, amely szélsőértékekkel rendelkezik. Az
eseményhalmaz egyik szélsőértékénél a transzverzális mozgáselem maximuma
mellett a longitudinális mozgáselem minimuma-, a másik szélsőértéknél a
longitudinális mozgáselem maximuma mellett a transzverzális mozgáselem
minimuma jelenik meg./
A rezgő húr esetében, a külső és belső erőkapcsolatok tartják fent a
kritikusállapotot, kérdésként vetődhet fel, milyen hatások tartják fent a primer
tér, és a „Nagy Egész” örökmozgó kritikus jellegét? E kérdés autentikus módon
nem válaszolható meg, a gyakorlatban ilyen esetekben jönnek az emberi tudat
erőszakos rendteremtő próbálkozásai, például az eredetmondák, vagy az „apriori”
elképzelések. A dolgozat nem ad választ az eredetre, mindössze azt
állapítja meg, ha létezik egy ilyen önmagába záródó, de nem önmagát ismétlő
ok-okozati lánccal jellemezhető, kritikus állapotban lévő hullámtér, akkor ebből,
vagy bármelyik metszetéből a jelenségek levezethetők.
56
A létező valóság eseményei, fraktál minőségű, önmagába záródó, de nem
önmagát ismétlő ok-okozati viszonyban léteznek.
Ezek szerint feltaláltuk az időgépet? Nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy
a jelenségeket kölcsönhatások idézik elő, és ez egyaránt megtörténhet a bontó-,
vagy az építkező jellegű kölcsönhatások irányából. A jelenségek osztály szinten
véletlen periodikus-, de konkrétan nem ismétlődő módon, különféle ciklusokban
követik egymást. /Ha valaki értelmező példát szeretne keresni a különös
jelenségre, akkor gondolhat egy a pozícióját és alakját folyton változtató
szúnyograjra, amelyben a szúnyogok nem ismétlődő nyílt röppályán,
folyamatosan gyorsuló mozgást végezve képesek együtt maradni. A szúnyogok e
különös folyamatosan átrendeződő dinamikus jelensége egyetlen változatlan
szúnyograj minőséget jelenít meg, hiszen az átrendeződés közben nem távozik, és
nem érkezik senki sem./
Nem csodálkozhatunk azon, ha valaki kijelenti: ember, ez az egész teória
teljességgel érthetetlen, nem lehetne érthetőbbé tenni a fraktál hullámok
visszaverődését, meg a misztikus átlényegüléseket? Ilyenként jönnek, olyanként
távoznak, milyen visszatükröződés az ilyen? Különös ez biztos.
Úgy tűnik, ez a teória ténylegesen illeszkedik a létező valósághoz, viszont a mi
képzelőerőnket célszerű lenne egy kicsit fejlesztgetni. Lássunk hozzá.
3. 2. 6. Hullám-függvények visszaverődése
Tapasztalat szerint a fény egyenes vonalban halad, ha nem kerül útjába valami,
ha kerül, akkor szóródik, vagy részben visszaverődik részben, pedig megtört
vonalban haladva elnyelődik. E tapasztalatok képezik alapját a geometriai
optika elnevezésű közelítésnek, amely a jelenségeket értelmezi. A különféle
közegek határfelületein visszaverődő és megtörő fény viselkedésének tartalmi
lényegét az úgynevezett „Fermat” elv ragadja meg. E szerint: a fény mindig
olyan úton halad, amelynek megtételéhez a legrövidebb idő szükséges. Az elv
szerint, azonos közegben a fény a két pont közötti legrövidebb utat választja,
hiszen ezt teheti meg a legrövidebb idő alatt. Visszaverődés esetén ez az
egyenes út tükröződik, ezért a tükrözés helyén, a tükrözés miatt azonos beesési
és visszaverődési szögek jelennek meg. Más aspektusból szemlélve, a tükör
síkjának normálisa a beeső és visszaverődő fénysugár szögfelezőjét alkotja. A
geometriai optikai modell a fotont, mint a fény elemi részét, kis visszapattanó
golyóként kezeli, de létezik egy differenciáltabb modell is, amely a fényt
elektromágneses hullámként kezeli. /A rendszerelméleti közelítés még ennél is
differenciáltabb, így a rendszerek ütközése esetén értelmezhető az egymáson
történő áthaladás jelensége is./ Elektromágneses hullámként a fény a térben,
haladó és forgó mozgást is végez egyidejűleg, különös esetben, úgynevezett
polarizált fényként terjedhet síkhullámokként is. Na szép, a fény függvénygörbe
szerint, nem pedig egyenes vonalban terjed! Ebben az esetben is érvényes lehet
a „Fermat” elv? Úgy tűnik, igen, hiszen az elvben az idő szerepel nem az út, de
57
itt a beesés és visszaverődés szögét értelemszerűen a beeső és a visszaverődő
függvények érintői szolgáltatják.
Remek, akkor most fogalmazzuk meg a kérdést általános alakban, amely így
hangzik: milyen módon verődnek vissza a különböző függvények szerint terjedő
hullámok? A kérdés osztály szintű, a fény és más hasonló periodikus hullámok
esetében így hangzik: milyen módon verődnek vissza a szinusz és koszinusz
függvényhez hasonló hullámok? Ha nem óhajtunk a hullámoptika csodálatos
részleteiben eltévedni, akkor az „elefánt a porcelánboltban” módszeréhez
folyamodva lapozzunk fel egy kézikönyvet, amely ismerteti velünk az
állóhullámok visszaverődésének eseményhalmazát. Ez az eseményhalmaz még
mindig kicsit színes és zavarhatja lényeglátásunkat, ezért fogalmazzunk meg egy
a jelenség eseményhalmazát leíró egyszerű elvet. Na jó, de milyen módon
ismerhető fel ez az egyszerű elv? Tekintsük át az állóhullámok viselkedését
szemléltető ábrákat, és vizsgáljuk meg mi a közös sajátosságuk. Úgy tűnik az
állóhullámokat, a hullámok és a terjedés irányára vett tükörképeik alkotják. Ezek
szerint a hullámok a terjedés irányára, mint tengelyre, tükrözött hullámokként
verődnek vissza. Ez eléggé tömör és igaznak tűnő állítás, hiszen egyetlen ábra
sem mond ellent e kijelentésnek.
E szerint egy szinusz hullám visszaverődve, a terjedés irányára, mint tengelyre,
tükrözött szinusz hullámként jelenik meg, ami pontosan olyan, mint egy
fázisban eltolt koszinusz hullám. Hát ez különös! Több kérdés is felmerülhet,
mekkora a fáziseltolás mértéke és így tovább, de mi nem a részletekben
szeretnénk tájékozódni, hanem a jelenség áttekintésére törekszünk, ezért
figyelmünket most egy szokatlan heurisztikus felismerés ragadja meg. Na és mi
lenne ez? A matematika jelenlegi gyakorlata szerint a szinusz függvény
differenciálhányadosa a koszinusz függvény, ezek szerint egy kis korrekciós
tényezőtől eltekintve a visszaverődő függvény saját differenciálhányadosának
alakjában jelent meg. Hát ez elképesztő, ez a kijelentés osztály szintű és a
minden függvényre kiterjeszthető, hiszen a visszaverődés lokális környezetében
nem a függvényalak játszik szerepet, hanem a beeső és a visszaverődő függvény
közös pontjában létező érintők, amelyek tetszőleges függvények esetén is
hasonlók. A beesési és a visszaverődési szögek a függvények érintői esetében
értelmezhetők, ugyanakkor az érintők iránytangensét a differenciálhányadosok
szolgáltatják. A differenciálás művelete tetszőleges függvények esetében
értelmezett, ha az, az adott pontban folyamatos. A visszaverődő hullámok
esetében a beeső és a visszaverődő hullám függvénye is értelemszerűen
folyamatos, hiszen a visszaverődés pontjában a két függvénynek közös pontja
található.
Ezek szerint a visszaverődő függvények érintőinek viszonyát a „Fermat” elv, a
függvények viszonyát pedig a most felismert úgynevezett „differenciál elv”
fejezi ki. Rögzítsük sejtésünket:
Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.
58
Ez a sejtés elképesztően érdekes gondolati ösvényt nyit meg előttünk. Ezen az
ösvényen eljuthatunk a fraktál hullámok visszaverődéséhez és a fraktál tükrök
különös jelenségéhez.
Segítheti a lényeg megpillantását, ha végig gondoljuk a fény terjedésére
vonatkozó elképzeléseket:
@ Az első közelítés szerint a fény egyenes irányban terjed és mozgástartalma,
terjedési sebessége a közegtől függ, amelyben halad, de lényegében
független a kibocsátó mozgásától.
@ Differenciáltabb közelítésben a fény haladó és erre merőleges körkörös
irányú mozgást is végez. E mozgásnak vetületei észlelhetők. Ilyen vetület
például a szinusz hullámalak.
@ Az új természetszemlélet szerint a rendszerek dimenziótartalommal
rendelkező virtuális térben jelennek meg, ugyanakkor a valós
háromdimenziós térben léteznek. A virtuális terek egymásba csomagolt
rendszerterek, amelyeket a dimenziótartalmukkal megegyező, egymástól
lineáris értelemben független mozgástartalmak hoznak létre. Ez azt jelenti,
hogy a rendszerek abszolút értelemben vett, az elemi szintekhez viszonyított
mozgása, dimenziótartalmukhoz igazodó mozgás komponenssekkel
jellemezhető. Más aspektusból szemlélve egy rendszer által kibocsátott
konkrét alrendszer dimenziótartalmához igazodó sokszorosan forgó mozgást
végez, amely független a kibocsátó mozgástartalmától de irányminősége
tekintetében függ az őt létrehozó kölcsönhatások sorozatától. Ez egyszerű
megközelítésben azt jelenti, hogy a bomlások során megjelenő
mozgástartalmak nem az éppen bomló rendszerminőséget létrehozó, hanem
az őt megelőző, az alrendszereit létrehozó korábbi kölcsönhatásokkal állnak
függvénykapcsolatban. Egy újabb aspektusból szemlélve, az anyagcserék
során kibocsátott alrendszerek esetében, az együttműködés megszűnésekor
megjelennek az alrendszerek saját külső mozgástartalmai, amelyek
függetlenek az általuk korábban létrehozott új magasabb dimenziótartalmat
képviselő rendszerminőségtől. Ez a kijelentés a rendszeraxiómából
következik. E megközelítésben például a fotonok, a fény hordozó részecskéi,
nemcsak haladó és körkörös, hanem a rendszer dimenziószintjéhez igazodó
többszörösen forgó mozgást végeznek. E sokszorosan forgó mozgás tűnik
számunkra haladó és forgó mozgásnak, ugyanis a többi komponens
számunkra nem érzékelhető. E megközelítés szerint sem függ a foton külső
mozgástartama a kibocsátó mozgástartalmától, a szuperpozíció elve nem
érvényesül, hiszen nem skaláris jellegű, közvetlen hatás-ellenhatás jellegű
változásról van szó, viszont az észlelhetőség függ a mozgás irányától, ezért
az észlelhetőség szempontjából a kibocsátó és az észlelő relatív
mozgástartalma nem független egymástól.
59
3. 2. 7. Fraktál hullámok visszaverődése
A „Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.” Ez egy
elképesztő kijelentés, ha illeszkedik a létező valósághoz, akkor ez az elv a
fraktál hullámelmélet egyik alaptétele lehet, hasonló, mint a geometriai optika
esetében a „Fermat” elv. Mi következik e kijelentésből? Vegyünk egy
gyakorlati példát. Legyen a hullámfüggvény {f(x) = Ln(x)} akkor a
visszaverődő hullám függvénye { f’(x) = 1/x}. De hiszen ez a függvény
ismétlődik a szám fraktál konstrukciójában, amely illeszkedik a létező
valósághoz. Ez nagyon különös. Ezek szerint a szám fraktál minden egyes
számskálája és befoglalt számskálája úgy viselkedik, mint a visszaverődő
hullámok, hiszen a skálák negatív és pozitív tartományba eső értékkészletei úgy
viszonyulnak egymáshoz, mint a függvény és differenciálhányadosa. Ez a
viszony a {x n ↔ x –n = 1/(x n)} leképezéssel, a hatványértékek és reciprok
hatványértékek viszonyával jellemezhető, de van itt még ennél különösebb
jelenség is. A szám fraktál minden egyes számskáláját és befoglalt számskáláját
egy logaritmusképzés tartalmú algoritmus hozta létre ezért ezek, és a szám
fraktál egészének teljes értékkészlete {f(x) = Ln(x)} tartalmú, amelynek
differenciálhányadosa { f’(x) = 1/x} tartalmú. Ez azt jelenti, ha a szám fraktál
értékkészletének minden egyes elemére elvégezzük a reciprokképzést, akkor a
szám fraktál differenciál változatát kapjuk.
/A kijelentés hibásnak, vagy ellentmondásnak tűnik, de gondoljunk arra, hogy
fraktál jelenségről van szó, amelynek minden eleme szintén fraktál, ezért minden
{Ln(X)} változója szintén logaritmus {X …Ln(Ln(Ln(x)))}.
A fraktál függvényekre vonatkozó differenciálhányados képzési szabályokat még
nem ismerjük, de sejthető, hogy nem megszámlálható diszkrét művelettel
egyenértékű lehet határátmenetben, itt erről van szó./
60
A szám fraktál konstrukció egésze {F(x) f(x) + f’(x)} tartalmú skálákból áll,
az előző sejtés szerint ők egymás visszaverődő hullámalakjaiként értelmezhetők.
Sikerült előállítanunk a szám fraktál differenciál alakját, most az a kérdés
milyen viszonyban létezik a fraktál és differenciálváltozata? A fraktál
úgynevezett függvény-függvény, ezért okkal fogalmazható meg egy újabb
sejtés, amely szerint egy szám fraktál minőséget képviselő hullámjelenség a
fraktál differenciál változatának minőségében jelenik meg visszaverődés után.
De ha ez így van, akkor felismertük a fraktál hullámok visszaverődésének elvét,
sőt mivel a szám fraktál illeszkedik a létező valósághoz és leírja a
rendszerfejlődés folyamatát, ezért általuk értelmezhetők a rendszerfejlődés
különös hullámjelenségei.
Vessük össze az előzőkben szereplő sejtések tartalmát és vonjunk le
következtetést a rendszerfejlődés hullámtermészetével kapcsolatban:
A rendszerfejlődés a szám fraktálhoz illeszkedő fraktál konstrukció.
A létező valóság eseményei, fraktál minőségű, önmagába záródó, ok-okozati
viszonyt jelenítenek meg.
A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész” viszonytartó
pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve, kölcsönösen egymás okokozati
láncát alkotva, egymásba átalakulva folytatódnak.
Most tekintsük át a rendszerfejlődés egészét a fraktál hullámok visszaverődése
aspektusából. A rendszerfejlődés egyidejűleg, az építkezés és a bomlás irányban
folyik. Az ellentétes irányú folyamatok dinamikus egyensúlyától függő
rendszerminőségek jelennek meg. A kétirányú rendszerfejlődés azonosítható
két, egymással ellentétes irányban haladó, úgynevezett fraktál hullám
jelenségeként, amelyek kapcsolata függvény és differenciálhányadosának
viszonyával jellemezhető, és amelyek kölcsönösen egymás visszaverődéseiként
értelmezhető. Ez a kijelentés teljes mértékben illeszkedik a dolgozat gondolati
konstrukciójába, hiszen egyrészt a szám fraktál eseményhalmazának minden
eleme, függvényből és differenciálhányadosából építkezik, másrészt az
61
úgynevezett téraktivitás függvények {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))} szintén hasonló
tartalmat hordoznak.
Más aspektusból szemlélve, a rendszerfejlődés eredményezi a
rendszerminőségeket, a rendszerminőségek viszont két irányból vezethetők le a
primer tér irányából az építkezés, a „Nagy Egész” irányából a bomlás ösvényén,
ez a jelenség illeszkedik a folyamatokat modellező és egymás
differenciálhányadosát képező fraktál konstrukciók jelenségéhez.
E gondolatsor erősíti a korábbi elképzelést, amely szerint a létező valóság
jelenségei zárt oksági láncot alkotnak. A zárt oksági lánc a fraktál hullámok
kölcsönösen egymásba történő visszatükröződése által jön létre. Ez a
visszatükröződő jelenség hasonlítható az általunk ismert állóhullámok
jelenségéhez. A létező valóság ebből az aspektusból szemlélve, különös
egymásba visszatükröződő, dinamikusan átrendeződő fraktál állóhullámok
jelenségeként azonosítható. Egy ilyen konstrukcióban nem dönthető el, melyik
hullám volt előbb vagy utóbb, és az sem, melyik a függvény és melyik a
differenciálhányados. Konkrét fogalmakkal élve nem dönthető el, vajon a
primer-, vagy a szekunder tér létezik eredendően, melyik tekinthető a jelenségek
gyökér okozójának. Valószínűsíthetően, fordított gondolatmenethez kell
szoktatnunk szemléletünket, és célszerűbb, ha a létező valóság egészét tekintjük
eredendően létezőnek. Ebben az esetben kérdés merülhet fel a jelenségek okokozati
levezethetőségével kapcsolatban. Vegyük észre, a levezethetőség-,
valamint az ok-okozati viszony keresése is az emberi gondolkozásmódunkkal,
tanult viselkedésünkkel összefüggő jelenség. A létező valóság egésze
úgynevezett fraktál – fraktál konstrukció, ez azt jelenti, az egész és minden
eleme is fraktál, és ezért önhasonló. A létező valóság egésze és minden eleme
szemlélhető bizonyos függvény és az ő differenciálhányadosának összegeként.
Ugyanez a jelenség az állóhullámok aspektusából szemlélhető úgy mintha az
események, kölcsönösen egymás differenciálhányadosaiként visszaverődő
fraktál hullámok lennének.
Ebből az aspektusból szemlélve a jelenségeknek csak közvetlen és közeli kiváltó
okai léteznek távoli kiváltó okai, viszont nem. Nem létezik egyetlen
azonosítható forrás ok sem, ugyanis a rendszerminőségeket generáló struktúra és
állapotkörnyezet alrendszerek többen vannak, ők az okozók, de a négy-öt, vagy
több relatív rendszerszintben alacsonyabb forrás okok káoszminőségben
jelennek meg, egymás hatását kiegyenlítik. A jelenségeket a visszatükröződő és
zárt állóhullámokként viselkedő fraktál hullámok lokális együttműködései,
egyfajta interferencia jelenségei idézik elő. /Ez a gondolat már megjelent több
esetben is a korábbi dolgozatrészeknél, például az észlelhetőséggel
kapcsolatban./
62
3. 2. 8. A fraktál tükrök jelensége
A létező valóság jelenségeinek hullámtermészetét vizsgálva, különös, a
természet számára választható, lehetőségek jelentek meg. E lehetőségek, mint
modellek a létező valóság jelenségeinek minden eddigi elképzelésnél
összetettebb alakját valószínűsítik. Már az előző dolgozatrészekben is felmerült
a létező valóság fraktál természetének lehetősége, de nem tudatosodott ennek
következménye az úgynevezett fraktál rendszerfejlődés elve, amelynek, ha
valóban létezik, akkor további különös következményei lehetnek. Mielőtt e
következmények kibontásának ösvényére térnénk, előbb tekintsük át az
előzőkben szereplő jelentősnek vélt kijelentések tartalmát:
A primer tér spektrum jellegű, a spektrumot, kölcsönhatások hozzák létre.
Létezhetnek nem egész virtuális tér-dimenzióérték változást eredményező
kölcsönhatások. Léteznie kell a mozgás és a dimenzió kapcsolatát leíró
függvénynek.
A létező valóság sokdimenziós virtuális tere, valamint a zérus-, és egy
dimenzió tartományba eső primer tér, a { x n ↔ x –n = 1/( x n)} reciprok
hatványértékek szerint kölcsönösen leképezik egymást.
A rendszerfejlődés a szám fraktálhoz illeszkedő fraktál konstrukció.
A létező valóság jelenségeit, mint okozatokat, fraktál minőséget képviselő,
önmagába záródó ok-okozati lánc generálja.
A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész” viszonytartó
pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve, kölcsönösen egymás okokozati
láncát alkotva, egymásba átalakulva folytatódnak.
A létező valóság eseményei, fraktál minőségű, önmagába záródó, ok-okozati
viszonyt jelenítenek meg.
Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.
A kijelentések szerint a létező valóság egésze szemlélhető úgy, mint egy
különös fraktál minőséget képviselő folyamatosan visszaverődő és önmagába
záródó hullámjelenség. Profán hasonlattal élve olyan ez a jelenség, mint egy
nagy, kritikus állapotban lévő hullámgombóc. A hullámok, természetükből
eredően terjednek, de a zárt, és önmagába zárt konstrukció miatt nem
csillapodnak, hanem visszaverődnek, mert különben nem alkothatnának zárt
konstrukciót, nem lennének képesek együtt maradni. Kérdés milyen tükrön,
vagy tükrökön verődnek vissza a létező valóság fraktál hullámai?
Mielőtt a részletekbe mennénk, tehetünk egy megállapítást a tükrökkel
kapcsolatban, hiszen bizonyítást nem igénylő elvként alkalmazható a következő
kijelentés: fraktál minőséghez fraktál minőség a hasonló, vagy más aspektusból
szemlélve fraktál alakzathoz fraktál alakzat illeszthető. Az elv szerint, ha fraktál
minőséget képviselő hullámok visszaverődnek, akkor ez a jelenség fraktál
minőséget képviselő tükrökön történhet. Na remek, de akkor e tükröknek,
léteznie kellene valahol. Hol vannak, miért nem láttunk eddig még egyet sem?
Heurisztikusan nyugtalanok részéről újabb kérdések merülhetnek fel a fraktál
63
visszaverődés jelenségével kapcsolatban. A természet fraktál végtelen sok
elemet tartalmaz az elemi szinteknél, de a minden létezőt magába foglaló „Nagy
Egész” jelenségéből csak egy van, és a különböző rendszerszinteken a
szélsőértékek közötti minőségkombinációk találhatók. Kézenfekvőnek látszik a
felvetés, amely szerint a visszatükröződéshez a jelenségek halmazához igazodó
számú tükörre van szükség. Hát igen, de akkor melyik rendszerszinten
tükröződnek vissza a természet-hullámok? Ajaj, mondhatja ismét a fekete
macska, hiszen ha a jelenségek ok-okozati lánca egymásba záródik, akkor nem
lehet kitüntetett rendszerszint, ahol a visszaverődés történhet, ha nincs
kitüntetett rendszerszint, akkor meg hol történik a hullámok visszaverődése? A
zöldhal különösen néz a fekete macskára, amelynek megközelítően ez a
jelentéstartalma: „hát nem veszed észre, a hullámok visszaverődése mindenhol
történik!” Mindenhol, de hogy értheti ezt a zöldhal?
A kérdés megközelítése érdekében idézzük fel a dolgozat „Fraktál élet az
Univerzumban” címet viselő nyolcadik részében szereplő, a létező valóság zárt
jellegével kapcsolatos elképzelést. E szerint: „A „Nagy Egész” tere, a természet
fraktál algoritmusa által meghatározott önszabályozó folyamat eredményeként
zárt.” Az elképzelés szerint a „Nagy Egész” tere rendszercsapdaként működik.
Mielőtt e térkörnyezetet a rendszerek elhagynák, mozgásirányt változtatnak, a
mozgásirány változtatás a kölcsönhatáshoz kapcsolható jelenség, hiszen az
együttműködő vagy a bomló rendszerminőségek külső mozgástartalmai a
vektorszorzatok-, vagy a térfogati differenciálhányadosok elemeihez hasonló
viszonyban állnak egymással, más fogalomhasználattal élve lineárisan független
viszonyban léteznek.
Hát ez különös ezek szerint megtaláltuk a tükröket, itt vannak az orrunk előtt, ők
a kölcsönhatások, ők azok, amik a hullámok visszaverődését előidézik. Ha ez
így van, akkor megvilágosodott előttünk a fraktál tükrök térbeli pozíciója is.
Mivel a kölcsönhatások fraktál jelenségek, ezért ők véletlen periodikus módon a
háromdimenziós valós tér minden pozíciójában, és a sokdimenziós virtuális tér
minden rendszerszintjén előfordulnak. E gondolatmenetből következően a
természethullámokat visszaverő tükrök, nem valahol az univerzum szélein
találhatók, mint egy különös tartály fala, hanem mindenhol ott vannak, és a
visszatükröződés egyidejűleg mindenhol történik, ez képes a zárt, egymásba
átalakuló különös állóhullám konstrukciót megvalósítani.
A természet-hullámok a fraktál tükrökön verődnek vissza. Fraktál tükrökként
a kölcsönhatás fraktál diszkrét-, és csoportelemei azonosíthatók.
3. 2. 9. A természet hullámok visszaverődése a fraktál tükrökön
Mielőtt elengednénk a különös fraktál tükrök jelenségét, vizsgáljuk meg
működési sajátosságaikat, a tükrökkel kapcsolatos hagyományos elképzeléseink
aspektusából.
64
Gyakorlati tapasztalatból tudjuk, a tükrökön visszaverődő fénysugár önmaga
marad, csak irányát változtatja, hiszen a visszatükröződő kép többé-kevésbé
még a görbült felületű tükrökön is felismerhető marad. / Az elnyelődés, a
fénytörés, a szóródás, vagy a képtorzulások jelensége esetünkben nem releváns./
Differenciáltabb megközelítésben szemlélve a jelenséget kiderül,
visszaverődésnél bizony a fénysugár önmaga is megváltozik, hiszen a beeső,
úgynevezett természetes fénysugár poláros fénysugárként verődik vissza. /A
beeső természetes fény, a haladó mozgás mellett, még a terjedés irányára
merőleges síkban, minden irányban, rezgőmozgást is végez, de a visszaverődő
poláros fény csak a terjedés síkjára merőleges irányú rezgéseket végez./
Hát igen, nem tehetünk mást, ki kell jelenteni a visszaverődő fény megváltozott
minőségű, de hiszen ez egyezik a dolgozat egy korábbi hipotézisével, amely
szerint: „Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.”
Ha ez így van, akkor a természethullámok különös szerzetek, hiszen a beeső és a
visszaverődő hullámok egymás differenciál függvényeinek értékkészletét
alkotják. Ez bizony így lehet, hiszen ezt tapasztaljuk az úgynevezett téraktivitás
függvények és a szám fraktál esetében is:
A téraktivitás függvények {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))} az építkező és bontó
jellegű együttműködések együttes hatását fejezik ki. Az építkező és bontó
folyamatok egyedileg egymás differenciálhányadosaiként szemlélhetők, a
függvényben tehát függvény és differenciálhányadosa szerepel {F(x) = f(x) +
f ’(x)}, de a függvény egésze is tetszőlegesen ismétlődő módon
differenciálható. Az ismétlődő differenciálás műveletei periodikus módon a
függvény saját alakjait adja vissza.
A szám fraktál minden eleme logaritmusérték, amely az értelmezés szerint
hatványkitevő is egyben. Mivel az úgynevezett természetes alapú logaritmus
függvény differenciálhányadosa a reciprok összefüggés szerint képezhető
{d(Ln(x)) = 1/x}, ezért a szám fraktál egészének, vagy tetszőleges
számskálájának függvényei és differenciálhányadosai egymást váltogatják.
Megnyugtatóan vesszük tudomásul, bármilyen aspektusból is szemléljük a
jelenségeket, a dolgozat logikai építménye nem mutat ellentmondást.
Ejtsünk néhány szót a visszaverődő természethullámok tartalmi változásáról,
milyen lehet a változások eseményhalmazának értékkészlete? Belátható, ha a
fraktál tükrök jelensége, kölcsönhatás fraktálként azonosítható, akkor a
változások eseményhalmaza azonos lehet, a kölcsönhatások
eseményhalmazával, amely a rendszerminőségek eseményhalmazával
azonosítható. Értelmező megjegyzést kell tennünk. A dolgozat előző részei az
elemi rendszerek zérus és egy dimenziótartományba eső jelenségeit
szélsőértékekként azonosította és megkülönböztette a rendszerminőségektől,
most pedig kiderült, hogy az elemi rendszerek is spektrumot alkotnak, őket is
valamiféle sajátos, úgynevezett tört dimenzióértékű kölcsönhatások hozzák
létre, és az elemi rendszerek-, valamint a rendszerminőségek teljes
65
eseményhalmaza a reciprok összefüggés szerint kölcsönösen leképezik egymást.
A kölcsönhatás fraktál eseményhalmazát az eddigi gyakorlatunktól eltérően a
szám fraktálhoz illeszkedő módon kell értelmeznünk. A jelenségek teljes
eseményhalmazát fraktál és differenciál fraktál együttes eseményhalmazaként
kell szemlélnünk.
Így már valamivel érthetőbb számunkra mi a tartalma egy előző sejtésnek,
amely szerint: „A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész”
viszonytartó pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve, kölcsönösen
egymás ok-okozati láncát alkotva, egymásba átalakulva folytatódnak.”
3. 2. 10. Fraktál tükrök és a heurisztika
A hozzáértők szerint minden valamire való elméletnek többek között képesnek
kell lennie egyrészt bizonyos, a létező valóság ismeretlen részével kapcsolatos
jóslatok, hipotézisek megfogalmazására, másrészt „verifikálhatónak” kell lennie.
/Az idegen kifejezés megközelítően a hipotézisek, gyakorlati tapasztalatok, vagy
mérések általi, visszaigazolhatóságát, megerősíthetőségét jelenti./
A periodikus rendszer elképzelése, mint gondolati konstrukció képes volt az
akkor még ismeretlen atomok létezését előre jelezni. A periodikus rendszerhez
hasonlóan az új természetszemléletként azonosítható gondolati konstrukció is
képes jelenleg még nem ismert, azonosítatlan minőségek létének előrejelzésére.
A rendszerfejlődés úgynevezett makro ága, annak minden eleme, és minden
minősége leképeződik a zérus és egy dimenziótartományban az úgynevezett
mikro ágban, az elemi rendszerek tartományában. E kijelentésből következően,
amilyen kicsi és nagy objektumokat, rendszereket és rendszerminőségeket
észlelünk az atomok, a molekulák, a csillagrendszerek, a galaxisok és más égi
objektumok világában azok mind előfordulnak az elemi részek világában is a
reciprok elven történő leképezés elvét követve. Ez a leképezés különös
nyújtásokat, tömörítéseket és kifordításokat eredményez, így a parányok
világában a nagyok nem ismerhetők fel közvetlenül, a felismerés csak bizonyos
transzformációk által lehetséges, de lehetséges. Nehezíti az eligazodást a makro
és mikro ágak felismerése, ugyanis a létező valóság összetett jelensége nem egy
makro és mikro fejlődési ágat tartalmaz, hanem a szám fraktál számskáláihoz és
befoglalt számskáláihoz igazodó módon nagyon sokat. Minden egyes
számskálának és befoglalt számskálának létezik zérushoz és végtelenhez
konvergáló szakasza is, így az ellentétes fejlődési ágak ott vannak mindenhol a
makro és a mikro tartományokban is. Ilyen a szám fraktál és ilyen a hozzá
illeszkedő létező valóság is.
E kijelentések elképzelhetetlenül sok lehetőséget adnak az elmélet és a gyakorlat
összevetésére. Ismét gondoljunk a nagy hermetikus kijelentésére: „..fent éppen
úgy, mint lent../ Ha fent, a csillagászat eszközkészletével sikerül felismerni
valamilyen jelenséget, azt kellő kreativitással meglelhetjük lent is, az elemi
jelenségek körében.
66
Gondolhat valaki a hihetetlen költségek árán létrehozott „Nagy Hadron
gyorsító” deklarált céljára, vajon beváltja-e a hozzáfűzött reményeket?
Valószínűsíthetően nem, hiszen az alapelképzelések nem illeszkednek a létező
valóság vizsgált szektorához. Megjósolható, nem kerülünk közelebb az
ősrobbanáshoz közeli minőségekhez, hiszen ilyen esemény nem volt, ugyanis a
minőségek átrendeződése nem egyszeri eseményhez, hanem jelenleg is zajló,
permanens és időtlen folyamathoz kapcsolódik. E folyamat tartalmi
értékkészletét az együttesen fraktál minőséget képviselő kölcsönhatások és az
általuk megvalósuló anyagcserék alkotják. E folyamat egészének jellegét a
dolgozat hipotézise rögzíti: „A létező valóság jelenségeit, mint okozatokat,
fraktál minőséget képviselő, önmagába záródó ok-okozati lánc generálja.”
Jelenleg úgy gondolják sokan az anyag energiává alakítható, ha ez így lenne,
akkor a létező valóság jelenségei nyílt ok-okozati lánchoz illeszkednének, az
energia lenne a végső ok, de ez nem így van a létező valóság jelenségei
önmagába záródó ok-okozati fraktálhoz illeszkednek. Az energia nem
eredendően létező jelenség, a mozgástartalom létezik eredendően. A mozgási
energia ismert összefüggésében szerepel az úgynevezett tömeg, amelyből a
mozgás nem vezethető le, de a mozgásból a tömegjellemző levezethető. E
dolgozat úgy véli, a tömeg, a belső, a kölcsönhatások során becsomagolt
mozgástartalommal, és az anyagcserével összefüggő jelenség. A mozgási
energia összefüggésében a külső-, és a belső becsomagolt mozgástartalom
szerepel, a tömeg energiává alakítása ebből az aspektusból nem más, mint a
magasabb rendszerszintet képviselő tömeggel rendelkező rendszerek
alkotóelemekre történő bontása. E bontó folyamatban megjelennek a korábbi, a
magasabb rendszerszinteket megelőző építkező jellegű együttműködésekben
bezáródó mozgástartalmak.
3. 2. 11. A zárt oksági lánc és a filozófia
Az előző okfejtések megdöbbentő, paradoxonnak tűnő kijelentések
megfogalmazását teszik lehetővé, konkrétan:
A létező valóság egésze ok-nélküli. A jelenségeknek csak közvetlen oka
létezik, távoli nem.
Mi történt, kapja fel a fejét a kerge erszényes, hiszen ez lehetetlen! Nem, ez
bizony nem lehetetlen. Ez a gondolat más formában már megjelent a dolgozat
második részében az észlelhetőséggel kapcsolatban.
Gondoljunk az úgynevezett divergencia fraktál gondolati konstrukcióra, amely a
jelenségek alkotóelemeinek egyszerű modelljeként is szemlélhető. A
divergencia fraktál elemei rendszerszintenként kettő hatványai szerinti számban
helyezkednek el, és a növekvő rendszerszintek felé vektorszorzatokkal, a
csökkenő rendszerszintek felé pedig sajátos differenciálhányadosokkal
képezhetők. E szerint a képzési szisztéma elve a derékszögű
koordinátarendszerek esetében értelmezett {i}, {j}, {k} egységvektorok
segítségével a következő alakban adható meg: {i × j k} és ellentétes irányban
67
{∂(k) (i) és (j)}. A divergencia fraktál konstrukció alakja a következő ábra
szerint:
Érzékelhető, az {i}, {j}, {k} elemek száma a csökkenő rendszerszintek
irányában kettő hatványai szerint növekszik, ennek kettős következménye van:
@ A különböző irányú mozgástartalmak kezdenek azonos arányban megjelenni
így együttes hatásuk egyre kisebb eltérést mutató, homogenitásként jelenik
meg, azaz az ő szerepük a magasabb rendszerminőség külső
mozgástartalmára nézve elhanyagolható. /Hangsúlyozandó, hogy a
kijelentésben a külső mozgástartalom, nem pedig a rendszer mozgástartalom
változása szerepel. A rendszer mozgástartalom változása külső és belső
komponenseket tartalmaz, amely az anyagcsere kapcsolatokkal függ össze.
Az új természetszemlélet elképzelése szerint a testek impulzusváltozása is az
anyagcserével összefüggésben értelmezhető./
@ Az alrendszerek számának növekedésével a diszkrét azonosíthatóság és az
oksági szerepvállalás tart a zérus értékhez.
3. 2. 12. A természet fraktál, és a szám fraktál viszonya
Az előzőkben felismert zárt ok-okozati elv, valamint a természet hullámok
visszaverődése aspektusából célszerű áttekintenünk a dolgozat egyik előző, a
gondolati konstrukció szempontjából alapvető hipotézisét, amely így hangzik:
„A rendszerfejlődés a szám fraktálhoz illeszkedő fraktál konstrukció.”
Felvetődhet a kérdés, ha az összességükben fraktál konstrukciót képező
természethullámok, visszaverődve önmagukba záródó eseményhalmazt
alkotnak, akkor vajon hasonlóan zárt eseményhalmazt alkotnak-e a szám fraktál
szánskálái és befoglalt számskálái is? Belátható ugyanis, hogy egy zárt
természet fraktál alakzathoz csak egy hasonlóan zárt szám fraktál alakzat
illeszkedhet. Ezt a kérdést kellene a következőkben tisztázni.
Induljunk ki az egyik előző hipotézisből, amely szerint: „A természet-hullámok a
fraktál tükrökön verődnek vissza. Fraktál tükrökként a kölcsönhatás fraktál
azonosítható.”
Láthattuk, a rendszerfejlődést a kölcsönhatások idézik elő, amelyek ellentétes
hatású, egyesítő és bontó algoritmusok ismétlődő működésével azonosíthatók .
I
J K
K I I J
I J J K J K K I
J
K I
I J J K
J K K I K I I J
K
I J
J K K I
K I I J I J J K
A divergencia fraktál szintjein, az alrendszerek külső
mozgásirányai zérus eredőértékhez tartanak.
I
J
K
68
Az ellentétes irányú algoritmusok, függvény és differenciálhányadosa
viszonyban léteznek, és a kölcsönhatás fraktál elemeiként minden elképzelhető
kombinációban jelennek meg {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ)) = f(x) + f’(x)}.
A szám fraktál minden egyes számskálája és befoglalt számskálája is hasonló
módon, függvény és differenciálhányadosa, valamint ezek lineáris kombinációi
alakjában jelennek meg {F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) + 1/x = ff(x) + ff’(x)}.
A szám fraktál konstrukció vizsgálatánál kiderült, hogy az egységvektorok a
csökkenő rendszerszintek irányában szemlélve, egymásból ágaznak el és közel
merőlegesek egymásra, olyanok mintha különböző tengelyléptékű derékszögű
koordinátarendszerekhez tartoznának, amelyeknél az egységvektorok eltérő
léptékűek és az elágazó vektorok egymás reciprok leképezései lennének. A két
fraktál, a kölcsönhatás fraktál, és a szám fraktál illeszkedése esetén a
rendszerfejlődés fraktál egy feletti dimenziótartományú szakasza illeszkedik a
szám fraktál egészéhez, de akkor mi illeszkedik az egy és zérus közötti
dimenziótartományú rendszerfejlődési ághoz?
Kétféle szemlélettel közelíthető a jelenség:
Az egyik szemlélet szerint a zérus közeli jelenségek, a különös tört
dimenzióértékeket képviselő kölcsönhatások során a semmiből, fokozatosan
a valamit, az egydimenziós jelenségeket hozzák létre. Más aspektusból
szemlélve a nem mozgó nem létezők a mozgó létezők jelenségét hozzák
létre. Más aspektusból szemlélve, ez az elképzelés egy olyan önmagába
záródó ok-okozati láncolathoz illeszthető, amelyben az események egy
irányban követik egymást.
A másik szemlélet szerint a létező egydimenziós jelenségekből alakulnak ki a
látszólag nem létező zérusdimenziós jelenségek. Ez az elképzelés a
matematika gyakorlatához illeszkedik, amely szerint az egységnél nagyobb
számok szorzata nagyobb-, az egységnél kisebb számok szorzata pedig
kisebb a szorzótényezőknél. Ez az elképzelés egy olyan önmagába záródó
ok-okozati láncolathoz illeszthető, amelyben az események nem egy
irányban követik egymást. Más aspektusból szemlélve, e közelítésnél az
egységpontokból kiágazó fejlődési eseménysorok eltérő irányúak. Abszolút
értelemben, a tér-, és időlépték, a mozgástartalom, valamint a
dimenziótartalom szempontjából használhatjuk az „ellentétes irányúak”
kifejezést, de korrekt megközelítésben lineáris értelemben független,
egymásra közel merőleges, virtuális térdimenzió irányokról van szó.
A kétféle megközelítés egyenértékűnek tűnik, de nem az. A második
megközelítés szokatlan és várakozásainkkal, valamint a nyílt ok-okozati
teóriával ellentétesnek tűnik, de a természet közeli és a gondolati konstrukcióba
ellentmondásmentesen illeszthető. Gondoljunk a matematika jelenlegi
gyakorlata szerinti vektorszorzás műveletére, amely az értelmezés szerint terület
jelegű. Ez a mérőszám monoton növekvő jellegű egynél nagyobb abszolút
69
értékű vektorok-, és monoton csökkenő egynél kisebb abszolút értékű vektorok
esetében. Ez a dimenziók aspektusából szemlélve azt jelenti, hogy az egységtől
elágazó dimenzióirányokban szemlélve, a kölcsönhatások, az egyik irányban
növelik-, a másik irányban viszont csökkentik, és határértékben megszüntetik, az
új rendszerminőségek dimenziótartalmát. Ez azért nagyon különös jelenség.
Hasonló viszonyban léteznek a számskálák, és befoglalt számskálák egység
feletti és egység alatti tartományai, amelyek függvény és differenciálhányadosa
viszonyban, reciprok összefüggés szerint leképezik egymást.
Összegezve az előző következtetésláncolat megállapításait: a rendszerfejlődés
egység dimenzióérték alatti és feletti tartományai függvény és
differenciálhányadosa viszonyban a reciprok összefüggés szerint leképezik
egymást, ami durván azt jelenti, hogy az egységdimenziótól a rendszerfejlődés,
tartalmát tekintve, ellentétes irányt követ. A növekvő számértékekkel
jellemezhető mérettartomány irányokban hatványfüggvény szerint nő a
térkisajátítás, az időlépték és a dimenziótartalom, de csökken a külső
mozgástartalom. A csökkenő számértékekkel jellemezhető mérettartomány
irányokban ez ellentétes tartalommal történik, csökken a térkisajátítás, az
időlépték és a dimenziótartalom, de nő a külső mozgástartalom.
Szimatot fogtunk, mint a kereső eb, de nyugtalanító kérdések is felmerülnek.
Vegyük sorra a kérdések egy részét:
3. 2. 12. 1. A természet fraktál és a szám fraktál illeszkedése.
E kérdés merült fel a fejezetrész elején és belátható, hogy a természet fraktál,
függvény-, és differenciálhányadosa alakjához a szám fraktál és
differenciálhányadosa együtt illeszkedhet.
Az előzőkben szereplő jelöléseket alkalmazva, a következő elvi szintű
megfeleltetés jelenik meg:
{A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))} = f(x) + f’(x) F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) + 1/x
= ff(x) + ff’(x)}. A kijelentés tartalma szerint a rendszerfejlődés növekvő jellegű
eseményhalmazához a szám fraktál, a rendszerfejlődés csökkenő jellegű
szakaszához a szám fraktál differenciálhányados alakzata illeszkedik.
Ez az elképzelés érinti a szám fraktál és a természet fraktál viszonyával
kapcsolatos eddigi elképzeléseket, ezért célszerű hipotézisként rögzíteni:
A rendszerfejlődés egység-dimenzió feletti tartományaihoz a szám fraktál, az
egység-, és a zérus dimenzió közötti tartományaihoz a szám fraktál
differenciál változata illeszkedik.
3. 2. 12. 2. A zérusdimenziós jelenségek értelmezése
A dolgozat negyedik részében szerepelnek a primer tér jelenségeivel kapcsolatos
elemzések, most ezek javított továbbfejlesztésével kísérletezünk.
Mi férhet egy zérus dimenzió közeli térrészbe? Hát nem túl sok, az már egyszer
biztos, konkrétan semmi. Misztikus megközelítés esetén nem okozhat
különösebb gondot a „semmi” és a „valami” közötti kapcsolat, hiszen nyílt ok70
okozati láncolat esetén ez szinte természetes, noha felfoghatatlan, ugyanakkor a
zárt ok-okozati lánc elképzeléssel ez az átmenet nem egyeztethető össze, hiszen
itt nem semmiből lesz valami, hanem a „valami”, „valamivé” alakul át
önmagába záródó ciklusokban. /A jelenleg elfogadott, ugyanakkor vitatott és
ellentmondásos Univerzum modell ősrobbanás pontja megfeleltethető egy ilyen
„semmi-valami” átmenetnek. E modell egyik változata szerint a létező valóság a
semmi és a szélsőértéket képviselő „nagy-valami” között pulzáló jellegű
lengéseket végez../
Na remek, akkor most milyen trükköt eszelhetett ki megint a természet e
különös jelenség esetében? Hát ezt egészen biztosan nem tudhatjuk, ugyanis ez
az elme hatókörén kívül esik, de valószínűsíthető elképzelést kialakíthatunk a
jelenséggel kapcsolatban.
Induljunk ki az ismert jelenségek köréből és alkalmazzuk a fraktál önhasonlóság
elvét. Idézzünk fel néhány ismert, dimenzióváltással járó jelenséget:
@ A mozgás és a dimenzióváltás esete az észlelés aspektusából: Ismeretes,
ha egy geometriai pontot mozgatunk görbét ír le, ha a görbét mozgatjuk,
felületet súrol, ha pedig a felületet mozgatjuk, teret feszít ki. Az eljárás
lenyűgöző, hiszen minden egyes lineárisan független mozgáskomponens
újabb térdimenziót feszít ki, de sajnos a háromdimenziós valós térben az
eljárás tovább nem folytatható, mert nem találunk újabb, lineárisan független
mozgásirányt. Nem így van ez a virtuális fraktál terek esetében, amelyeknél
az új dimenzió irányokat kifeszítő lineáris értelemben független
mozgáskomponensek a kölcsönhatásokat kifejező vektorszorzat jellegű
műveletekkel ismétlődő módon előállíthatók. Az ilyen módon előállított
terek valamennyien a háromdimenziós valós térben léteznek, de a virtuális
térdimenzió tartalmukhoz igazodó rendszerminőségben különböznek. A
háromdimenziós valós tér különböző rendszerminőségű elemei egymásba
csomagolt módon léteznek, és parciális viselkedésűk szerint különülnek el
diszkrét-, vagy értékkészletszerű jelenlétet tanúsítva. /E kijelentések tartalmi
lényegének megértése jelenti a kulcsot a létező valóság valódi arcának
megpillantásához./ A létező valóság virtuális fraktál tere különös,
térszektoronként nem folytonos, forrásokat és nyelőket tartalmaz, és
térszektoron belül a diszkrét térrészek dimenzióirányai a valós térben a
forognak. E különös, egymásba csomagolt, forgó mozgást végző terek, külső
és belső mozgástartalomban, tér-, és időléptékben és dimenziótartalomban
különböznek, ami miatt eltérő parciális viselkedést tanúsítanak. Az eltérő
parciális viselkedés következtében a hasonló dimenziótartalmú
rendszerminőségek, valószínűségi eloszláshoz igazodó módon, egyensúlyt
tartanak egymással, az eltérő dimenziótartalmú rendszerminőségek pedig
átjárják egymást. Más aspektusból szemlélve, a hasonló rendszerminőségek
kizárólagos módon, a különböző rendszerminőségek pedig
értékkészletszerűen vannak jelen a valós háromdimenziós térben. Ha e
kijelentések tartalmát sikerült követni, akkor szemléljük ellentétes irányban a
71
dimenziónövelő szisztémát, amely most dimenzió-redukáló szisztémaként
jelenik meg. A dimenzió-redukáló szisztémánál a mozgáskomponensek
csökkentésével, csökken a dimenziótartalom. A sor végén marad a zérus
dimenzió. Például az egyenes keresztmetszete, vagy korrekt kifejezéssel élve,
a dimenzió irányára merőleges síkra vett vetülete ilyen. Ezek szerint, ha egy
pontszerű, közel zérusdimenziós jelenséget észlelünk, és más ettől lineáris
értelemben véve független információval nem rendelkezünk, akkor nem
tudhatjuk biztosan, hogy tulajdonképpen zérus, zérus-közeli, vagy éppen egy
dimenziótartalmú jelenséget szemlélünk-e? A valós háromdimenziós térben
értelmezett derékszögű koordinátarendszer kezdőpontja például értelmezhető
bármelyik tengely, vagy tengelykombináció vetületeként is. Na remek, ezek
szerint ez egy bizonytalansági tényező, amely a lineáris értelemben független
mozgás komponensek által kifeszített, sokdimenziós esetek teljes halmazára
kiterjeszthető, hiszen az új rendszerminőségek lineárisan függetlenek
alrendszer minőségeiktől, így a vetületek csak osztály szintű eligazítással
szolgálnak, konkrétan nem határozzák meg a magasabb rendszerminőséget.
Ajaj, mi történt, egy konkrét szemlélő esetében a sokdimenziós
rendszerminőségeknek csak a rendszerszintre eső vetületei észlelhetők
diszkrét módon, a jelenség egésze nem? Igen hasonló jelenség létezik a
háromdimenziós valós térben is, példaként gondolhatunk az ábrázoló
geometria gyakorlatára. Kérdésként merülhet fel, milyen módon lehetséges a
sokdimenziós jelenségek kevesebb dimenziótartalmú vetületét, vagy
vetületcsoportjait megpillantani? A háromdimenziós valós térhez szokott,
tanult szemléletünk ezt a kérdést a pozíciók aspektusából közelíti, és azt
kérdezi milyen pozícióból milyen vetületi minőségek észlelhetők. A
sokdimenziós virtuális terek észlelhetősége esetén azonban ez a szemlélet
nem alkalmazható, e terekben az egyik fundamentális jellegű hipotézis
aspektusából célszerű közelíteni a jelenséget. E szerint: „Az Univerzum, az
esemény és a szemlélő viszonyítási rendszerének relatív különbségétől függő
minőségben, a szemlélés időléptékétől függő rendszerszinten jelenik meg,
egyedi, vagy összesített kép formában.” A hipotézis szerint az észlelés
tartalma nemcsak pozíció-, hanem relatív mozgástartalom és időlépték függő
is. Ez azt jelenti, hogy a magasabb térdimenziók megjelenése az őket
kifeszítő mozgástartalmakhoz illeszkedő, időléptékekhez kötött. Más
fogalomhasználattal élve, az észleléskor megjelenő dimenziótartalom
időlépték függő is, az elemi időléptékekhez közeli észlelési idők esetén zérus
dimenzió közeli vetületek jelennek meg, magasabb időléptékek esetén pedig
sokdimenziós eredőértékek. Ha ez így van, akkor a zérusdimenziós
jelenségek tartalmi lényege nem a semmi, akkor a majdnem semmi az
észlelhetőségre vonatkozó kijelentés, a valami ott van de nem észlelhető.
Egyszerű, de nem autentikus értelmező példaként gondolhatunk a fűszálon
ide-oda szaladgáló bogár esetére. Vizsgáljuk meg, milyen lehet ebben az
esetben az észlelés tartalmának eseményhalmaza:
72
A szemlélő és a fűszál mozgása közötti relatív különbségtől
függően: a jelenség, statikus-, egyenletesen mozgó-, gyorsuló-, vagy
káosztérben jelenik meg. Ehhez illeszkedő módon a bogár, álló
helyzetben, haladó mozgást végző módon, gyorsulást végző módon,
vagy különös „bogár-vonalként” jelenik meg.
A szemlélés időléptékétől függően a különféle terekben megjelenő
jelenség különféle lehet: a bogár nem mozog, periodikus mozgást
végez, vagy dimenziót váltva új minőségben jelenik meg, befedi a
fűszál egy szakaszát, ez utóbbi szerepelt az előző kijelentéseknél
bogárvonalként.
A szemlélő tér-, vagy pontosabb kifejezéssel élve,
dimenziószektorbeli pozíciójától függően: a jelenség vetületi
minőségben észlelhető, ezért például, oldalnézetből, kedvező esetben,
időben pozícióváltoztató jelenségként azonosítható, de a fűszál
keresztmetszeti síkjára vett vetületében szinte változatlan pozíciójú
pontszerű jelenségként mutatkozik.
@ A mozgás és a dimenzióváltás esete a virtuális terek aspektusából: A
dolgozat negyedik részében szerepel egy megközelítés, amely a
dimenzióváltás jelenségét vizsgálja a befogott végű rezgő húrok esetében,
most folytassuk az előző gondolatmenetet ebből az aspektusból. A jelenlegi
szemlélet szerint a rezgő húr mozgástartalmai, a nyugalmi állapottal és a
kritikus rezgési állapottal, mint szélsőértékekkel, valamint a közöttük lévő,
monoton növekvő átmeneti energiaszinteket tartalmazó eseményhalmazzal
jellemezhető. Az elképzelés szerint az átmeneti rezgések, és
mozgástartalmaik a matematika gyakorlatában ismert Furier sorokkal
közelíthető. Ez a közelítés, különböző jellemzőkkel rendelkező, de egyszerű
hullámalakokból álló, sorozatelemekből „rakja össze” a sajátrezgések
bonyolult hullámalakját. A dolgozat ettől elvében is eltérő szemléletet követ,
ugyanis úgy véli, hogy a rezgő húr sajátrezgései megfeleltethetők a
rendszerfejlődés egyes lépéseinek. A rendszerfejlődés átmeneti minőségei,
elemi és csoportos, valamint kombinált együttműködések következtében
jönnek létre. A csoportos és kombinált együttműködések valamennyien
diszkrét, úgynevezett elemi elven történő együttműködésekre bonthatók,
ezekből felépíthető bármelyik átmeneti rendszerminőség. A rezgő húr
aspektusából szemlélve ez azt jelenti, hogy az első sajátrezgés megfelelő
számú többszörösének segítségével kifejezhetők az átmeneti állapotok. E
szemlélet szerint a rezgő húr sajátrezgéseinek monoton növekvő
energiaszintű alakjai pontosan az egyre növekvő számú első sajátrezgés
energiaszintjéből származnak. A magasabb sajátrezgések energiaszintjei az
első számú sajátrezgés egész számú többszöröseiként értelmezhetők, de az
összegzés nem a skaláris-, hanem a vektoriális elvet követi, ami más
fogalomhasználattal élve azt jelenti, hogy az azonos irányú vetületek
összegződnek. E szemlélet szerint a növekvő energiaszinteket képező
73
sajátrezgések a virtuális térbe kiforduló, ugyanakkor együttműködő, első
sajátrezgések vetületi minőségeiből összegezhetők, vagy össze rakhatók.
Most szemléljük a rezgő húr eseményhalmazát, amelynek szélsőértékei az
egydimenziós nyugalmi állapot, és a kétdimenziós kritikus állapot. Belátható
a két szélsőérték és a köztes átmeneti állapotok is vetületi viszonyban
léteznek egymással. Még differenciáltabban közelítve a kérdést, a nyugalmi
állapotú, egydimenziós húr elemi részei, vagy pontjai értelmezhetők a
kritikus állapotban rezgő húr nagyon sok, végtelenhez közeli számú, a
második dimenzió irányában megnyilvánuló sajátrezgéseinek vetületeként,
ezt fejezi ki az úgynevezett téraktivitás függvény {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))},
amely az elemi kölcsönhatás tartalmi lényegét rögzíti. A függvény
eseményhalmaza illeszkedik a rezgő húr sajátrezgéseinek
eseményhalmazához, és kifejezi, hogy a „valami”, a rendszerminőség
dimenzióközi állapotban, azaz tört dimenziós jelenségként létezik, de az egy-
, vagy a két dimenzióértékű, tehát egész dimenzióértékű, képviselő szemlélő
számára vetületben jelenik meg. Ez a vetület egyik szélsőértékben teljes, ő a
„valami”, a másik szélsőértékben a „nem létező semmiként” jelenik meg,
hiszen vetülete zérus-közeli.
A létező valóság elképesztően összetett jelenség, amelynek az előzőkben
sikerült egy újabb arcát megpillantanunk. Ezek szerint a létező valóságban nem
többféle, diszkréten azonosítható, és elkülöníthető jelenségek léteznek, hanem
egyetlen nagyon összetett, folyamatosan átrendeződő fraktál jelenség, amelynek
a szemlélő különféle vetületi minőségeit képes megpillantani, a többi
jelenséghez fűződő mozgásviszonyától-, az észlelés időléptékétől-, és a
sokdimenziós virtuális térben elfoglalt térpozíciójától függően. Más aspektusból
közelítve a létező valóság megjelenése a szemlélő és az esemény közötti
pozíció-, valamint mozgásviszonytól, továbbá az észlelés tér-, és időléptékétől
függ.
Ha ez az elképzelés illeszkedik a létező valósághoz, akkor a zérus és egy
dimenziótartalmú primer tér a sokdimenziós „Nagy Egész” valamiféle vetületi
minőségeként azonosítható, de tovább is fejleszthető ez az elképzelés.
E megközelítés szerint a létező valóság összetett, dinamikusan átrendeződő
fraktál jelensége a szemlélőtől és a szemlélés módjától függően különféle
dimenziókörnyezetekben, különféle mozgástartalmakkal és különfél diszkrét,
vagy folytonos minőségben képes megjelenni. Ez a megközelítés elképesztő, de
illeszkedik a dolgozat logikai építményéhez és ezen belül a jelenségek zárt okokozati
összefüggésének elképzeléséhez.
Ezek szerint a zérus dimenzió közeli jelenségek, a magasabb dimenziótartalmú
jelenségek szélsőértéket képező vetületi minőségeként értelmezhető.
A jelenségek nem függnek az észleléstől, de az észleléstől függően, zérus
közeli, vagy sokdimenziós vetületi minőségekben jelennek meg.
74
Ez a szemlélet különbözik a jelenlegitől, viszont ha illeszkedik a létező
valósághoz, akkor újabb kérdéseket vet fel. Példaként említhető e kérdések
közül:
A virtuális tér milyen szektorába fordulhat ki a létező valóság, ahol a
primer tér minőségében képes megjelenni?
Más aspektusból közelítve, a létező valóság fraktál konstrukciója milyen
módon képes zárt ok-okozati konstrukciót alkotva önmagába fordulni?
A dolgozat a továbbiakban igyekszik válaszokat keresni e kérdésekre.
3. 3. Fraktál minőségű ok-okozati viszonyok
Az interferencia kölcsönhatás modell kibontása az új természetszemlélet
differenciáltabb megjelenését eredményezte. A dolgozat elképzelése szerint a
rendszerminőségek az eredendően létező mozgástartalomból vezethetők le. Na
jó, de melyik mozgástartalomból? Melyik mozgástartalom létezhet eredendően,
az elemi rendszerek diszkrét-, vagy csoport szintű változatának a primer térnek
mozgástartalma-, esetleg a „Nagy Egész” összességének a mozgástartalma
létezik eredendően? Nem tudjuk, de megpróbáljuk körüljárni a kérdést és
megvizsgálni, melyik hipotézis illeszkedik ellentmondásmentesen a dolgozat
logikai építményébe, és erről fogjuk azt feltételezni, hogy illeszkedik a létező
valósághoz.
Vegyük észre a lehetséges „eredendően létezők” halmazt, és ezen belül
hierarchikus sorozatot alkotnak, de ha a létező valóság fraktál természetére
gondolunk, akkor kijelenthető, az eredendően létezők is fraktál természetűek.
Fraktál minőséget fraktál algoritmus képes előállítani, most az a kérdés, hogy az
algoritmusnak meghatározott elemből kell kiindulnia, vagy a megfelelő építő és
lebontó algoritmusok tetszőlegesen választott elemből, azok összetartozó
csoportjából, vagy az elemek összességének valamiféle időmetszetéből képesek
létrehozni a fraktál tetszőlegesen választott elemét, részét vagy egészét? A
kérdés megközelítése érdekében tekintsük át az előzőkben megjelent sejtéseket:
Tartós, ok, eredményezhet tartós okozatot, továbbá kritikus ok képes kritikus
okozatot előidézni.
A létező valóság sokdimenziós virtuális tere, valamint a zérus-, és egy
dimenzió tartományba eső primer tér, a { x n ↔ x –n = 1/( x n)} reciprok
hatványértékek szerint kölcsönösen leképezik egymást.
A rendszerfejlődés a szám fraktálhoz illeszkedő fraktál konstrukció.
A létező valóság jelenségeit, mint okozatokat, fraktál minőséget képviselő,
önmagába záródó ok-okozati lánc generálja.
A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész” viszonytartó
pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve, kölcsönösen egymás okokozati
láncát alkotva, egymásba átalakulva folytatódnak.
A létező valóság eseményei, fraktál minőségű, önmagába záródó, ok-okozati
viszonyban léteznek.
Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.
75
A természet-hullámok a fraktál tükrökön verődnek vissza. Fraktál tükrökként
a kölcsönhatás fraktál diszkrét-, és csoportelemei azonosíthatók.
A rendszerfejlődés egység-dimenzió feletti tartományaihoz a szám fraktál, az
egység-, és a zérus dimenzió közötti tartományaihoz a szám fraktál
differenciál változata illeszkedik.
A jelenségek nem függnek az észleléstől, de az észleléstől függően, zérus
közeli, vagy sokdimenziós vetületi minőségekben jelennek meg.
A sejtések tartalma szemléletalakító. Az eddigiekben úgy véltük, a
rendszerfejlődés nyílt, egyfajta szélsőértékek közötti virtuális lengéshez hasonló
jelenség, amelyet az építkező és bontó jellegű algoritmusok kölcsönhatása
jellemez, most pedig úgy tűnik mintha egy önmagába záródó, ugyanakkor
véletlen periodikus módon zajló, átrendeződési folyamat eseményei lennének.
Az eddigiekben úgy véltük, a rendszerfejlődés során, az algoritmusok által
determinált, csoportokba és típusokba rendezhető, hasonló rendszerminőség
típusok jelennek meg, most pedig úgy tűnik, mintha az ő megjelenésük az
észlelőktől függne. Ez egy elképesztő felvetés, de nem filozófiáról,
metafizikáról, vagy a szellem meghatározó szerepéről van szó. A dolgozat nem
óhajt a metafizikusok szakterületére merészkedni, itt az észlelés és az
észlelhetőség különös vonásairól van szó.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság nem függ az észlelőktől, de a
létező valóság az észleléstől, és az észlelőktől függően jelenik meg. A létező
valóság jelenségeinek valódi arca fraktál minőséget képvisel, ez a minőség, a
maga elképzelhetetlenül összetett és részlet gazdag jellegével túl van a tudat
hatókörén, így csak bizonyos vetületi minőségei jelennek meg az észlelők
számára. A megjelenő vetületi minőségek, észlelés-, és észlelő függők. / A
denevér nem ugyanazt látja, mint a bagoly, vagy a pillangó. A szúnyograjban
észlelhető sűrűsödések és ritkulások a különféle megfigyelő pozíciókból eltérő
helyen, és eltérő minőségben látszanak./
3. 3. 1. A primer tér, mint a „Nagy Egész” vetületi minősége
E megközelítésben a primer tér nem önálló objektumként jelenik meg, hanem
úgy, mintha a létező valami, a „Nagy Egész” vetületi minősége lenne. Úgy tűnik
mintha az objektív módon létező jelenségek, az egyes szemlélők számára, a
szemlélés módjához, és a szemlélő, valamint a jelenségek közötti viszonyhoz
illeszkedően különféle vetületi minőségekben jelennének meg. A megjelenő
vetületi minőség, bizonyos esetekben primer térként azonosítható. A primer tér
vetületi minősége és eredendően létező forrás jellege nem összeegyeztethető,
hiszen ő ebben a megközelítésben, csak az eredendően létezőnek a vetülete,
ezért a vetületi minőség elképzelése egyben feltételezheti a „Nagy Egész”
eredendően létező jellegét. Felvetődhet e kijelentés autokratikus és
halmazszűkítő jellege, ugyanis a primer tér lehet esetleg a „Nagy Egész” egy
részének, például a rendszerfejlődés makro ágának, a vetületi minősége is. E
76
megközelítés szerint nem egy konkrét primer tér létezhet, hanem észleléstől
függően nagyon sok, amelyek a „Nagy Egész” konstrukció vetületi minőségei.
Való igaz, de most ne ezen az ösvényen induljunk tovább remélve, hogy a
továbbiakban választ kapunk e kérdésre is, ugyanakkor a „vetület” kifejezést
nem egyetlen konkrét vetülethez illesztjük, hanem a lehetséges vetületek
egyfajta konkrétan nem azonosított eseményhalmazához.
Ha a primer tér vetületi minőség, akkor ez többek között azt jelenti, hogy más a
jelenségek származtatásának iránya, azaz a nagy egész mozgástartalmából
kellene levezetni a részek mozgástartalmát. Ez a kijelentés némi aggodalomra
adhat okot, ugyanis az elemi szintek felől a „Nagy Egész” vektorszorzat jellegű
műveletekkel és az ehhez hasonló tartalmú kölcsönhatásokkal közelíthető, ezek
a műveletek egyértelműek, de ellenkező irányban a „Nagy Egész” felől az elemi
szintek, egyfajta térfogati differenciálhányadoshoz hasonló tartalmú
műveletekkel és az illeszkedő bontó jellegű kölcsönhatásokkal közelíthetők, e
műveletek sajnos nem egyértelműek. /Értelmező példaként gondolhatunk egyes
szerves vegyületek bomlási folyamataira, amely a különféle peremfeltételektől,
koncentrációktól, és katalitikus jellemzőktől függően eltérő kimenetelű lehet./
Más gond is van, ugyanis a „Nagy Egész” nem folytat anyagcserét, hiszen rajta
kívül nem létezik semmi, így nem bocsát ki térfogati differenciákat sem, más
szóhasználattal élve ez a művelet az ő esetében nem értelmezett. Ez bizony
ellentmondás, de ez az ellentmondás csak a háromdimenziós kölcsönhatás
modellhez kapcsolt elképzelések esetén jelenik meg, ha az interferencia modell
alapján közelítünk a létező valósághoz, akkor az elemi mozgástartalmak
származtatására új szisztémát kell kitalálnunk, olyant, amelyik az interferencia
modellhez illeszkedik és értelmezett.
Vegyük észre, ha a primer tér vetületi minőségét természethez illeszkedőnek
fogadjuk el, akkor a szemlélőktől, és a szemlélés metodikájától függően a „Nagy
Egész” különféle aspektusai jelenhetnek meg primer tér minőségben. A primer
tér e megközelítésben nem egy valami létező, hanem a létező valóság különféle,
de hasonló vetületeinek halmazaiként értelmezhető. /Nem autentikus példaként
tekintsünk a szivárvány lenyűgöző látványára, amely az eső utáni
vízcseppecskéken megtörő napfényből bontakozik ki. Tegyük fel a kérdést, hol
van a szivárvány, és hány darab van belőle? A szivárvány mindenhol ott van,
ahol a fény a vízcseppeken megtörik, de a szemlélőnek, csak az ő pozíciójához
illeszkedő helyeken jelenik meg, tehát a szemlélők pozíciójához igazodó módon
sok szivárvány létezik, amelyek valamennyien egyetlen fénytörési jelenségnek a
különféle aspektusai.
Hasonló példaként szemlélhetjük a tükrök esetét, és megkérdezhetjük, milyen
képi lenyomatokat közvetítenek? A mindennapi használati eszközként ismert
tükrök a létező valóság látható aspektusainak mindegyikét visszatükrözik, de a
szemlélők ebből csak a pozíciójukhoz illeszkedőt képesek észlelni.
A primer térrel kapcsolatos valószínűsíthető példaként említhető a
háttérsugárzás esete, amely nagyon különös módon, a normál sugárzási
77
spektrumoktól eltérően viselkedik. Nem elképzelhetetlen, hogy a mi észlelési
pozíciónk és az alkalmazott megfigyelési metodikánk esetében ez a sugárzás
azonosítható primer térként, de egyáltalán nem zárható ki, hogy más
megfigyelők számára más jellegű háttérsugárzás jelenik meg primer térként
azonosítható módon. /
A dolgozat, az eddig megjelent modellek, és lehetőségek közül ezt az
alternatívát érzi a létező valósághoz a leginkább illeszkedőnek, ugyanis úgy
tűnik, ez az elképzelés, illeszkedik ellentmondásmentesen, a dolgozat logikai
építményébe.
Miről van szó? Egy nem autentikus példával célszerű megvilágítani a
kijelentések tartalmát. Jelenlegi szemléletünk szerint léteznek atomok,
molekulák, bolygók, csillagok, galaxisok és más, viszonylagosan jól elkülönülő
rendszerminőségek, amelyeket objektív létezőnek tekintünk. Ők azonban nem
minden észlelő, hanem csak a mi számunkra létező jelenségek, csak előttünk
jelennek meg. Például a pöröly-cápák, vagy a denevérek elképesztő „észlelő
bajnokok”, ennek ellenére feltehetően mégsem rendelkeznek elképzelésekkel a
galaxisok létezéséről. Ismeretes, a kutyák néha ugatják a holdat, tehát ők észlelik
a jelenséget, de valószínűsíthetően nem égitestként azonosítják azt.
Ajaj ha az észlelhető események és a lehetséges észlelők teljes
eseményhalmazára tekintettel kívánunk lenni, akkor bizony összetett jelenséggel
állunk szemben, ez most már világos, de milyen módon lehetne érdemben
megközelíteni ezt a kérdést? Talán a következők szerint. A minden létezőt
magába foglaló „Nagy Egész” eseményhalmazán belüli, részhalmazként létezik
a lehetséges észlelők halmaza. Az események az észlelők halmazára, és diszkrét
elemeire lokalizált módon képeződnek le, erről van szó. Vizsgáljuk meg a két
halmazt:
@ Az észlelők halmaza: Közelítő meghatározással élve, az észlelés jelensége
az élő rendszerminőségekhez kapcsolható, az élők túlélési esélyeinek
fenntartásával kapcsolatos. A dolgozat „Élet fraktál az univerzumban” címet
viselő része szerint, az élet összetartozó fraktál jelenség. Az élet fraktál
különféle szintjein léteznek élő rendszerkonstrukciók, amelyek valamilyen
módon, egyedi és csoport szinten is képesek észlelni a környezetük
jelenségeit. E megközelítésből úgy tűnik, mintha az észlelés az élet fraktál
egészéhez, valamint összetartozó részeihez és viszonylagosan elkülöníthető
diszkrét elemeihez is hozzárendelhető lenne, ebből viszont az a következtetés
adódik, amely szerint az észlelés és így az észlelés tartalma is fraktál
jelenség. Ha az észlelés és annak tartalma fraktál jelenség, akkor az észlelés
lehetséges eseményhalmazának egésze, valamint tetszőlegesen választott, de
összetartozó elemei osztály szinten hasonlók, ugyanakkor nem azonosak.
/Megdöbbentő értelmező példaként emlékezetünkben idézzük fel a dolgozat
„Élet fraktál az univerzumban” címet viselő részét, amely szerint az
univerzumban létező élet, egyetlen fraktál konstrukcióba rendezhető. E
kijelentésből következően a mi rendszerszintünk felett és ez alatt is léteznek
78
életszerveződések. A mi szintünk felett létező szuperintelligencia,
megközelítően hasonlóan viszonyul hozzánk, mint ahogy mi viszonyulunk az
emésztő szerveinkben nyüzsgő különféle élő szerveződésekhez. A
megközelítésekből talán érzékelhető az észlelés tartalmának az észlelők
fraktál konstrukciójához kapcsolódása és az ebből eredő fraktál minősége./
@ Az események halmaza: A dolgozat elképzelése szerint a minden létezőt
magába foglaló „Nagy Egész” fraktál minőséget képvisel, e fraktál és
elkülöníthető részei, az észlelőre lokalizált módon leképeződve jelennek meg
az észlelés során eseményekként. Az esemény tartalmi lényege a viszony, a
fraktál minden eleme viszonyulhat minden elemhez így véges, de
megszámlálhatatlan elemszámú halmazról van szó. Más aspektusból
szemlélve az egész és részei, mint fraktál minőségek, leképeződnek bizonyos
részminőségekre, amelyek szintén fraktál minőségek, hiszen a természet
fraktál minden eleme szintén fraktál. Az események és leképeződéseik is
részei a természet fraktál konstrukciónak, hasonlók, de nyilvánvalóan nem
azonosak és az azonosság, valamint a különbözőség viszonyától függően
összetartozó, vagy diszkrét eseményekként jelennek meg az észlelő számára.
E megközelítésben a primer tér és diszkrétnek tűnő zérus közeli környezetei
értelmezhetők, és nem okoznak filozófiai jellegű ellentmondásokat. E
megközelítésben a primer tér a létező valóság egy olyan vetületi minősége,
amely elemi homogenitásként, vagy más szóhasználattal élve elemi káoszként
jelenik meg. Ez a minőség szélsőértéket képvisel és zérus, valamint az egy
dimenziótartományban jelenít meg valamiféle mintázatokat. Más aspektusból
közelítve a létező valóság objektív módon létező, véletlen periodikus módon
átrendeződő, fraktál minőséget képviselő egészének egyfajta, a
minőségkomponensek tekintetében alsó szélsőértéket képviselő vetületi
minősége.
Nem autentikus példaként tekintsünk ismét egy fűszálon ide-oda szaladgáló
bogár esetére, amely a fűszálra merőleges vetületben szinte mozdulatlan
eseménynek látszik, ugyanakkor tudomásunk van arról, hogy számunkra nem
észlelhető dimenzióirányban valami mozog. Ha egymás mellet sok ilyen fűszál
helyezkedik el, mint például egy réten, és mindegyiken szaladgál egy bogár,
akkor ez egy nyüzsgő-mozgó jelenség, mégis alul, vagy felülnézetből, ebből
szinte semmi sem látszik. Úgy tűnik, mintha a rét nyugalomban lenne, ennek
ellenére valami véletlen periodikus mintázat megjelenhet, hiszen a bogarak
véletlen periodikus módon tartózkodnak a fűszálak különböző részein és a
fűszálak sem párhuzamosak, bár mindegyik a napfény felé törekszik.
3. 3. 2. A primer tér és az Olbers paradoxon
A fűszálakon szaladgáló bogarak, és a primer tér összevetése egyes érdeklődők
számára polgárpukkasztó jellegű lehet, de legalább szemléletes. Felmerülhet a
79
kérdés létezik-e valami konkrét bizonyítékként értelmezhető jelenség, amely
legalább valószínűsítheti a modell természet közeli jellegét?
A dolgozat elképzelése szerint a primer tér értelmezésével kapcsolatos modell
természet közeli jellegének lehetőségét erősíti az úgynevezett Olbers paradoxon,
és az annak feloldására irányuló jelenlegi érvek megkérdőjelezhetősége.
Mint az ismeretes a paradoxont – többek között - Heinrich Wilhelm Olbers
német csillagász fogalmazta meg ismételten 1826-ban. A paradoxonban szereplő
kérdés nem szó szerinti fordításban így hangzik: „Miért sötét az égbolt”. A
felvetés szerint azért különös ez a jelenség, mert ha az Univerzum és az
élettartama is végtelen, akkor az éjjeli égboltnak olyan világosnak kellene
lennie, mint a csillagok felszínének, hiszen tapasztalatok szerint bármerre
nézünk mindenütt csillagokat, galaxisokat láthatunk, amelyek bevilágíthatják az
univerzum minden térségét.
A paradoxon feloldására tett kísérletek és értelmezések a szakirodalomból,
például az internet segítségével áttekinthetők. Az egyik ilyen nem autentikus
érvelés szerint a csillagok fényét bizonyos porfelhők és más objektumok
eltakarják.
A jelenleg elfogadott érvelés az ősrobbanás elméletre és a táguló világegyetem
elképzelésére támaszkodva olyan következtetésre jut, amely szerint az
univerzum, a méretjellemzői, és a kora tekintetében sem lehet végtelen. Ebben a
belátható, ugyanakkor hatalmas, de véges térrészben a világító objektumok
sűrűsége relatív alacsony szintű, ezért sötét az éjszakai égbolt.
E dolgozat az új természetszemléletre alapozva merőben eltérő elképzelést
fogalmaz meg:
A dolgozat szerint: „Az Univerzum viselkedése nem függ méretétől”, ezért a
kis Univerzum éppen olyan fényes, mint a nagy.
A dolgozat úgy véli az éjszakai égbolt nem sötét, hanem a paradoxon
felvetésénél szereplő okfejtéseknek megfelelően, jó közelítéssel minden
irányban azonos intenzitással világít!
Ember, hogy lehet ilyet állítani, amikor az éjszakai égbolt sötét nem pedig
fényes? Hát igen, akkor sötét, ha a foton rendszerszintjén szemléljük, de a
háttérsugárzás rendszerszintjén szinte egyenletesen fényes.
Mi történt? Na igen, ismét megjelent az észlelés problémaköre, de most
szemléljük a kérdés egyik elemét a jelhordozók aspektusából. Mit jelent a sötét
vagy a világos minősítés?
Amikor azt mondjuk, világít és fénylik valami, akkor arra gondolunk, hogy a
jelenségről foton rendszerszintű jelhordozók érkeznek retinánkra, ahol azok, a
receptorokkal kölcsönhatásra lépve, elektromos jeleket váltanak ki, majd e
jeleket, idegrendszerünk látóközpontja fényként azonosítja. /A denevérek nem
így látják az eseményeket, nekik különös módon a hangos a fényes!/
Az észlelés folyamatában szerepelnek, jelkibocsátók, jelekként viselkedő
rendszerminőségek, a receptorokban kölcsönható rendszerminőségek és
80
továbbító csatornák meg értékelő központok. Belátható az észlelés elemei nem
köthetők egyetlen rendszerszinthez. Univerzum szinten az észlelés fraktál
jellegű, a rendszerszintekhez hozzárendelhető. Például a jelhordozók is fraktál
konstrukcióba rendezhetők, vagy más fogalomhasználattal élve spektrumot
alkotnak. E megközelítésben a foton jelhordozóként, magasabb rendszerszintet
képvisel, mint a háttérsugárzás. /A megértést segítheti, ha az emlékezetünkben
felidézzük a rendszerminőségek parciális viselkedésére vonatkozó kijelentéseket,
amely szerint a hasonló rendszerminőségek egyensúly tartására képesek, az
alrendszerek viszont képesek átjárni a magasabb rendszerminőségek virtuális
terét. E kijelentés segítségével megállapítható, hogy a foton rendszerszintje
magasabb, mint például a neutrinóként azonosított részecskéé, ugyanis a
neutrínó képes átjárni olyan rendszertereket is, amit a foton nem./
A dolgozat elképzelése szerint minden rendszerminőség időléptékkel és ehhez
igazodó élettartammal rendelkezik, továbbá anyagcserét folytat környezetével
így nem állandó és nem örökéletű. A dolgozat egy másik általános érvényű
sejtése szerint a rendszerek egyidejűleg alárendelt és domináns szerepben
léteznek. A rendszerek domináns szerepben az általuk kibocsátott anyagcsere
spektrum segítségével elvonják a környezetükben található alrendszer szintű
rendszerminőségek anyagcserekészletét, és állapotkörnyezetükbe kényszerítik
azokat, ugyanakkor ezen a módon az állapotkörnyezetben tarthatják az általuk
kibocsátott anyagcsere spektrumot is. A rendszerek által kibocsátott anyagcsere
spektrumok jelentős része tehát nem az Univerzum távoli térségei felé haladnak,
hanem a rendszer állapotkörnyezetében, zárt áramvonalak mentén áramlanak. E
kijelentéseknek súlyos következményei léteznek, amelyek közül emeljünk ki
néhányat:
A jelhordozók, nem örök életűek, nem egyenes vonalban, hanem önmagába
záródó áramvonalak mentén terjednek.
A jelhordozók csak kis részben képesek elhagyni a domináns rendszerek
állapotkörnyezetét, mert a kisugárzott jelhordozók döntő többsége,
együttműködve más alrendszerekkel visszatér az állapotkörnyezet
téráramlásaiként. E kijelentések a fotonra is vonatkoznak!
A jelhordozók külső mozgástartalma és élettartama a rendszerszintjükkel
fordított arányban áll, ezért nem képesek a „Nagy Egész” végtelen,
ugyanakkor zárt terét bejárni, mert közben megváltoznak, továbbá a
környezeti feltételekhez igazodóan, egyesülnek, vagy bomlanak, és ezen a
módon irányt, valamint a térforrások és a térnyelők konstrukcióin keresztül,
parciális térszektorokat változtatnak. /Ezért lehet zárt az Univerzum, így
működnek a fraktál tükrök, ilyen a kölcsönhatás fraktál, ez a tartalma a
fraktál hullámok visszaverődésének./
Az univerzum relatív nagy térségeit bejárni képes jelhordozók ismétlődően
áthaladnak bizonyos bomláscentrumokon, ahol az alrendszerek
alrendszereire bomlanak, így ők a kibocsátó forrás rendszerminőségéről nem
képesek információt hordozni.
81
Most fordítsuk figyelmünket az úgynevezett mikrohullámú kozmikus
háttérsugárzás különös jelenségére, amely jellegét tekintve a 2.7 Kelvin-fok
hőmérsékletű, fekete test sugárzásához hasonló, néhány milliméter
hullámhossztartományba eső elektromágneses sugárzás. Ez a sugárzás
szélsőértéket képvisel és viselkedését tekintve különös, ugyanis amíg például a
fény spektruma különféle eljárásokkal, szűrőkkel megváltoztatható, addig nem
ismeretes olyan eszköz és eljárás, amellyel a kozmikus háttérsugárzás spektruma
tartósan megváltoztatható lenne. Más aspektusból szemlélve ez a sugárzás
úgynevezett „önregeneráló” képességgel rendelkezik.
A jelenlegi tudomány gyakorlata úgy tekint e sugárzásra, mint az ősrobbanás
elmélet legkomolyabb bizonyítékára, továbbá úgy véli, ez a sugárzás a
feltételezett ősrobbanás eseménye utáni időkben keletkezett, és bár a spektrum
egésze, a tágulás miatti vörös eltolódás jelenségéhez kapcsolható módon,
folyamatosan hűl, de lényegében a keletkezése óta betölti az univerzum
térségeit, így az ősrobbanás utáni viszonyokra vonatkozó információ tartalmat
hordoz.
A dolgozat elképzelése e vélekedéstől teljes mértékben eltérő. A dolgozat
elképzelése szerint e sugárzás értelmezhető a létező valóság szélsőértéket
képviselő vetületi minőségének, amely a létező valóság dinamikus
átrendeződéséhez igazodóan önmaga is folyamatosan átrendeződik, így a
jelenleg zajló folyamatokról tartalmaz bizonyos szélsőérték jellegű
információkat, ezért nem tekinthető a régmúlt üzenetének.
A kijelentések valóság közeli jellegét például az alábbi érvek, erősíthetik:
Az elektromágneses sugárzások spektrumának megváltoztathatósága parciális
viselkedésükkel összefüggésben értelmezhető. A rendszerminőségek parciális
viselkedése közvetlen hatás ellenhatás kapcsolatokban nyilvánul meg. Ez
történik például az egyes fényszűrők és úgynevezett optikai rácsok esetében ahol
bizonyos hullámhosszú rezgések visszaverődve nem képesek áthaladni, mások
viszont akadálytalanul átjuthatnak ezért az átjutott spektrum, megváltozik.
A különös kozmikus háttérsugárzás spektruma a dolgozat elképzelése szerint,
azért nem változtatható meg tartósan a szokásos optikai eszközökkel, mert a
sugárzás domináns mozgástartalma és az optikai eszközök nem tartózkodnak
azonos rendszerszintet képviselő virtuális térben. Gondoljunk a fűszálakon
szaladgáló bogarak esetére, amelyek vetületi látványminőségét csak akkor
változtathatjuk meg, ha a bogarak mozgásán igazítunk, de ők más
térdimenzióban szaladgálnak, nem pedig abban ahol a mozgás vetületi
minőségben szemléljük, és ahol a bogarak szaladgálása közel pozíciótartó
mozdulatlanságként jelenik meg. A különböző virtuális terek közötti
kapcsolatok nem skaláris, közvetlen hatás ellenhatás kapcsolatok, hanem
közvetett úgynevezett vektorszorzat jellegű kapcsolatok. Amennyiben a
háttérsugárzás spektrumát szeretnénk változtatni, akkor olyan eszközöket
kellene alkalmazni, amelyek ilyen közvetett, vektorszorzat jellegű, tartalmát
82
tekintve a szabályozási folyamatokhoz hasonló elveken működnek és képesek a
másik térdimenzióbeli jelenségekre hatást gyakorolni. /Nem autentikus, de az
értelmezést segítő példák lehetnek az árnyékok, vagy a tükörképek esete,
amelyek okozatok és önállóan nem, vagy csak vetületi minőségükkel arányosan
változtathatók meg. Az okozatok csak akkor változnak, ha az okokat változtatjuk.
A rendszerminőségek dimenzióközi virtuális terekben léteznek, amelyek egy
konkrét dimenziószektorban csak vetületi minőségben képesek megjelenni./
Heurisztikusan nyugtalan elmék azonnal általános módon közelíthetik a
jelenséget, a kérdés konkrétan ilyen alakot ölthet: Milyen hatáskapcsolatok
létezhetnek a dimenzióközi terekben létező jelenségek és az egyes
dimenziószektorok jelenségei között? A dolgozat ösvénye nem e kérdés
kibontása irányába kanyarodik, de az előre sejthető, hogy közvetlen skaláris-, és
közvetett vektorszorzat jellegű kapcsolatokról lehet szó, és ezen belül a
közvetlen kapcsolatteremtés lehetősége a parciális viselkedéseken alapulhat,
amelyek arányosak lehetnek a konkrét parciális térszektorokba eső, az
együttműködésben résztvevő minőségvetületekkel.
3. 3. 3. Az ok-okozati fraktál
Most fordítsuk figyelmünket a primer tér, vagy a primer káosz jelensége felé,
amely dinamikától feszül, de különös módon annyira mozog, hogy szinte meg
sem moccan. A polgárpukkasztó jellegű megközelítés érthetővé válik, ha a
primer tér vetületi minőségére gondolunk, vagy felidézzük a fűszálakon
szaladgáló bogarak jelenségét. A fűszálat szemlélve a mozgás pozícióváltoztató
jellegűnek tűnik, a fűszálra merőleges vetületben viszont pozíciótartó szinte
mozdulatlan jelenségként nyilvánul meg. A tartalom ugyanaz de az észleléstől
függően más minőség jelenik meg. A pozícióváltoztató jelenségek vetületi
minőségben pozíció tartó jelenségként nyilvánulnak meg. Mi történt? Ezek
szerint a pozíciótartás vagy a pozícióváltoztatás a szemléléstől függő
jelenségek? Nem! A jelenségek eredendően léteznek, azok lényegükből
fakadóan pozícióváltoztatók, de megnyilvánulásuk észlelésfüggő.
Vegyük észre, amikor zárt, vagy nyílt ok-okozati láncról beszélünk, akkor
ugyanannak a létező jelenségnek, a rendszerfejlődés folyamatának, különböző
vetületi minőségeiről van szó. A rendszerfejlődés a tudat hatókörén kívül eső,
összetett fraktál jelenség, amelyet ellentétes hatású, egymást kölcsönösen
változtató algoritmusok, véget nem érő, nem ismétlődő, véletlen periodikus
módon önmagába záródó együttműködési folyamata generál, ez eredményezi az
Univerzum zárt jellegét. Az univerzum zárt jellege, az általunk kreált modellek
esetében egyszerű, a tudatunk számára áttekinthető vetületi minőségekben
jelenik meg, ezért tűnik a rendszerfejlődés folyamata egyik esetben egyfajta
virtuális lengésként, nyílt ok-okozati lánchoz illeszkedőnek, más esetekben
pedig önmagába záródó ok-okozati láncként egyfajta körfolyamatként. A zárt és
a nyílt ok-okozati láncok viszonya hasonló lehet, mint a körmozgás és a vetületi
minőségeként értelmezhető ingamozgás.
83
Amikor segítségükkel értelmezni próbáljuk a létező valóság jelenségeit, akkor
egy pillanatra sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek csak modellek,
számunkra a létező valóság csak osztály szinten megközelíthető, konkrétan a
maga összetettségében nem.
Felmerülhet a kérdés, léteznek más típusú ok-okozati láncok is?
Valószínűsíthetően igen, hiszen a jelenségek fraktál konstrukciót alkotnak, és a
fraktál konstrukciókhoz fraktál konstrukciók illeszkednek, ezért minden
bizonnyal létezik ok-okozati fraktál. Ha létezik ok-okozati fraktál, akkor a
fraktál elemei azonosíthatók az ok-okozati jelenségek eseményhalmazaként, ha
ez így van, akkor viszont megdöbbentő felismerésre jutottunk. Mi történt?
A létező valóság jelenségei az úgynevezett természet fraktál konstrukcióba
rendezhetők. A fraktál konstrukciónak léteznek úgynevezett dimenzió-, vagy
rendszerszintjei, e szinteken helyezkednek el a jelenségek. A különböző
rendszerszinteken elhelyezkedő jelenségek viszonya lineáris értelemben
független jellegűnek-, az azonos rendszerszinteken elhelyezkedő jelenségek
viszonya, viszont a lineáris értelemben nem független jellegűnek tűnnek, hiszen
a minőségátmenetek minőségkombinációkként azonosíthatók.
Ha az ok-okozati fraktál illeszkedik a természet fraktál konstrukcióhoz, akkor
ahhoz hasonlónak kell lennie. A hasonlóságnak az elemek viszonya tekintetében
is meg kell nyilvánulnia. Ajaj, most hasít belénk a felismerés, az ok-okozati
fraktál konstrukció tartalmaz olyan elemeket, amelyek az ok és okozatok lineáris
kombinációiként azonosíthatók. Mi történt, létezhetnek olyan okozatok,
amelyeknek csak részben léteznek okai, vagy ami még különösebb létezhetnek
olyan okozatok, amelyek részben önmagukat okozzák? Ez nem lehet igaz, ez
még durvább kijelentés, mint az egyik előző hipotézis, amely szerint: „A létező
valóság egésze ok-nélküli. A jelenségeknek csak közvetlen oka létezik, távoli
nem.”
E gondolatok még csak most jelentek meg, további kibontásra várnak, de abban
biztosak lehetünk, ha ellentmondást észlelünk, az nem a létező valóságban,
hanem a tudatunkban létezik, valószínűsíthetően át kell alakítanunk
szemléletünket, mert a létező valóság túl van a tudat hatókörén és színesebb,
annál, mint ahogy eddig gondoltuk. Vizsgálódásaink során tekintettel kell
lennünk a közelítésként használt modell korlátaira, az egyik modell közelítő
eljárásai nem alkalmazhatók mechanikusan egy másik modell esetében, mert ez
jó eséllyel ellentmondáshoz vezet.
A dolgozat jelenlegi elképzelése szerint a létező valóság egésze zárt, egyfajta
kritikus állapotban lévő, véletlen periodikus módon átrendeződő, fraktál
konstrukcióként szemlélhető, amelyhez fraktál minőségű ok-okozati viszonyok
rendelhetők. Az ok okozati viszonyok különféle vetületi minőségei a szemlélő
számára, nyílt-, vagy zárt ok-okozati láncokként jelennek meg. Más aspektusból
szemlélve az ok és okozati jelenségek is rendszerminőségekként azonosíthatók,
hiszen az egyik rendszerhipotézis szerint minden létező jelenség
rendszerminőség, ebből következően az ok és okozatok esetében is
84
értelemszerűen alkalmazhatók a rendszerminőségekre vonatkozó hipotézisek,
továbbá kijelenthető az ok és okozatok viszonyának eseményhalmaza is hasonló
a rendszerminőségek viszonyának eseményhalmazához.
E kijelentésre alapozva eloszlathatók az előzőkben felmerült és paradoxonnak
tűnő aggályok. A rendszeraxiómát alkalmazva azonosíthatók az ok és okozati
elemek. Az okozat mindig új rendszerminőséget képvisel, az ok, vagy okok
pedig mindig alrendszer minőségként értelmezhetők. Ha így közelítünk az ok és
okozatok eseményhalmazához és az elemek viszonyához, akkor egyértelművé
válik a kapcsolat lényege, amely a kölcsönhatások tartalmi lényegével
azonosítható. Az egyik rendszeraxióma szerint az új minőség nem hat vissza az
alrendszer minőségekre, ezért
Létezik a természet jelenségeihez illeszkedő ok-okozati fraktál. Az okokozati
fraktál elemei rendszerminőségekként azonosíthatók.
Az együttműködő alrendszer minőségek és a megjelenő új
rendszerminőségek viszonya, ok-okozati viszonyokként azonosítható.
3. 3. 4. A kölcsönhatás fraktál, és az ok-okozati fraktál viszonya
Tapasztalataink szerint a jelenségek nem függetlenek egymástól, egyesek
megelőznek, és kiváltanak másokat ők az okok, az okok következtében
megjelenők pedig az okozatok. Az emberi civilizációt megjelenése óta
foglalkoztatták a jelenségek összefüggéseivel kapcsolatos kérdések és különféle
elképzelésekből kiindulva próbáltak válaszokat találni. A válaszok fejlődési
sorozatba rendezhetők. E sorozat nyílt, és zártnak tűnő ok-okozati láncokat
tartalmaz, de az új természetszemlélet „ok-okozati fraktál” elképzelése eddig
még nem merült fel, ez valóban paradigmaváltás jellegű, ugyanis a közvetlen
ok-okozati viszonyok mellett megjelentek a közvetett úgynevezett vektorszorzat
típusú, lineáris értelemben független, egyfajta szabályozás jellegű viszonyok.
3. 3. 4. 1. Elképzelések az ok és okozat közötti viszonnyal kapcsolatban
A jelenségek ok-okozati függvénykapcsolatának tartalmi lényege többféle
szemléletmódban közelíthető, amelyből ragadjunk ki példázat jelleggel
néhányat:
Ezoterikus szemléletmódban a „Semmiből nem lesz semmi” kijelentés
magától értetődő valóságtartalmára alapozva úgy vélik, a jelenségeket
eredendően a teremtés hozta létre, hasonlóan, mint ahogy a mesterek
létrehozzák kézműves alkotásaikat, majd a teremtett jelenségek újabb
jelenségeket idéznek elő. A szemlélet követői úgy vélik, a teremtés és a
teremtő eredetének részletei elménk számára megközelíthetetlenek, így ezzel
kapcsolatban mindenféle további kérdésfeltevés értelmetlen. Ez egy
kinyilatkoztatás, amelynek természet közeli jellegét eredendően létezőnek
elfogadva, jöhet a logikai építkezés: ha van teremtett, akkor léteznie kell
teremtőnek is. E megközelítésben az ok a teremtő, továbbá az ő akarata, és
minden más létező okozatként azonosítható. Hasonló
85
természetközelítéseknek különféle differenciált változatai ismeretesek,
eredetmondák és vallásfilozófiák alakjában, amelyek azonban a tartalmi
lényeget illetően számottevően nem különböznek.
A karma törvényeként ismeretes az a keleti vallásfilozófiai elképzelés,
amely szerint a teremtett lények egyes cselekedetei, mint okok
következményeket, okozatokat váltanak ki. Amíg a „cselekvés” okozatot,
úgynevezett karmát, vagy következményt eredményez, addig a „nem
cselekvés” szélső esetekben következmények nélküli lehet. A nem cselekvés
az önös szándék és az erőszakosság nélküli beleavatkozás nélküliségre utal,
ugyanakkor nem tétlenséget, hanem a természet rendje szerinti-, a
természetbe illeszkedő aktív tevékenykedést feltételez. /Ez a kinyilatkoztatás
szintű elképzelés többek között a hindu-, a tao-, és a budhista filozófiában is
megjelenik./
A mindennapok gyakorlatában az okozatokkal kapcsolatban
megkülönböztetnek releváns és nem releváns okokat, továbbá közvetlen és
közvetett, valamint távoli okokat, de e fogalmak korrekt definiálásával
általában nem találkozunk, részbeni kivételként említhető a jogalkalmazás és
a jogelmélet területe. A jogelmélet különféle úgynevezett okozatossági
teóriákat ismer. A joggyakorlat a lehetséges eseményhalmazból a
mindenkori jogalkotók döntéséhez igazodó eljárást követi, tehát ez a fajta
ok-okozatosság nem a természet működéséhez, hanem a döntéshozók
akaratához igazodik.
Az új természetszemlélet nem autokratikus kinyilatkoztatáson alapul, nem
vizsgálja a jelenségek eredetét, mert úgy véli, ez a tudat hatókörén kívül
esik. Az új természetszemlélet a jelenségek változó viszonyát,
függvénykapcsolatát igyekszik megérteni, és a létezők között keresi az
eredendően létezőnek elfogadható mozgástartalom formáit, amelyből a
rendszerminőségek levezethetők. A keresés közben kiderült, hogy a
lehetőségek, valamint az illeszthető modellek összefüggő sokaságot alkotnak
és ok-okozati fraktál alakzatba rendezhetők. Az ok-okozati fraktál elemei a
létező valóság ok-okozati viszonyainak teljes eseményhalmazát tartalmazza,
amely színesebb, mint ahogy a jelenlegi szemlélet elképzeli. Az összetett okokozati
fraktál alakzatnak lehetnek nyílt, és zárt vetületi alakzatai és
létezhetnek szélsőértékei is, annak ellenére, hogy a tapasztalatok szerint az
ok-okozati viszonyok egyirányúak.
A különféle közelítések metodikai elemeit hasonlítsuk össze rendszerelméleti
aspektusból. Ez az összehasonlítás kizárólag az úgynevezett ”Bull-algebra”
szabályaira hagyatkozik és mentes mindenféle szubjektivitástól:
Az ezoterikus szemléletmód két alaptípusra tagolható:
o A teremtő és a teremtés, része a létező valóságnak: ebben az esetben a
létező valóság halmazán belül létezik egy részhalmaz, amely egyrészt a
tudat hatókörén kívül esik, másrészt közvetlen ok-okozati viszonyban
eredményezi a halmaz többi elemét. Ez az elképzelés nem a létező
86
valóság egészére, hanem annak csak a teremtett részére, a jelenségek
részhalmazának ok-okozati összefüggésére vonatkozik, ugyanakkor egy
kivett halmazzal nem foglalkozik, azt tabuként kezeli.
o A teremtő és a teremtés nem része a létező valóságnak: ez az elképzelés
ellentmondást tartalmaz, hiszen tagadja a teremtő valóságos létezését, ami
a kinyilatkoztatás eleme. /A minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész”
konstrukción kívül nem létezhet semmi, mert akkor nem ő lenne a minden
létezőt magába foglaló „Nagy Egész”!/
Az új természetszemlélet alapvetően, két elem tekintetében tér el az
ezoterikus megközelítéstől:
o A létező valóság teljes eseményhalmazára vonatkozik, ugyanakkor nem
ad választ a létező valóság keletkezésére, mert úgy véli, az a tudat
hatókörén kívül esik.
o Modellszintű elképzelések segítségével keresi a létező jelenségek okokozati
kapcsolatát, amely az ok-okozati fraktál esetében a közvetlen,
úgynevezett skaláris szorzat jellegű függvénykapcsolatok mellett a
közvetett, úgynevezett vektorszorzat jellegű függvénykapcsolatokat,
továbbá ezek lineáris kombinációit is megjeleníti. Ez a megközelítés
lehetővé teszi az ok-okozati viszonyok, fraktál műveletekkel és fraktál
vektorokkal történő korrekt meghatározását és rangsorolását, amelyet a
jelenlegi szemlélet, konkrétan nem definiált fogalmai nem tesznek
lehetővé.
Összegezve: az új természetszemlélet nem ad autokratikus jellegű
kinyilatkoztatásokat, mindössze a modellek, gondolati konstrukcióba történő
illeszkedését vizsgálja és illeszkedés esetén, a modell természet közeli jellegét
sejteti, ugyanakkor az ok-okozati jelenségek eseményhalmazának viszonyát az
egyszerű fogalmi meghatározásokkal szemben, konkrét függvénykapcsolatokkal
igyekszik jellemezni. E függvénykapcsolatokkal kapcsolatos vizsgálódás során
olyan különös sejtés merült fel, amely szerint a természet jelenségei közötti ok
okozati kapcsolatok nem egyszerű függvénykapcsolatok, hanem összetett fraktál
függvény kapcsolatok. E megközelítésekből következően kijelenthető, a
természet jelenségei közötti ok-okozati viszonyok nem közelíthetők csak és
kizárólag a Newtoni dinamika, közvetlen hatás-ellenhatás gondolkozásmódja
szerint, ugyanis léteznek a Maxvell összefüggések szemléletmódjával
közelíthető szabályozás jellegű ok-okozati kapcsolatok is.
3. 3. 4. 2. Fraktál minőségű okok és okozataik
Most térjünk vissza az ok-okozati fraktál elképzeléséhez. Az előzőkben szereplő
hipotézis szerint: ”Létezik a természet jelenségeihez illeszkedő ok-okozati
fraktál. Az ok-okozati fraktál elemei rendszerminőségekként azonosíthatók.” A
rendszerminőségek esetében alkalmazhatók a rendszeraxiómák, ezért ők
eszközkészletül szolgálhatnak az ok-okozati viszonyok vizsgálatához is.
87
A rendszeraxióma szerint az új rendszerminőséget az alrendszerek
együttműködése, hozza létre, tehát az új rendszerminőség okozója az
alrendszerek együttműködése, nem pedig az alrendszerek léte.
Kérdésként merülhet fel, az új minőség bomlása, az alrendszerek
együttműködésének megszűnése, okozhatja az alrendszer minőségek
megjelenését? Más formában a kérdés így jelenhet meg az ok-okozati viszony
szempontjából egyenértékűek-e az építkező és bontó jellegű kölcsönhatások?
Az egyik rendszeraxiómából következően a rendszerminőségek viszonya
aszimmetrikus, ugyanis az új rendszerminőség nem képes visszahatni az
alrendszerek minőségére. Más aspektusból közelítve az új minőséget létrehozó
alrendszerek struktúra és állapotkörnyezetbe rendezett módon és együttműködve
is megtartják autonóm jellegüket, így az ő létükre sem az együttműködés, sem
pedig annak megszűnése nincs hatással. Az építkező és a bontó jellegű
kölcsönhatások az alrendszerek észlelhetőségét, az alrendszer minőségek
megnyilvánulását érintik. /E kijelentésnél tudatában kell lennünk annak, hogy a
kölcsönhatásoknál az alrendszerek anyagcsere kapcsolatai, és ezzel együtt
mozgástartalmuk is változik, fraktál jelenségről van szó, amelynek nem
megszámlálható, egymással hierarchikus viszonyban álló diszkrét részlete van./
E kijelentések tartalmát összevetve, megvilágosodik, az építkező és a bontó
jellegű kölcsönhatások azonos rendszerminőségekhez kapcsolhatók, más
fogalomhasználattal élve az építkező jellegű kölcsönhatás az ok az új
rendszerminőség megjelenése az okozat, a bontó jellegű kölcsönhatás szintén ok
és az új rendszerminőség eltűnése az okozat.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségeit az egymással
kölcsönhatásban működő, egymást kölcsönösen változtató építő és bontó jellegű
algoritmusok hozzák létre, amelyek eseményhalmazai ellentétes tartalmi
lényeget hordoznak, ugyanakkor külön-külön fraktál alakzatba rendezhetők és
együttesen a rendszerminőségek fraktál alakzatához kapcsolhatók.
A Newtoni dinamikai szemlélet szerint úgy véljük az ok, közvetlen kapcsolatban
létezhet az okozattal, ez azonban az ok okozati fraktál esetében nem így van. Az
ok-okozati fraktál hasonló a létező valósághoz illeszkedő fraktál jelenségekhez.
E fraktál konstrukciók elemei szinteken helyezkednek el, amíg a szintek között
vektorszorzat jellegű, lineáris értelemben független-, addig a szinteken skaláris
szorzat jellegű, a parciális viselkedés elveit követő, közvetlen kapcsolatok
léteznek. /A nem közvetlen kapcsolatok esetében, értelmező példaként,
gondolhatunk az elektromos és a mágneses tér kapcsolatára, a közvetlen
parciális elven történő kapcsolatok esetében pedig a rugalmas golyók
ütközésére./
Felismertük, minden rendszerminőség megjelenése és eltűnése is értelmezhető
okozatként, ugyanakkor érzékeljük, e jelenségek kölcsönhatásokkal összefüggő
változások.
Minden kölcsönhatás, ok és minden változás, okozat. Az ok-okozati párok ezek
szerint:
88
o 1¤{Építkező jellegű együttműködés új minőség megjelenése}
o 2¤{Bontó jellegű együttműködés új minőség megszűnése}
o 1+2 ¤{Együttműködés változás minőség megjelenés változás }
Lenyűgöző a felismerés, a létező valóság jelenségei valamennyien
rendszerminőségek, ők mind okozatok az okok pedig a rendszerminőségek
közötti együttműködés-, vagy kölcsönhatás változások. Hát remek, de örömünk
nem tartós, ugyanis új kérdés merül fel: ha a rendszerminőségeket a
kölcsönhatás változások idézik elő, akkor mi hozza létre a kölcsönhatásokat, és
mi okozza ezek változását? Más aspektusból szemlélve kölcsönös-e az ok és
okozatok közötti kapcsolat, vagy csak egyirányú? Még alapvetőbb kérdések is
felmerülhetnek, amelyek súlyos logikai dilemmához vezethetnek. Nézzünk egy
példát erre az esetre. Az egyik rendszerhipotézis szerint minden létező,
rendszerminőségként azonosítható, most pedig úgy tűnt, a rendszerminőségeket
nem más rendszerminőségek okozzák, hanem közöttük lévő kölcsönhatás
változások, hát ők nem rendszerminőségek? A dolgozat logikai építménye
szerint minden jelenség rendszerminőségként értelmezhető, így a rendszerek
közötti viszony és a közöttük lévő kölcsönhatás is, akkor mégis miben
különböznek az okként viselkedő rendszerminőségek az okozatként viselkedő
rendszerminőségektől? Ajaj, kezd kilátástalanná válni a helyzet, de próbáljunk
valamilyen módon kitalálni a virtuális útvesztőből.
Első lépésben a sokelemes fraktál minőségű kapcsolathalmazt kételemessé
kellene tennünk, talán ez segítheti az áttekintést, hiszen az emberi elme az
összetett jelenségeket csak kis részletenként képes áttekinteni, minden
problémamegoldás ezen az elven működik. Vizsgáljuk meg a kérdést néhány
„specialista” látásmódja szerint:
A kerge erszényes látásmódja szerint: Érzékelhető, az ellentétes tartalmú
/építkező és bontó/ együttműködések, vagy más fogalomhasználattal élve
kölcsönhatások, mint okok, ellentétes tartalmú okozatokat
/rendszerminőségek megjelenését és eltűnését/ eredményeznek. Kérdés a két
ok-okozati fraktál nem rendezhető-e egyetlen fraktál alakzatba? Más
aspektusból közelítve, létezik-e mindkét fraktál alakzathoz illeszkedő
valamilyen közös jelenség fraktál? Ha ugyanis létezik, akkor ennek
segítségével a két ok-okozati fraktál egyetlen közös alakzatba rendezhető és
így már mindössze két fraktál alakzat viszonyát kell vizsgálnunk,
nevezetesen az egyesített ok-okozati és az egyesített kölcsönhatás fraktál
viszonyát. Ha a létező valóság jelenségeit a virtuális fraktál terek
aspektusából közelítjük, és téráramlásokként szemléljük, akkor felismerjük a
keresett fraktál alakzatot, ő az úgynevezett „térforrás fraktál”. A megértés
érdekében gondoljuk át a kölcsönhatások térforrás aspektusait:
o Az építkező jellegű kölcsönhatás az együttműködő alrendszerek
parciális térszektorában térnyelőt, az új rendszerminőség magasabb
89
virtuális térdimenziót képviselő térszektorában pedig térforrást idéz elő,
egyidejűleg és azonos térpozícióban.
o A bontó jellegű kölcsönhatás az új rendszerminőség parciális
térszektorában térnyelőt, az alrendszerek alacsonyabb térdimenziót
képviselő szektorában pedig térforrást idéz elő, egyidejűleg és azonos
térpozícióban.
Különös, a térforrások és térnyelők aspektusából szemlélve az ok és okozat
felcserélődik, de hangsúlyozandó a kijelentés nem alkalmazható
mechanikusan, kiterjesztő módon tetszőleges ok és okozati halmazok, valamint
fraktál alakzataik esetére. A dolgozat szerint az idő vektorminőségű,
ugyanakkor nem visszafordítható, a jövő a múltban gyökerezik, de a múlt nem
függ a jövőtől. E kijelentés szerint a létező valóság aszimmetrikus, a múlt és a
jövő eseményei nem felcserélhetők. Amikor a „Nagy Egész” önmagába
forduló véletlen periodikus jellegű átrendeződési folyamatainak lényegét
keressük, akkor ez az ok-okozati események aspektusából szemlélve, az
ellentétes taralmú ok-okozati fraktál konstrukciók csatolt átmeneteiben,
folyamatosan megújuló kapcsolódásaiban keresendő. Hangsúlyozandó a
„Nagy Egész” önmagába záródó átrendeződődési folyamatai, fraktál
minőséget képviselő nyílt időláncú, nem pedig zárt, ciklusonként ismétlődő
eseményhalmazok, ezért nem ismétli önmagát a létező valóság, ezért
egyirányú az idő. Ezen a módon lehet a „Nagy Egész” zárt, ugyanakkor
végtelen is, hiszen a jelenségek, végtelen időben egymást váltó eseményei nem
képesek elhagyni a közös zárt valós teret. A valós térben megnyilvánuló
események, parciális viselkedésben különböző, egymásba csomagolt virtuális
terekben léteznek, e terek, és a terekhez kapcsolódó jelenségek azok,
amelyeknek virtuális aspektusai csatolt anyagcsere kapcsolatokban
folyamatosan átrendeződnek, miközben az egész változatlan. /Nem autentikus
értelmező példaként gondolhatunk az imbolygó, folyamatosan átrendeződő
szúnyograj jelenségére, amely változó pozíciójú és alakú külső megjelenése
ellenére is önmaga marad./
A fekete macska látásmódja szerint: a szócséplés helyett egyszerű,
ugyanakkor kisé misztikus megközelítésnek lehetne értelme, ugyanis a
kölcsönhatások, tulajdonképpen változások, az új minőségek megjelenése és
eltűnése szintén, ezért egy fraktál változása egy másik fraktál változásával
hozható összefüggésbe, ez az ok-okozati viszony lényege. Kicsit
konkrétabban fogalmazva a kölcsönhatás fraktál differenciálhányadosa
függvénykapcsolatban áll egy másik fraktál, az ok-okozati fraktál
differenciálhányadosával. /Úgy tűnik a kapcsolat az idő szerinti
differenciálhányadosok között lehetséges, de létezhetnek nem időparaméter
szerinti változások is, ők is állhatnak ok-okozati viszonyban!/ De hiszen ez
lenyűgöző felismerés. Az örömünket csak az zavarja egy kicsit, hogy a
fraktál függvények differenciálhányadosának képzési szabályai jelenleg még
nem ismeretesek, viszont a teljes fraktál differenciálhányadosát legalább elvi
90
szinten képesek vagyunk meghatározni. Emlékezzünk, a szám fraktál
differenciál változata minden elemre kiterjedő diszkrét műveletekkel,
reciprok értékek előállításával megjeleníthető. A szám fraktál illeszkedik a
létező valósághoz, ezért a fraktál önhasonlóság elvét alkalmazva, a diszkrét
elemekre kiterjedő műveletekkel történő differenciálképzés, értelmezhető a
kölcsönhatás és az ok-okozati fraktál konstrukciók esetében is. Aki egy
kicsit is érti a fekete macska okoskodásait, az rögtön különféle, egyenletek
és alaptörvények megfogalmazására gondolhat, de az ösvényt útvesztők
szegélyezik, figyelembe kell venni a virtuális jelenségek összetett jellegét, a
dimenzió-, valamint a tér-, és időléptékek függvénykapcsolatát, ami jelenleg
még csak vázlatosan körvonalazott. /Jönnie kell ismét valakinek, aki
Maxwell gyakorlatához hasonlóan képes lesz egységes formulákba foglalni a
különféle fraktál függvények kapcsolatának tartalmi lényegét../
A kölcsönhatás fraktál differenciál változata meghatározza az ok-okozati
fraktál differenciál változatát.
Na ha ez így van, akkor ez remek, de mi határozza meg a kölcsönhatás
fraktál elemeit, azok valami különc jelenségek? Hát ezt a kérdést kicsit
körbe kellene járni, hiszen nyilvánvaló, hogy az ok-okozati fraktál
konstrukciók közötti differenciál kapcsolat nem kétirányú.
A zöldhal megközelítése: A zöldhal esetenként hajlamos a különféle
filozófiai irányzatok útvesztőiben időzni, így aztán a jól kitapintható kis
részletek helyett gyakran a megfoghatatlan „Nagy Egész” jelenségével
foglalkozik. Most is éppen ezt teszi, szerinte ugyanis ebből az
aspektusból osztály szintű, minden létezőre érvényes kijelentések
fogalmazhatók meg. A dolgozat logikai építménye szerint a létező
valóság aszimmetrikus. Az aszimmetria a rendszerfejlődés szükséges
feltétele. Az elemi aszimmetria a magasabb rendszerszintekre
átöröklődve újabb aszimmetriákat idéz elő, ez pedig újabb változásokat
eredményez, amely újabb aszimmetriákhoz vezet és ez így folytatódik a
jelenségek egymást követő nyílt időláncában mindaddig, amíg
folytatódhat. Meddig folytatódhat? Az elemi aszimmetria diszkrét és
csoportos változata a rendszerfejlődés során a „Nagy Egész”
szélsőértéket képviselő, tovább már nem fokozható aszimmetriáját hozza
létre. A rendszerfejlődést az aszimmetriák szélsőértékek közötti
átalakulása, egyfajta virtuális lengése okozza, ez teszi lehetővé a
kölcsönhatásokat, de ez még csak a szükséges feltételek egyike. Ezt a
lehetőséget fejezi ki a dolgozat által bevezetett téraktivitás függvény:
{A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ)) = f(x) + f’(x)}. E függvény szerint a
háromdimenziós valós tér minden pozíciójához rendelhető téraktivitás
érték. E téraktivitás érték valószínűségi szinten határozza meg két
rendszer találkozásának várható eseményhalmazát. Az eseményhalmaz
kimenetele a két rendszert kibocsátó domináns rendszerek, valamint a
találkozás térpozíciójának viszonyától függ, amelyet a találkozó
91
alrendszerek mozgásvektorai által bezárt {γ} szög határoz meg. /A három
térpozíció háromszöget határoz meg, amelynek egyik szögéről van szó! E
szögérték szinusz és koszinusz értékeinek különbsége határozza meg az
adott térpozíció téraktivitás értékének egyik lehetséges értékét. Ez az
érték, - egységvektorok esetén - azonos a térpozícióban találkozó
alrendszerek külső mozgástartalom vektorainak vektoriális és skaláris
szorzatainak különbségével./ Remek ez így érthető, de a valós tér
pontjaihoz hány ilyen téraktivitás érték rendelhető? Hát igen ez
szemléletalakító kérdés, ugyanis egy konkrét háromdimenziós valós
térpontba, legalábbis elvileg, bármelyik másik valós térpontból érkezhet
együttműködésre alkalmas részecske, vagy a rendszerelmélet
szóhasználatával élve alrendszer. Ha ez így van, akkor minden egyes
valós térponthoz nagyon sok alrendszer érkezhet, amelyek kételemes
kombinációi határozzák meg a lehetséges téraktivitás értékek
eseményhalmazát, Így van ez? Általában így, de konkrétan nem, ugyanis
a jelenség még ennél is összetettebb. Differenciáltabban is közelíthető a
kérdés, ekkor a jelenség még színesebb, ugyanis a háromdimenziós valós
teret kitöltő sokdimenziós virtuális tér minden pontjához az egymásba
csomagolt rendszerminőségek értékkészletszerű jelenléte társítható. E
megközelítés szerint a háromdimenziós valós tér minden pontjából nem
egyszerűen egy konkrétan meghatározott alrendszer érkezhet, hanem
sokféle, tetszőleges virtuális térdimenziót, és az ehhez illeszkedő
parciális viselkedést tanúsító. Más kifejezésekkel élve ez azt jelenti, hogy
az érkező alrendszer bármelyik virtuális térszektorból származhat. Ezek
szerint a valós tér pontjaiban a kölcsönhatások létrejöttét és kimenetelét,
valamint változásait az oda beérkező alrendszerek viszonya határozza
meg? Bizony így van ez, és ez egyben azt is jelenti, hogy a térpontbeli
eseményeket nem egyetlen téraktivitás függvény értéke határozza meg,
hanem nagyon sok, különböző dimenziószintű, és különböző
rendszerpozíciókhoz tartozó téraktivitás függvények valamiféle
összegzett értéke. Belátható ez az összegzés nem agyszerű bináris
műveletekre vonatkozó kijelentés, hanem ez egy speciális összegzés,
úgynevezett fraktál művelet. Valóban ilyen összetett jelenség a
téraktivitás, igen de további megjegyzést kell az elmondottakhoz fűzni,
ugyanis az együttműködésre alkalmas alrendszereket kibocsátó
rendszerek valamennyien önmaguk is téráramlásokban vesznek részt,
ezért a bemutatott modell dinamikusan változó jelegű, a „Nagy Egész”
összes térpozíciójára vonatkozó téraktivitás jellemzők pedig dinamikusan
változó fraktál konstrukcióba rendezhetők. Érzékelhető a létező valóság
megfoghatatlanul összetett jellege, amely természetszerűen megjelenik az
ok-okozati viszonyok esetében is. Na jó de mi köze van e jelenségeknek
a kölcsönhatás fraktál konstrukcióhoz, és differenciál változatához az okokozati
fraktál konstrukcióhoz? Akkor világosodik meg előttünk a
92
tartalmi lényeg, ha a téráramlás modell aspektusából szemléljük a
jelenségeket. Nézzük folyamatában, de lépésenként az eseményeket:
o A kölcsönhatás fraktál változása az ok-okozati fraktál változását
eredményezi, amely egyben minőségváltozásokként is szemlélhető,
de az egész tekintetében szemlélhető a térforrás fraktál
változásaként is. /Ez a kapcsolat vektorszorzat jellegű közvetett./
o A térforrás fraktál változása értelemszerűen változást
eredményez a téráramlásokban, mégpedig minden dimenziószinten
minden térpozícióban, azaz megváltozik a téráramlás fraktál. /Ez a
kapcsolat parciális elven, közvetlen hatás-ellenhatás elven jön
létre./
o A téráramlás fraktál változása megváltoztatja az egyes
térpontokba beérkező, együttműködésre alkalmas alrendszerek
értékkészletét. Ez a folyamat minden térpozíciót és dimenziószintet,
vagy más szóhasználattal élve rendszerszintet egyidejűleg érint,
ezért ez szintén egy fraktál minőségű változást eredményez,
amelynek tartalmi lényege szerint megváltoznak a kölcsönhatás
fraktál peremfeltételeit meghatározó viszonyok. /A változások itt is
parciális elven, közvetlen módon valósulnak meg./
o A peremfeltétel fraktál változása a kölcsönhatás fraktál változását
eredményezi és ezzel, a technológiai műveletek szempontjából
visszatértünk a kiinduló lépéshez. A változás kiváltó oka a
lehetőségek változásával azonosítható. Belátható, hogy egy
intelligens, automata-szerelő gépsor, azonos technológiai lépéseket
alkalmazva a beérkező alkatrészeknek megfelelő különféle
szerkentyűket képes összeállítani. Ez a gondolat a különféle
térpozíciókban találkozó, együttműködésre alkalmas rendszerek
esetére is lokalizálható, ebben az esetben értelemszerűen a
kölcsönhatások tartalma és viszonya változik, ez pedig az egész
tekintetében a kölcsönhatás fraktál változásával azonosítható. /Ez a
változás is közvetett vektorszorzat jellegű, hiszen a változás nem
közvetlenül a beérkező együttműködő felek minőségével, hanem
azok viszonyával áll összefüggésben./
Elképesztő mit művel ez a zöldhal a nyakatekert filozófiai fordulataival, de az
azért kezd megvilágosodni, hogy a létező valóság jelenségeinél az okok és
okozatok nem egyszerű hatás ellenhatás viszonyban állnak egymással, hanem
valamiféle szabályozási ciklusokban kapcsolódnak egymáshoz. A létező valóság
jelenségei fraktál jelenségek, ezért az ok-okozati ciklusokban résztvevő fraktál
konstrukciók kapcsolata valamiféle egymást szabályozó csatolt és periodikus
jellegű folyamatokban valósulnak meg.
Foglaljuk össze a megjelent ok okozati ciklus lényegét: a kölcsönhatás fraktál
változása egy tőle lineáris értelemben független teljesen más jellegű fraktál
minőségű változást idéz elő, konkrétan átrendezi a parciális térkörnyezetet. A
93
parciális térkörnyezet változás viszont a tőle lineáris értelemben független
kölcsönhatás fraktál környezeti feltételeinek változásaként azonosítható, ami az
egyik meghatározója kölcsönhatás fraktál által létrehozott új minőségeknek, de
megváltozott új minőségeket csak megváltozott tartalmú kölcsönhatás fraktál
képes produkálni. Érzékelhető itt egy tipikus, visszacsatolásos szabályozási
folyamattal állunk szemben, amely a létező valóság egésze tekintetében, fraktál
minőségű csatolt és periodikus folyamatokban, időláncszerűen zajlik, de csak a
szisztéma ismétlődik a megjelenő viszonyok és a viszonyokhoz illeszkedő
rendszerminőségek nem.
E megközelítésből érzékelhető, a kölcsönhatás fraktál az ok-okozati ciklus része,
sőt a ciklus elején ok, a ciklus végén pedig okozat. Az eddigiekből nem
érzékelhető egyértelműen hány elemes is ez a ciklus. Konkrétan, a ciklusban
hány elkülönülő fraktál változása és ok-okozati láncba szerveződése játszik
szerepet? Felvetődik itt más kérdés is. Ez a nagyokos zöldhal egy szót sem szólt
az algoritmus eredetéről. Mégis honnan tudja a kölcsönhatás fraktál, hogy éppen
milyen technológiai műveleti utasítások szerint kell eljárni a különféle
térpontokban az éppen adott időpillanatban?
Vegyük sorra a kérdéseket.
3. 3. 5. Az ok-okozati ciklusok
Az előzőkben megjelent ok-okozati ciklusban részvevő, egymást követő és
egymást kiváltó fraktál jelenségek számával kapcsolatban vita alakulhat ki.
Milyen módon lehetne egyértelmű állást foglalni a kérdésben? Van erre
egyáltalán lehetőség? Igen van, de első lépésben tisztázni kellene egy vagy
esetleg több ok-okozati ciklus létezhet, vagy esetleg ezek lineáris kombinációi is
színesíthetik a jelenségek eseményhalmazát?
Használjuk ki a fraktál önhasonlóság elvét. A létező valóság fraktál természetű,
ezért az egész és minden diszkrét, valamint összetartozó csoporteleme osztály
szinten hasonló. E különös fraktál jelenséghez bizonyos mértékben illeszkednek
más fraktál jelenségek, például a téraktivitás fraktál, a szám fraktál, vagy az
úgynevezett divergencia fraktál konstrukciók, ezért az ő viszonyaikon keresztül
tanulmányozható a létező valóság, hiszen közöttük is fennáll az osztályszintű
hasonlóság.
3. 3. 5. 1. Az ok-okozati ciklus a téraktivitás fraktál aspektusából
Vizsgáljuk meg a téraktivitás fraktál változásait egyetlen eleme segítségével. Az
egyetlen elem, egy konkrét térpozíció téraktivitásának egymást követő
változásaiként értelmezhető. Egy térpozíció téraktivitását a téraktivitás függvény
szolgáltatja, a változások pedig az ő differenciálhányadosaiként értelmezhetők.
Természetesen gondot jelent a differenciálás műveletének értelmezése, hiszen a
fraktál műveletek esetére ez még nincs kidolgozva, de közelítésről és pontszerű
jelenségről lévén szó, kísérletezhetünk a matematika gyakorlatából ismert
differenciálási szabályok szerinti eljárással. / Ismeretes a szinusz függvénynek
94
koszinusz függvény, a koszinusz függvénynek mínusz szinusz függvény a
differenciálhányadosa./
Képezzük a téraktivitás függvény{A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))} egymást követő
differenciálhányadosainak sorozatát:
A táblázat szerint a függvény megegyezik a negyedik differenciálhányadosával,
és a differenciálás vég nélkül ismételhető, ugyanakkor különös módon minden
negyedik differenciálhányados azonos. Milyen módon kellene értelmeznünk e
különös jelenséget? A dolgozat megelőző fejezetei, a mozgások által kifeszített,
egymásba csomagolt virtuális terek aspektusából úgy értelmezték a jelenséget,
mintha ezek a téraktivitás függvények az egymásba csomagolt és egymást
követő rendszerszintű, de azonos térpozícióban létező virtuális terekhez
lennének kapcsolhatók, hiszen ők egyfajta térfogati differenciálhányados
képzéssel egymásból származtathatók. A jelek arra mutattak, hogy ez az
elképzelés természet közeli lehet, most viszont egy új értelmezési lehetőség is
felmerült. Az ok-okozati ciklus vizsgálata során egymást váltó és ciklikusan
ismétlődő folyamatok jelentek meg, amelyek fraktál jelenségek egymást követő
változásaiként egyfajta differenciálhányados sorozatként azonosíthatók.
Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot.
Mivel illeszkedő fraktál jelenségekről van szó e hasonlóságnak, a jelenségek
kapcsolatának, ténylegesen léteznie kell. Ha ez a hipotézis illeszkedik a létező
valósághoz, akkor hasonló négyelemes ok-okozati ciklusnak léteznie kell,
amelynél minden negyedik változás nagyon hasonló a kiinduló elemhez.
{A(γ) = k(+ sin(γ) - cos(γ))}
{A(γ)’ = k(+ cos(γ) + sin(γ))}
{A(γ)’’ = k(- sin(γ) + cos(γ))}
{A(γ)’’’ = k(- cos(γ) - sin(γ))}
{A(γ)IV = k(+ sin(γ) – cos(γ))}
{A(γ) = k(+ sin(γ) - cos(γ))} Kölcsönhatás fraktál
{A(γ)’ = k(+ cos(γ) + sin(γ))} Kölcsönhatás fraktál változás
{A(γ)’’ = k(- sin(γ) + cos(γ))} Térforrás fraktál változás
{A(γ) ’’’ = k(- cos(γ) - sin(γ))} Térkörnyezet fraktál változás
{A(γ) IV = k(+ sin(γ) - cos(γ))} Kölcsönhatás fraktál változás
95
Felvetődhet a jelenség és a komplex síkon értelmezett pont koordináták
hasonlósága. A komplex számok geometriai értelmezése szerint, a komplex
síkon egy pont koordinátái megadhatók {x = r* cos (α)} és {y = r*i*sin (α)}
alakban. Ha {r = 1}, akkor a pont, és a négy tér negyedbe eső tükrözött
változatainak koordinátái megadhatók az alábbiak szerint:
Ráismerünk a pont komplex síkon értelmezett koordinátái és az egyes tér
negyedekbe tükrözött változatai tartalmuk alapján egymás
differenciálhányadosaiként azonosíthatók. Más aspektusból szemlélve ezek a
differenciálhányadosok a komplex síkon történő forgást fejezik ki, olyan
tartalmúak mintha a pont a síkon kilencven fokos lépésekben forogna. Ez
nagyon érdekes, de a hasonlóság mellett ne tévesszük szem elől az
összefüggésekben szereplő {α} és {γ} szögek eltérő jelentéstartalmát.
3. 3. 5. 2. Az ok-okozati ciklus a szám fraktál aspektusából
Szemléljük a jelenséget a szám fraktál aspektusából. Egy előző hipotézis szerint:
„A rendszerfejlődés egység-dimenzió feletti tartományaihoz a szám fraktál, az
egység-, és a zérus dimenzió közötti tartományaihoz a szám fraktál differenciál
változata illeszkedik.” Éljünk a közelítés, valamint az egyszerűsítés
lehetőségével, tegyük ezt a szemléletalakítás szándékával nem szem elől
tévesztve, hogy ez csak egy modell. Most szemléljük a szám fraktál konstrukciót
elemenként és összességében. A szám fraktál minden eleme, minden
összetartozó része és az egész együtt is szemlélhető egy függvény és az ő
differenciálhányadosának összegeként. /Az interferencia modellben a függvény
és differenciálhányadosa megfeleltethető a hullám és visszatükrözött alakjának./
A szám fraktál algoritmusa az ismétlődő logaritmusképzés műveleti utasítását
tartalmazza, ezért {F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) + 1/x = f(x) + f’(x)}. Az
összefüggés, csak a diszkrét elemek tekintetében korrekt. Jelenleg még nem
ismerjük a fraktál függvényekre vonatkozó differenciálképzés szabályait, de
közelítésként élhetünk a helyettesítéssel, hiszen a művelet elvileg elemenként is
elvégezhető, ezért az elv a fraktál egészére is kiterjeszthető. Ha e gondolatsort
alkalmazzuk, és figyelembe vesszük egyrészt, hogy a szám fraktál minden eleme
logaritmusérték, másrészt a reciprok reciprokára vonatkozó műveleti utasítás
tartalmát, akkor úgy tűnik, mintha az ismétlődő differenciálhányadosok
sorozatában minden második műveletnél az eredeti függvényalak jelenne meg.
Ez különös, hiszen a téraktivitás függvények esetében{A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))
= f(x) + f ’(x)} az ismétlődés minden negyedik differenciál képzés után
f(α) = + cos (α) + i*sin(α)
f’(α) = - sin (α) + i*cos(α)
f’’(α) = - cos (α) - i*sin(α)
f’’’(α) = + sin (α) - i*cos(α)
FIV(α) = + cos (α) + i*sin(α)
96
következik be. Illeszkedési gond van, vagy mi okozza az eltérést, hiszen
hipotézis szerint a létező valóság kétféle közelítése azonos tartalmat hordoz, és
ezért ők illeszkednek egymáshoz? Nincs gond és nincs ellentmondás,
gondolatban idézzük fel a szám fraktál szintjein létező úgynevezett beágyazott
számskálák jelenségét. Elképzelés szerint e számskálák eltérő hosszúságú
vetületei jelennek meg a modelleken, más aspektusból szemlélve a számskálák,
és görbeszakaszaik különböző mértékben fordulnak ki a virtuális térbe, ez
okozza az eltérő méretű vetületeket. A beágyazott számgörbék
egységszakaszainak virtuális térbe történő kifordulásának mértéke a vetületek
arányából számítható:
{Tg (γ) = y/x F(ni)/F(ni+1) F(ni)/ Ln(F(ni))}. Ez az arány a görbék
kicsavarodó {x > 1 f(x)} görbeszakaszai esetén { Tg (γ) = y/x = e, γ ≈69,50},
A becsavarodó {x < 1 f ’(x)} görbeszakaszai esetén {Tg (γ) = -y/x = 1/e, γ’ ≈
- 21,50}. Az eredményből látható, hogy minden beágyazott számgörbe kezdő
egységszakaszai, azaz a függvény és differenciálhányadosa, közel kilencven
fokos szöget zárnak be egymással, ugyanakkor, mivel a számgörbék alakja
ténylegesen egyfajta térbeli spirál, ezért a beágyazott számgörbék egymáshoz
viszonyítva nem azonos pozícióban helyezkednek el, hanem körbeforognak. Az
előzők figyelembevételével, a reciprok értelmezése szerinti műveletekkel
történő differenciálhányados képzés közelítő jellegű módszerével készítsük el a
szám fraktál egészének elvi jellegű differenciálhányadosainak sorozatát:
Így már a szám fraktál konstrukció segítségével is érzékelhetők az ok-okozati
fraktál „Nagy Egész” szintű konstrukcióinak periodikus jellegűen ismétlődő,
ugyanakkor időláncot alkotó, egyfajta nyílt időspirálhoz rendelhető elemei.
Mielőtt tovább haladnánk, ismerjük fel a négyelemes ok-okozati ciklus
jelenségének illeszkedését. A szám fraktál beágyazott számskálái a szám fraktál
egyes szintjeihez,
rendszerszintjeihez kapcsolhatók, és az azonos rendszerszinten létező beágyazott
Függvény és differenciálhányadosa: Irányminőség:
F(x) f(x) + f ’(x)}
F ’(x) f ’(x) + f (x)} 
F ’’(x) f(x) + f ’(x)}
F ’’’(x) f ’(x) + f (x)}
F IV(x) f(x) + f ’(x)}
97
számskálák egymáshoz viszonyítva közel kilencven fokos lépésenként
elfordulnak, e jelenséghez illeszkedik a négyelemes ok-okozati ciklus. A
négyelemes ok-okozati ciklus is egyfajta forgást képvisel, amely a az ok-okozati
fraktál rendszerszintjeihez kapcsolható jelenség.
A négyelemes ok-okozati ciklus az ok-okozati fraktál azonos
rendszerszintjein létező jelenségek viszonyához illeszkedik.
Tudatában kell lennünk annak, hogy ez csak egy modell, hiszen a tényleges
folyamat a maga fraktál minőségű elemeivel és részletgazdagságával
áttekinthetetlenül összetett, ezért a tudat hatókörén kívül esik.
3. 3. 5. 3. Az ok-okozati ciklus a divergencia fraktál aspektusából
A divergencia fraktál gondolati konstrukció, a létező valóság egészének egy
egyszerűsített háromdimenziós fraktál modellje, amely a rendszeraxiómán
alapul. A divergencia fraktál egyfajta síkbeli közelítéseként értelmezhető a
bifurkációs fraktál, amelynek elemei kettő hatványai szerint elágaznak és
rövidülnek. /A modell részletei „A zárt oksági lánc és a filozófia” fejezetrészben
már szerepeltek./
A rendszeraxióma szerint az új rendszerminőséget a struktúra és az állapot
együttműködése hozza létre. A struktúra, az állapot és az új rendszerminőség
viszonya hasonlóan értelmezhető, mint a derékszögű koordinátarendszer
tengelyeihez illeszkedő egységvektoroké. Az egységvektorok az ismert módon
vektorszorzatokként származtathatók: {k = i×j}, {j = i×k}, {i = k×j}.
A divergencia fraktál algoritmusát az ismétlődő vektorszorzatok jelentik,
amelyek a rendszerszintek közötti viszonyt fejezik ki. Más kifejezéssel élve a
rendszerszintek elemeiből vektorszorzatokkal, új magasabb rendszerszint elemei
származtathatók. Az {i, j, k} egységvektorok merőlegesek egymásra, és
kilencven fokos lépésben elforgathatók egymás pozíciójába. Vegyük észre
minden negyedik vektorszorzat, ismétli önmagát. Ez különös, hiszen hasonló
jelenséggel találkoztunk az előzőkben is, igen de akkor a pozíció vektorok egy
síkba estek, most pedig a háromdimenziós teret feszítik ki. Na, ha ez így van,
akkor az {i, j, k} vektorok térbeli forgást végeznek, így hozzák létre a
divergencia fraktál különös térben gubancolódó alakját.
/Ha valaki a fekete macskát kérdezné a divergencia fraktál konstrukciókon belüli
forgásokkal és az ezekből eredő rendetlenséggel kapcsolatban, akkor ő
bizonyára a következő választ adná: A divergencia fraktál két egymásra
merőleges képzeletbeli fő iránnyal rendelkezik. Az egyik irány a rendszerszintek
minőségkombinációival párhuzamos, a másik irány erre merőleges. A
rendszerszinteken elhelyezkedő minőségkombinációk külső mozgásvektorai a
rendszerszint irányára merőleges módon forognak, a rendszerszintek közötti
rendszerminőségek külső mozgásvektorai, viszont erre merőleges módon
forognak. E forgások a létező valóságban, a rendszerminőségek esetében a
sokdimenziós virtuális térben történnek, de a divergencia fraktál primitív
modellje, síkbeli és térbeli vetületekként szemléli őket./
98
A divergencia fraktál is hasonló a természet fraktál konstrukcióhoz valamilyen
szinten, ezért a fraktál önhasonlóság elve szerint a szintek közötti különös forgó
jelenségnek az ok-okozati fraktál esetében léteznie kell valamilyen formában.
Ha létező valóság jelenségeihez illeszkedő különféle fraktál konstrukciók
valóban mind hasonlók egymáshoz, akkor az ok-okozati fraktál négyelemes okokozati
ciklusai mellett létezniük kell háromelemes ok-okozati ciklusoknak is.
Felismerhető a háromelemes és a négyelemes ok-okozati ciklusok viszonya is
ugyanis, amíg a négyelemes ciklusok az azonos rendszerszinteken létező ok
okozati jelenségek viszonyához, addig a háromelemes ok-okozati ciklusok a
rendszerszintek között létező jelenségek ok-okozati viszonyhoz illeszkedik.
A háromelemes ok-okozati ciklus az ok-okozati fraktál egymást követő
rendszerszintjein létező jelenségek viszonyához illeszkedik.
3. 3. 5. 4. Az ok-okozati ciklus az aszimmetria fraktál aspektusából
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés folyamatát az elemi
aszimmetria, és csoport változata, a primer tér aszimmetriája indítja el. Az elemi
aszimmetria a szélsőértéket jelentő, tovább már nem csökkenthető tér-, és
időléptékekkel valamint dimenziótartalommal azonosítható, a primer tér
aszimmetriája a szélsőértéket jelentő és tovább már nem fokozható
homogenitással azonosítható. Más szóhasználattal élve e minőségek változása
csak egyirányú lehet, ez jelenti az aszimmetria tartalmi lényegét. E
szélsőértékektől eltérni csak növekvő méretekkel, növekvő élettartamokkal,
növekvő dimenzió tartalmakkal, továbbá csökkenő külső mozgástartalmakkal
lehetséges. A szélsőértékektől való mindenféle eltérés a primer tér
differenciálódási folyamataként, vagy más szóhasználattal élve
rendszerfejlődésként értelmezhető. A primer tér differenciálódása első lépésben
kétféle módon, diszkrét és csoportos formában valósulhat meg. Megjelenhetnek
az elemi részek egymáshoz viszonyított diszkrét eltérései, és az elemi részek
csoportjai eltérhetnek a primer tér egészéhez viszonyított módon is. Ezt
követően megjelenhetnek az egymáshoz viszonyított eltérések, vagy más
fogalomhasználattal élve a diszkrét és csoportos eltérések úgynevezett lineáris
kombinációi is. A differenciálódási folyamatban már minden eltérés minden
eltéréshez viszonyítható ezen a módon jelennek meg a rendszerminőségek,
amelyek fraktál alakzatba rendezhetők. A fraktál minőséget az ismétlődően
végrehajtásra kerülő algoritmus hozza létre természetesen, de a fraktál minőség
megjelenését, a minőségek, és minőségkombinációk, valamint a viszonyítási
lehetőségek elképzelhetetlenül nagy halmazterjedelme teszi lehetővé. A
rendszerfejlődés egésze szélsőértékektől szélsőérték felé zajlik. A „Nagy Egész”
olyan mértékben tér el a primer tértől, amely már tovább nem fokozható ezért ő
egyfajta felső szélsőértéket képvisel a differenciálódás és az aszimmetria
tekintetében is.
E kijelentések tartalmi lényegét foglalja össze az alábbi táblázat:
99
Jellemző Elemi szint „Nagy Egész” szintje
Térlépték Tovább nem osztható Tovább nem növelhető
Időlépték Nem csökkenthető Nem növelhető
Dimenzió Nem csökkenthető Nem növelhető
Külső mozgás Nem növelhető Nem csökkenthető
A szélsőértékek létének és a rendszerfejlődés folyamatának elvéből számos
rendszerhipotézis következik, és ezekből vezethető le a létező valóság fraktál
jelensége is. A rendszerfejlődés különös módon zajlik, e folyamat egészére több
általános érvényű kijelentés fogalmazható meg. Példaként említhető az alapvető
kijelentések közül:
Minden rendszer élettartama nagyobb alrendszerei élettartamánál.
Minden rendszer anyagcserét folytat.
Minden rendszer egyidejűleg domináns és alárendelt szerepben létezik.
Minden domináns rendszer elvonja alárendelt rendszereinek
anyagcserekészletét.
Minden rendszer, belülről fogyatkozik, kívülről növekszik.
E hipotézisek belső lényegük szerint egy fraktál természetű létező valósághoz
illeszkednek, amelynek minden aspektusa, diszkrét-, és csoport eleme szintén
fraktál minőséget képvisel. A létező valósághoz illeszkedő fraktál konstrukciók
mindegyikét algoritmus hozza létre, e fraktál konstrukciók és algoritmusaik is
mind hasonlók, de nem azonosak, a szemléletmódhoz illeszkedően különböző
jelenségeknek tűnnek. A fraktál konstrukciók és algoritmusaik is úgy
értelmezhetők mintha a létező valóság eseményhalmazának, a létező egésznek
egyfajta különös vetületeiként léteznének. A hasonlóság a közös vetületi
viselkedésből fakad.
Az általános elméleti megközelítésből most tekintsünk ismét az aszimmetriák
jelenségére. A rendszerfejlődés egésze azonos elven, az elemi kölcsönhatás
elvén működik, de miközben az ismétlődő elemi kölcsönhatások új
rendszerminőségeket hoznak létre, megváltoznak a környezeti feltételek, ezért új
viszonyok és aszimmetriák jelennek meg, amelyek az elemi együttműködések új
csoportjait és kombinációit teszik lehetővé. Ezek az új kombinációk, különböző
együttműködéseknek, vagy más fogalomhasználattal élve különböző
kölcsönhatásoknak tűnnek, lényegüket és diszkrét elemeiket tekintve azonban
nem azok. A különbözőségek az eltérő halmazterjedelmű jelenségek
észlelésével kapcsolatos, hiszen az eltérő tér-, és időléptékek, valamint az
esemény és a megfigyelő közötti relatív mozgáskülönbségek, eltérő
viszonyhalmazokat jelenít meg, ezeket pedig eltérő rendszerminőségekként
azonosítjuk. A rendszerfejlődés folyamatában az együttműködések, a csoport
együttműködések, valamint az ő lineáris kombinációik jól érzékelhetően eltérő
aszimmetria típusokat jelenítenek meg, amelyekhez tipikus csoportokba
rendezhető rendszerminőségek kapcsolhatók. E tipikus aszimmetriák és
rendszerminőség csoportok alapján a dolgozat egyfajta rendszerfejlődési
100
sorozatot állított össze, ez azonban csak szemléletalakító jellegű, hiszen más
szempontok és léptékkörnyezetek alapján más csoportosításra is lehetőség van.
A dolgozat csoportosítása alapján a rendszerfejlődés folyamatában egymást
követik sorrendben: az elemi rendszerek, a binomiális rendszerek, a domináns
struktúrájú rendszerek, a domináns állapotkörnyezetű rendszerek, a centrális
aszimmetriák, vagy galaxisok, a galaxis együttműködések, majd a galaxis
együttműködések különféle szintű változatai, az úgynevezett virtuális tércellák
és végül a „Nagy Egész” zárja a sort.
A dolgozat elképzelése szerint az elemi rendszerek struktúrával nem
rendelkeznek csak állapotkörnyezettel, a „Nagy Egész” viszont
állapotkörnyezettel nem rendelkezik csak struktúrával, ezért a rendszerfejlődés
Szemlélhető, egyfajta külső-belső átalakulásként, amely folyamatos, ugyanakkor
létezik egyfajta különös nyeregpont-szerű képződménye. Ez a nyeregpont-szerű
képződmény az ellentétes hatású, építkező és bontó együttműködések
kölcsönhatásaként jelenik meg, és nemcsak a rendszerfejlődés egészére, hanem
részfolyamataira is jellemző. /Példaként gondolhatunk az elemek periodikus
rendszerére, amelynél a nyeregpont-szerű képződményt a vas atom képviseli, ő
ugyanis a legstabilabb jelenség az elemek között./ A rendszerfejlődés egésze
tekintetében a nyeregpont-szerű képződményt a centrális aszimmetriák, vagy a
gyakorlatban elterjedt fogalomhasználattal élve a galaxisok képviselik. A
galaxisok rendszerszintjéig a rendszerfejlődés, a szemléletünk számára jól
érzékelhető rendszerminőségeket produkál, de e szint felett elbizonytalanodunk,
101
képzelőerőnk kevésnek bizonyul e minőségek szemléletes megjelenítéséhez. A
galaxisok mozgás által kifeszített virtuális tere diszkrét jellegű, továbbá jól
érzékelhető parciális viselkedést tanúsít, e felett a szint felett a diszkrét jellegű
parciális viselkedés egyre inkább kezd csoportviselkedéssé alakulni. Más
aspektusból közelítve, a rendszerfejlődés a galaxis szintig egyre nagyobb
diszkrét jellegű, egymásba épülő struktúrákat hoz létre, e szint felett, miközben
az egész struktúra folyamatosan növekszik az egymásba épülő diszkrét
részstruktúrák egyre aprózódnak és közelítenek az elemi rendszertípusokhoz. Ha
összehasonlítjuk az elemi rendszerek és a „Nagy Egész” alkotó elemeinek
jellemzőit, akkor azt tapasztaljuk, hogy ők szinte azonosak, hiszen tovább már
nem bonthatók, ezért mindössze a dimenzió tartalmuk különböző. Az elemi
rendszerek zérus közeli, a „Nagy Egész” diszkrét elemei pedig nagy,
megközelítően végtelen közeli dimenziótartalommal rendelkeznek. A külső
mozgástartalom aspektusából szemlélve a zérus közeli dimenziótartalom
valamiféle komponens nélküli mozgástartalmat képvisel, a végtelen közeli
dimenziótartalomhoz pedig valamiféle végtelen számú, lineáris értelemben
független mozgáskomponenssel jellemezhető külső mozgástartalom
kapcsolható. Érzékelhető, a végtelen számú mozgáskomponenst előbb utóbb a
háromdimenziós valós tér minden irányába mutat így eredőértékük a zérus
értékhez tart. Kijelenthető az elemi rendszerek zérus közeli dimenzióértékű, és a
„Nagy Egész” diszkrét elemeinek végtelen közeli dimenzióértékű külső
mozgástartalmai egylényegűek, azonos tartalmi lényeget hordoznak, hiszen az
eredő mozgástartalmak mindkét esetben zérus közeli értékekkel jellemezhetők.
Ha ez az elképzelés illeszkedik a létező valósághoz, akkor kijelenthető, a
rendszerfejlődés kezdeti és végállapota egylényegű, azaz a rendszerfejlődés
egyfajta ciklikus ismétlődéssel jellemezhető, amelyben azonban nem a
jelenségek, hanem az együttműködések lényege, az algoritmus végrehajtása
ismétlődik.
Más aspektusból szemlélve a jelenséget a létező valóság minőségeit létrehozó
algoritmusok ismétlődő végrehajtása nem változtatja meg a „Nagy Egész”
tartalmi lényegét, az átrendeződődés folyamatos és egylényegű ciklusszerű
ismétlődéseket tartalmaz. Amelyek időléptéke a végtelenhez tart. A végtelen
időciklusban a különféle rendszerminőségek megjelennek, fejlődnek majd
eltűnnek.
A megértés érdekében az elmondottakat összegezve közelítsünk kissé más
aspektusból. Megfogalmazható egy paradoxonnak tűnő kijelentés, e szerint:
A pozícióváltás nélküli mozgás, és a minden irányban pozícióváltó
mozgás egylényegű.
A primer tér pozícióváltás nélküli diszkrét mozgáselemei együtt primer
homogenitásként, vagy primer káoszként jelennek meg. A primer homogenitás,
az elemi és a csoport aszimmetria következtében differenciálódik. A létező
valóság a primer homogenitás differenciálódása révén képes megnyilvánulni. A
primer tér differenciálódása önszabályozó folyamatként jelenik meg, ugyanis az
102
aszimmetria differenciálódást eredményez, a differenciálódás pedig új
aszimmetriát. A differenciálódás és az aszimmetria együttműködése nyeregpontszerű
tartománnyal rendelkezik, a folyamat egésze pedig alsó és felső
szélsőértékek között zajlik. A képzeletbeli nyeregpontig a differenciálódási
folyamat növeli a primer tér és a megjelenő új rendszerminőségek közötti
különbözőségeket, a rendszerfejlődés nyereg pont utáni szakaszán ez a
különbözőség egyre csökken. A rendszerfejlődés alsó szélsőértékénél a
pozícióváltozás nélküli mozgás, a rendszerfejlődés felső szélsőértékénél pedig a
minden irányú pozícióváltó mozgás a jellemző, ezek viszont az eredő
mozgástartalom szempontjából egylényegűek.
Más fogalomhasználattal élve a rendszerfejlődés folyamatában a
rendszerminőségek kiemelkedve a primer homogenitásból megnyilvánulnak,
csatolt anyagcsere kapcsolatokban léteznek, fejlődnek, majd ismét a diszkrét
elemek irányában továbbfejlődve visszatérnek a forráshoz, amely ebben az
alakban a „Nagy Egész” homogenitásaként jelenik meg. A dolgozat gondolati
építményéből úgy tűnik a szélsőértékek, a primer homogenitás és a „Nagy
Egész” homogenitása egylényegű, mindössze az időlépték és a
dimenziótartalom eltérő. A primer káoszból kiemelkedő és oda visszatérő
jelenségek között a csatolt anyagcsere kapcsolatok azonosíthatók ok-okozati
kapcsolatokként. Az anyagcsere kapcsolatok kölcsönhatásokhoz és
időléptékekhez kapcsolódnak, így az oksági kapcsolatoknál e tényezőknek van
releváns szerepe, ezért gondolja úgy a dolgozat, hogy a jelenségeknek csak
közeli okai létezhetnek távoliak nem. Más aspektusból szemlélve ezért ok
nélküli a létező valóság egésze. E gondolatmenet, különös paradoxonnak tűnő,
polgárpukkasztó jellegű kijelentés megfogalmazására ad lehetőséget:
A múlt és a jövő eseményei nem állnak oksági kapcsolatban, csak a jelen
egymást váltó eseményei állnak oksági kapcsolatban.
Felmerülhet a kérdés e végtelen átalakulási folyamatokban ugyanolyan típusú
rendszerminőségek jelennek meg, vagy esetleg ők is változhatnak. Konkrétan a
korábbi, a múltbeli átrendeződési folyamatokban is léteztek, atomok, molekulák,
bolygók csillagrendszerek és galaxisok, vagy ezek a rendszerminőség típusok is
változnak és a jövőben ezek módosult formái jelennek meg? Úgy tűnik, a
korrekt válasz a tudat hatókörén kívül esik, de megfogalmazható a kérdés kissé
eltérő módon is, ekkor valahogy így hangzik: a rendszerminőségek lehetséges
eseményhalmaza minden időpillanatban valóban létezik is, vagy valamilyen
ciklikus módon ismétlődve egyidejűleg csak bizonyos részhalmazok jelennek
meg? A megjelenés és a megnyilvánulás fogalmak tartalmi lényege eltérő. A
megjelenés észleléshez kapcsolható, ez pedig rendszerszint függő, ami durván
azt jelenti, hogy a létező valóság a mi rendszerszintünk felett létező
szuperintelligenciák esetében differenciáltabb módon jelenik meg, mint
esetünkben. Mi a múltat észleljük, feltételezés szerint tizenötmilliárd év
távlatában, de ebből nem következik az átrendeződési folyamat kezdete, nem
becsülhető meg annak kora, vagy várható időtartama sem. Lehet, hogy a
103
rendszerfejlődés folyamata is a kritikus állapotban rezgő húr
állapotváltozásaihoz hasonlóan véletlen periodikus módon zajlik, ha a
rendszerfejlődés jellege ilyen, akkor a jelenségek egymást követő végtelen
időláncában különféle létformák váltogathatják egymást. A dolgozat logikai
építményéből ez következik.
3. 3. 6. Az ok-okozati fraktál konstrukciók kapcsolódása
A „Nagy Egész” egymásba hajló átrendeződési folyamatai egyfajta
körfolyamatokként jelentek meg elképzeléseink között, és a zárt oksági láncok
megjelenésekor is úgy tűnt mintha az életjelenségekhez hasonló, egymást
ismétlő ciklusjelenségekről lenne szó, ez azonban csak közelítés, csak a létező
valóság egyfajta vetületi minősége.
Valószínűbbnek tűnik a homogenitásból kiemelkedő és az oda visszatérő,
egymást átszövő rendszerfejlődés fraktál vonulatok víziója. E vonulatok,
különös jelenségek, ugyanis egymástól ok-okozati szempontból függetlenek.
Ok-okozati kapcsolatok csak az azonos rendszerfejlődési vonulaton belüli,
egymást váltó jelenségek között léteznek, a nem egymást váltó jelenségek okokozati
kapcsolatának azonosíthatósága a relatív rendszerszint távolságok
növekedésével megszűnik.
Az azonos rendszerfejlődési fraktál vonulatokon belül is megszűnnek a távoli
ok-okozati kapcsolatok, ugyanis a csoportban elenyésző az egyed súlya, ezzel
arányosan elvész az egyed szerepe, azonosíthatósága, ugyanakkor mivel azonos
minőségcsoportokon belül a külső mozgásvektorok forognak, ezért a minden
irányú külső mozgásvektorok eredő értéke, csoport szinten a zérus értékekhez
tart. Mivel a rendszerek hatása a lehetséges ok-okozati kapcsolatokban a külső
mozgástartalmukkal arányos és a nagyszámú azonos rendszerszintű
minőségelemek csoporthatása, vagy eredő külső mozgástartalma a zérus
értékekhez tart, ezért a közös csoportviselkedésben zérus eredőértékű hatásokat
képesek relatív távolabbi dimenziótartalmú minőségekre gyakorolni ez az egyik
lehetséges jelentéstartalma annak a kijelentésnek, amely szerint a múlt és a jövő
eseményei nem állnak oksági kapcsolatban.
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerminőségek, mozgás által kifeszített,
egymásba csomagolt virtuális fraktál terekben léteznek. E tereket kifeszítő
rendszerminőségek mozgása abszolút értelemben sokszorosan egymásba épülő
körkörös. E körkörös mozgások érintkeznek, egyesülnek és szétválnak,
görbületet váltanak a térnyelő és térforrás konstrukcióknál, ugyanakkor a „Nagy
Egész” valós terén belül maradnak, de nem ismétlődő nyitott jellegűek.
Vizsgálódásainknál a sokszorosan összetett mozgásoknak csak néhány vetületi
komponensére vagyunk tekintettel, ezért a szemlélet módtól függően ők zárt
vagy nyitott mozgásokként jelennek meg. /Értelmező példaként gondolhatunk az
imbolygó szúnyograj esetére, amely minden pillanatban, eltérő pozícióban és
alakban jelenik meg, de a folyamatosan egymásba záródó belső átrendeződések
ellenére mindig szúnyograj minőségben van jelen. A rendszerminőségek
104
sokdimenziós virtuális terét, dimenziószintenként, ilyen, látszólag zárt alakzatot
alkotó, szúnyograjként mozgó rendszerminőségek feszítik ki. Ha egyetlen
szúnyog mozgását figyeljük meg, akkor bizonyos nézetekből úgy tűnik, mintha
körbe repülne, más nézetekből más vetület jelenik meg, de ő mindig változó
útvonalon a raj középponti részei felé igyekszik haladni, így képes ugyanis a
társakkal együtt maradni. A mozgás algoritmusának lényege, a társakkal való
közel állandó távolságtartásban nyilvánul meg, ez egy összetett vég nélküli,
nyitott térbeli görbe vonalon történik./
Más aspektusból szemlélve az oksági láncok egyetlen eleme sem találkozik egy
a múltban létezett jelenséggel, vagy térpozícióval, ezért az elemek viszonya nem
ismétlődik.
E gondolatokat alkalmazva az ok-okozati fraktál konstrukciók találkozására,
kijelenthető, azok is mindig új ok-okozati elemeket valósítanak meg. E
találkozások, vagy más szóhasználattal élve, ok-okozati kapcsolódások a fraktál
minden szintjén, minden elemre kiterjedően az időléptékekhez igazodó módon
egyidejűleg zajlanak, de mégis léteznie kell egyfajta osztály szintű
hasonlóságnak az ismétlődéseknél. Mégis milyen hasonlóságok ismétlődhetnek?
Gondoljunk az interferencia modell lényegére. Az elképzelés szerint a létező
valóság jelenségei szemlélhetők egyfajta különös, dinamikusan változó, véletlen
periodikus jellegű, fraktál minőséget képviselő állóhullámokból álló
konstrukcióként. Az állóhullám alakzatokat, hullámok és visszaverődő hullámok
képesek megjeleníteni, amelyek a szemlélés időléptékéhez igazodó módon
egyesülnek, szétválnak. A visszaverődő hullámok alakja a hullámok differenciál
változatai, hiszen egy előző hipotézis szerint: „Hullámfüggvény,
differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.” Na remek és milyen hullámok
verődnek vissza? A természet hullámok sajátos hullámok, ugyanis minden egyes
hullám, és annak minden egyes viszonylag autonóm része egy függvény és az ő
differenciálhányadosának összegeként adható meg. Emlékezetünkben idézzük
fel a „természet fraktál és a szám fraktál illeszkedése” fejezetrészben
említetteket. E szerint:
„{A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ))} = f(x) + f’(x) F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) +
1/x = ff(x) + ff’(x)}. A kijelentés tartalma szerint a rendszerfejlődés növekvő
jellegű eseményhalmazához a szám fraktál, a rendszerfejlődés csökkenő jellegű
szakaszához a szám fraktál differenciálhányados alakzata illeszkedik.”
Lelki szemeink előtt jelenjen meg a természet fraktál alakzathoz illeszkedő
hullámmodell, amely egy természet hullámokból álló fraktál jelenség. E fraktál
minden eleme függvény és differenciálhányadosa minőséget képviseli, így
elképesztően összetett jelenség. E különös jelenség szemlélhető az úgynevezett
téraktivitás függvényből szerkeszthető fraktál jelenségként, vagy a szám fraktál
alakzataként egyaránt:
o Téraktivitás függvényként: {A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ)) = f(x) + f’(x)}
105
o Szám fraktál elemeként: {F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) + 1/x = ff(x) +
ff’(x)}
A szám fraktál esetében, a differenciálhányados változat egyszerű, minden
elemre kiterjedő reciprokképzéssel előállítható, e kijelentést vessük össze az
egyik már említett hipotézissel, amely szerint: „A rendszerfejlődés egységdimenzió
feletti tartományaihoz a szám fraktál, az egység-, és a zérus dimenzió
közötti tartományaihoz a szám fraktál differenciál változata illeszkedik.”
Mi történt? Most ne kövessünk el óvatlan lépést, mert ismét egy heurisztikus
küszöb előtt állunk. Miről van szó? Az eddigi modellek szerint a
rendszerfejlődésnek létezik zérus és egy, valamint egy és végtelen dimenziós
szakasza, az egyikhez a szám fraktál, a másikhoz a szám fraktál differenciál
változata illeszthető. De hiszen ez elképesztő, a két rendszerfejlődési szakasz
képzeletünkben teljesen eltérő jellegűként jelent meg, most pedig egyfajta tükör
szimmetriát megjelenítő azonosság tűnt elő. A megértés érdekében kövessük a
kijelentések tartalmának elvét a szám fraktál és differenciál változatának
segítségével. E szerint a rendszerfejlődés szakaszai:
o Dimenzió tartomány {1 - ∞}, fraktál elemei: F(x) f(x) + f’(x)
o Dimenzió tartomány {0 - 1}, fraktál elemei: 1/ F(x) f’(x) + f(x)
Azt kellene érzékelnünk, hogy itt különös egybeesésekről van szó, a logaritmus
függvény differenciálhányadosának képzése az argumentum reciprokképzésével
állítható elő, ugyanakkor a teljes szám fraktál differenciál alakzatának képzése is
hasonló módon, sok diszkrét művelettel állítható elő, hiszen a szám fraktál
minden eleme, és minden elemének argumentuma is logaritmus minőségű, vagy
más aspektusból szemlélve az {e} szám hatványkitevője. /Érzékelhetjük a
differenciálképzés különbözőségét, a logaritmusfüggvény teljes értékkészletére
nézve egyetlen művelettel előállítható a differenciál változat, a fraktál esetében
azonban nem, itt minden elemre kiterjedő diszkrét műveletek szükségesek, ami
éppen ezért elsősorban elvi szinten jelentős, hiszen új felismeréseket tesz
lehetővé, ugyanakkor a végtelen számú művelet elvégzésére a gyakorlatban
nyilvánvalóan nincs lehetőség./
Amikor a szám fraktál és a természet fraktál illeszkedését vizsgáltuk, akkor
kiderült, hogy a fraktál és differenciálhányadosa illeszkedik. Ez azt jelenti, hogy
a rendszerfejlődés makro, {1 - ∞} dimenziótartományú részéhez illeszkedő
szám fraktál differenciál alakzata illeszkedik a rendszerfejlődés {0 - 1}
dimenziótartományú részéhez, amely azonban egy {F(x) 1/x} jellegű
transzformációt jelent csupán, de a tartalmi lényeg ugyanaz. Most idézzük fel a
reciprok képzés műveleteit a szélsőértékek esetében: {1/0 ∞} és {1/∞ 0}
és ennek figyelembevételével gondoljunk a hullámfüggvények visszaverődésére.
A visszaverődési pont közös pontja a hullámfüggvénynek és visszaverődő
alakzatának a differenciál hullámfüggvénynek. Na remek ezek szerint a
hullámfüggvény végtelenben lévő pontjának reciprok értéke, azaz
differenciálhányadosa a zéruspont a visszaverődésnél egybe esnek. Gondoljuk át
a megdöbbentően különös eredményt. Ez az eredmény azért olyan különös
106
számunkra, mert tanult viselkedésünk szerint a végtelent valami távoli
pozícióval, vagy valami szélsőértékszerű mennyiséggel azonosítjuk, de erről a
szokásunkról az új természetszemlélet esetén le kell mondanunk. A szám fraktál
elemeinek kapcsolódásánál döbbentünk rá arra, hogy a negatív és a pozitív
végtelen függvényértékek, továbbá egyes zéruspontok azonos valós térpozíciót
képviselnek, de más függvényekhez illeszkednek, e kijelentések tartalma a
logaritmus műveletek értelmezéséből ered: {LogA (1) = 0}, {LogA (A) = 1},
{LogA (0) = ± ∞}. Ezek a különleges, a virtuális térben azonos pozíciójú
függvényértékek rendszerminőség változásokhoz kapcsolhatók. A
rendszerminőség változások, más fogalomhasználattal élve a kölcsönhatásokkal
azonosíthatók és minden kölcsönhatás egyben térforrás, valamint térnyelő
objektumként is értelmezhető. Ami az egyik rendszerszinten térforrás az a másik
rendszerszinten térnyelő, ezek az objektumok csatolt viszonyban-, azonos valós
tér pozíciójú, de egyidejűleg különböző virtuális térszektorokhoz tartozó
térátmenetek. A megértés kulcsa a térelméleti megközelítésben van, ugyanis a
valós háromdimenziós terekhez szokott elképzeléseinktől eltérően, a
sokdimenziós virtuális fraktál terek térpozícióihoz nem egyetlen jelenség és nem
egyetlen dimenzióérték, vagy osztály szintű fogalommal élve nem egyetlen
rendszerminőség kapcsolható. A sokdimenziós virtuális fraktál terek minden
egyes térpozíciójában az összes dimenziószinthez kapcsolható jelenségek jelen
vannak, a szemlélés aspektusától függően diszkrét, vagy értékkészletszerű
módon. E kijelentésekre alapozva érthetővé válik, hogy azonos térpozícióban a
különféle parciális térszektorok érintkezhetnek, az ilyen pontokhoz tartozó
jellemzők találkozhatnak. Más aspektusból szemlélve, a térátmenet jelensége az
egyik virtuális térszektorból szemlélve térforrásként, a másik virtuális
térszektorból szemlélve viszont térnyelőként jelenik meg. Az összetartozó
térforrás és térnyelő aspektusok függvény és differenciál változata viszonyban
állnak egymással. A szám fraktál esetében ez a kapcsolat reciprok jellegű, a
matematika gyakorlata szerint pontosan ilyen viszonyban léteznek egymással a
zérus és a végtelen gondolati konstrukciók is.
A megértést segítheti, ha a rendszerminőségek fraktál konstrukciójára
gondolunk. A rendszerszinteken, az alsó és a felső rendszerszint szélsőértéket
képviselő elemeinek minőségkombinációi szerepelnek. Ezek a
minőségkombinációk az alsó vagy a felső szélsőértéket képviselő minőségből
egyaránt előállíthatók egy a Lorentz transzformációhoz hasonló művelettel. A
Lorentz transzformáció értékkészletében, az értelmezésből eredően jelen van a
zérus és a végtelen esemény is. Az egymást követő rendszerszintekhez
különböző tartalmú Lorentz transzformációk kapcsolhatók, amelyek azonban
kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik transzformáció végtelen pontja egybe esik a
másik transzformáció zérus pontjával, így találkozhatnak a zéruspontok az
egységpontokkal és a végtelen pontokkal. /Nem autentikus értelmező példaként
gondolhatunk a dolgozat korábbi részeiben szereplő hasonlatokra, amelyek
szerint a rendszerminőségek fraktál konstrukciója szemlélhető egy olyan különös
107
kézzel kötött ruhadarabként, amely sor-sort követve, egyetlen fonalként
lefejthető./
Most térjünk vissza az ok-okozati fraktál konstrukciók kapcsolódásának
kérdéséhez, és tegyük fel a kérdést az ok okozati fraktál konstrukciók
kapcsolódása olyan, mint a szám fraktál számskáláinak kapcsolódása?
Hasonló, de nem olyan!
A szám fraktál számskálái az egységpontoknál és a szinguláris pontokban
kapcsolódnak. Az ok-okozati fraktál egymást váltó elemei, is a szinguláris
pontoknál kapcsolódnak, de amíg a szám fraktál esetében a szinguláris pontok
{∞,∞} típusúak, addig az ok-okozati fraktál szinguláris pontjai {0, ∞} típusúak.
A kétféle szinguláris pont esetében eltérő a kapcsolat tartalmi lényege:
A szám fraktál esetében a szinguláris pontokat az algoritmus hozza létre,
amely a logaritmus művelet értelmezéséből fakad: {LogA (0) = ± ∞}
Az ok okozati fraktál szinguláris pontjai az átmeneteknél, a
kölcsönhatásoknál van. E pontok az interferencia modell szerint
visszaverődési pontok, ezért a függvény és visszaverődő változata,
függvény és differenciálhányadosa viszonyban léteznek. Az ok-okozati
fraktál esetében a visszaverődési pont azonos, a visszaverődési pont
környezeti elemei pedig reciprok összefüggésben állnak egymással, ezért
a zérushoz tartó függvénygörbe a végtelenben-, a végtelenhez tartó
függvénygörbe pedig a zérus értékeknél folytatódik. Különös de a
kapcsolódó görbék monoton egyirányú változásai a szinguláris pontok
kivételével folyamatosak. Ez azt jelenti, hogy a fogyatkozás és a
növekedés a rendszerfejlődés egésze tekintetében folyamatosan zajlik,
legfeljebb ugrásokkal színesített.
Nem csodálkozhatunk, ha e kijelentéseknél a fekete macska, a zöld hal és a
kerge erszényes gondolatban összenéznek, hiszen a létező valóság egy
elképesztően különös eddig még soha nem észlelt szépséges arcát sikerült
megpillantanunk.
3. 3. 7. Az ok és okozat időfüggő jellege
Ember, szörnyű állapotban lehetsz, ha komolyan úgy véled: „A múlt és a jövő
eseményei nem állnak oksági kapcsolatban, csak a jelen egymást váltó
eseményei állnak oksági kapcsolatban.”
Sajnos a létező valóság még ennél is szörnyűbb, ugyanis a feketemacska és a
zöldhal elképzelése szerint a jelen meg nem is létezik, vagy ha mégis, akkor
nagyon sokféle jelen létezik. Na ez aztán már minden komolyságot nélkülöző
alkalmatlan bosszantási kísérletnek tűnik a normális elme számára, pedig
léteznek egészségesnek tűnő gondolkodók, akik ezt így gondolják. A köznapi
gondolkozás szerint a „jelen” fogalom az „itt és most” tartalmat hordozza. Na jó
de mire vonatkozik a létező valóság jelenségeire, vagy csak az észlelhető
108
jelenségekre, csak a közeliekre, vagy a távoli jelenségekre is? Forduljunk
tanácsért a szakértőkhöz.
Arisztotelész és más ókori gondolkodók úgy vélték a jelen fogalmát leginkább a
„most” szó ragadja meg, de ez a szó valami paradoxon tartalmú, határértékhez
kapcsolható osztály szintű, konkrétan nem megragadható tartalmat hordoz,
hiszen a múlt és a jövő közötti határt jelöli.
Szent Ágoston és az úgynevezett „prezentizmusként” említett filozófiai irányzat
képviselői úgy vélték csak a jelen létezik a múlt és a jövő nem.
A Zen filozófia szerint az élet itt és most létezik, erre kell összpontosítani, a
múltban és a jövőben kalandozó, töprengő, szorongó léleknek nincs jelene, ezért
valós élete sem, nem tud önmaga lenni. A meditáció célja, a jelenre
összpontosítva meglelni valódi énünket, e módon válhatunk a természet részévé.
Egyes töprengők, e nézetekkel szemben úgy vélik a jelen, mint olyan nem
létezik, hiszen az csak megfoghatatlan múló pillanat, mire kimondjuk már el is
tűnt, a múlt bizonyítékai viszont itt vannak körülöttünk, épületek, csontok, meg
korallzátonyok alakjában.
Na bravó, akkor most kinek higgyünk?
A kerge erszényes szerint a létező valóság jelenségéről van szó, ezért nem a hit
alapján kellene eldönteni ezt a kérdést, e helyett végezzünk gondolatkísérleteket
a „jelen” fogalom tartalmi lényegének megragadására. Hát jó de milyen módon
kellene a kísérleteket végezni?
3. 3. 7. 1. A relatív és az abszolút jelen
A kerge erszényes szerint, ha egy jó minőségű képzeletbeli fényképezőgéppel
felvételeket készítünk, akkor a felvételeken megjelenik a „jelen”, az „itt és
most”. A fekete macska nem óhajtja a kísérletezés örömét elrontani, de eszébe
jut az egyik rendszerhipotézis, amely szerint: „Az Univerzum, az esemény és a
szemlélő viszonyítási rendszerének relatív különbségétől függő minőségben, a
szemlélés időtartamától függő rendszerszinten jelenik meg, egyedi, vagy
összesített kép formában.”
Ezek szerint a „jelen” nemcsak az alkalmazott fényképezőgép műszaki
jellemzőitől, az alkalmazott expozíciós időtől, de még a relatív mozgástartalom
különbségektől is függ? Hát igen az észleléshez kötött „jelen” fogalom esetében
így van ez, de még az észlelés tartalmát is figyelembe kellene venni, hiszen
bizonyos irányminőségű rendszerminőségek nem vagy csak vetületben
észlelhetők. /Gondoljunk a redőnyös sötétítő szerkezet példájára, amelyen
beállítástól függően láthatunk át./
Felmerülhet a kérdés, ezek szerint létezhet az észleléshez kötött, valamiféle
relatív „jelen” és a nem észleléshez kötött abszolút „jelen”? Első lépésben
foglalkozzunk az „észlelhető jelennel”.
Az észlelhető, „relatív jelen”: Szerencsére elméleti fényképezőgépünk
elég könnyen javítható, így gondolatban túlléphetünk az észleléssel
kapcsolatos nehézségeken és készíthetünk fotókat akár a csillagos égről is.
109
Készíthetünk, de ó jaj mit látunk egy galaxist, amelyről több milliárd évvel
ezelőtt indult el a jel. Ez a jel nyomot hagyott a fényképünkön, viszont ha
ez így van, akkor e módon, a régmúlt befurakodott a jelenünkbe. Mi történt,
a múlt nem létezik, a jelen se, mégis együtt nyilvánulnak meg a
fényképünkön? Hát ez tényleg különös, de még különösebb lenne, ha a jövő
is látszana. De hiszen látszik, mert egy távolabbi fényképezőgéphez csak
később ér oda a galaxis látványa, amit mi látunk ez a mi jelenünk, egyben a
galaxis múltja, de ugyanez más távolabbi észlelők számár a jövő is. Ajaj itt
aztán tényleg nagy összevisszaság van, hogyan lehetne megragadni a
tartalmi lényeget? A zöldhal nem túl beszédes, ezért csak tátogva jelzi, van
egy ötlete. A Tao filozófia elképzelése szerint a létező valóság a logika
segítségével eredményesebben közelíthető, mint valami ember készítette
eszközzel, ezért ebben az esetben is ezt az ösvényt kellene követni.
Célszerű lenne talán a rendszerelméletből, ezen belül pedig a
rendszerminőségekből kiindulni, hiszen minden létező,
rendszerminőségként értelmezhető, és valami mégiscsak ott van a
fényképeken. A rendszerminőségek anyagcserét folytatnak, az észlelés
önmaga is egyfajta anyagcsere, tehát ha valamik ott vannak a fényképeken,
akkor azok valamilyen módon részei voltak az anyagcserének. Na remek
ebben a megközelítésben a „jelen” viszonylagos fogalom valamilyen
rendszerminőség szempontjából értendő, és beletartoznak mindazok a
jelenségek, amelyek az anyagcserének részei vagy lehetséges részei. Más
fogalomhasználattal élve a rendszer szempontjából a jelen eseményei
alkotják az anyagcserehalmaz lehetséges értékkészletét.
A jelen viszonylagos fogalom. Egy rendszer jelene az anyagcseréjében
résztvevő anyagcsere jelenségek halmazaként azonosítható.
Az észleléshez nem kötött jelen. Kicsit bonyolult az előző megközelítés,
de kezd tisztulni a kép. Ezek szerint a „jelen” a rendszerminőségekre,
valamint azok csoportjaira lokalizálható fogalom. Ha ez így van, akkor a
„jelen” fogalom lokalizálható a természet fraktál egészére, vagy
tetszőlegesen választott részletére, hiszen ők mind rendszerminőségek. Na
ebből az aspektusból már dereng valami, ezek szerint a „jelen” nem
egyvalami konkrét, megfogható, hanem a természet fraktál jelenségéhez
illeszkedő fogalom. A fraktál jelenséghez, fraktál jelenség illeszkedhet, ha
ez így van, akkor a „jelen” fogalomnak is fraktál minőségű tartalmi
lényeget kell hordoznia. Remek, ezek szerint feltaláltuk a „jelen fraktál”
gondolati konstrukciót, amire ha létezik, akkor alkalmazható a
rendszerelmélet eszközkészlete, így kiemelt módon a rendszerhipotézisek
és a fraktál önhasonlóság elve.
A „jelen” fogalom fraktál minőségű tartalmi lényeget hordoz.
110
3. 3. 7. 2. A „jelen fraktál”
A gondolatkísérlet különös ösvényt nyitott meg, de induljunk el ezen az
ösvényen és kezdjük az ismerkedést a „jelen fraktál” gondolati konstrukcióval.
A létező valóság egésze és minden eleme fraktál jelenség, e jelenséget
nevezhetjük például természet fraktál konstrukciónak. A természet fraktál
minden eleme és része anyagcserét folytat, az ő esetükre tehát egyrészt,
lokalizálható a „relatív jelen” fogalom, másrészt lokalizálhatók az anyagcserére
vonatkozó általános jellegű kijelentések. A rendszerminőségek anyagcseréje
minden alrendszer szinten egyidejűleg, de a rendszerszint időléptéke szerint,
eltérő ritmusban zajlik. Más aspektusból szemlélve az anyagcsere jelenségét,
kijelenthető, hogy az anyagcsereelemek spektrumot alkotnak, a spektrum
diszkrét elemeihez eltérő irányminőségek és időléptékek kapcsolhatók.
Az egyik fundamentális jellegű rendszerhipotézis szerint: „Minden rendszer
élettartama nagyobb alrendszerei élettartamánál.” Ha ez így van, akkor ebből
következik egy másik rendszerhipotézis, amely szerint a rendszerminőségen
belül, minden alrendszer időléptékéhez igazodó módon cserélődik, ez a
tulajdonképpeni anyagcsere, ez teszi lehetővé, hogy az egész túlélje a részeket.
Érzékelhető hogy az anyagcsere időléptéke, vagy más szóhasználattal élve
ritmusa, egyrészt rendszerminőségenként eltérő, másrészt ez az eltérő ritmusidő
nem lehet nagyobb, mint a rendszerminőség élettartama. Felmerülhet a kérdés:
milyen viszonyban állhat a rendszerminőség élettartama és jelene? Autentikus
válasz jelenleg még nem adható e kérdésre, de alkalmazzuk a matematika
gyakorlatából, az integrálás műveletére vonatkozó elvet, e szerint az élettartam a
kis jelen pillanatokból, egyfajta kis jelen idő-szeletkékből tevődhet össze, de a
sokdimenziós virtuális terek kis idő-szeletkéi különösek, nem egy vagy
kétdimenziós szeletkék. Milyenek lehetnek ezek a kis idő-szeletkék? A
rendszerminőséget a struktúra és az állapotkörnyezet alrendszerei generálják,
őket az ő alrendszereik, és így tovább, mindegyik rendelkezik külső
mozgástartalommal, irányminőséggel, időléptékkel, egymásba épülő virtuális
térrel. Ezek szerint a rendszerminőségek élettartamát meghatározó időszeletkék,
a virtuális térdimenziók irányába mutató kis időléptékekkel
közelíthetők, amelyek együtt egy fraktál konstrukcióba rendezhetők. Ezek után
kézenfekvőnek tűnik a gondolat, a rendszer élettartamát ez a különös időszeletke
fraktál, vagy közelítően a rendszerhez kapcsolható időlépték fraktál
határozhatja meg. Ha ez az elképzelés illeszkedik a létező valósághoz, akkor a
rendszer élettartama az „időlépték fraktál” tetszőleges szintjéhez kapcsolódó
időléptékek segítségével megadható, vagy kifejezhető. Érzékelhető, ha a
rendszer élettartama, a jelen, különböző virtuális térdimenziót képviselő időszeletkéi,
valamint az időlépték fraktál elemei segítségével egyaránt megadható,
akkor a jelen és az „időlépték fraktál” között összefüggésnek kell léteznie.
Érzékelhető az is, hogy az élettartam megadása, a jelen idő-szeletkék, vagy az
időléptékek segítségével, valamiféle összegzéssel történhet, de az összegzés
tartalma fraktál műveletet sejtet. A fraktál műveletek szabályai jelen pillanatban
111
nem ismeretesek, de úgy érezzük, a rendszer élettartama valamilyen közelítő
jelleggel megadható az alrendszerek időléptékeivel és ezek lineáris
kombinációival. Ha ez így igaz, akkor a rendszerminőség jelene is értelmező
hasonló módon. Más aspektusból szemlélve a rendszerminőség jelene
lokalizálható az alrendszerei időléptékeire, valamint ezek lineáris
kombinációira. Ha ez így van, akkor viszont a rendszerminőségek sokféle
jelennel rendelkezhetnek, hiszen az időléptékek, és lineáris kombinációik,
valamint irányminőségükhöz igazodó vetületeik eltérő tartalmi lényeget
hordoznak. /Nem autentikus értelmező példaként gondoljunk egy
háromdimenziós alakzatra, amelynek térfogata megadható kisebb azonos vagy
különböző eltérő méretű alakzatok összegeként, ezen alakzatok szeletelt
változataiként, vagy akár térpont-szerű környezetek összegeként, de az említett
tér képviselők lineáris kombinációiként is. Ahányféle megadási módot
alkalmazunk annyiféle mérőszám, és dimenzió kombináció jelenik meg..!/
E megközelítésből talán érzékelhető a jelen fogalom fraktál minőségű tartalmi
lényege, de van itt még valami, amit ne hagyjunk figyelmen kívül. Mivel a
rendszerek anyagcseréje nem teljes mértékben csereszabatos elemek között
valósul meg, ezért a rendszerminőségek önmaguk is folyamatosan változnak, de
ezzel változik élettartamuk és időléptékük is, amiből következik, hogy az
időlépték fraktál nem állandó jelenség és ebből következően a „jelen fraktál”
sem lehet az.
Rendszer jelenét, az alrendszereihez illeszkedő „időlépték fraktál”
elemeire lokalizálható, változó tartalmú, anyagcsere események alkotják.
Ember akkor talán érthető lenne ez a hipotézis, ha legalább az „időlépték
fraktál” tartalmi lényege kézzelfoghatóbb lenne, nem lehetne ezt valami
érthetőbb formában kifejteni? Rendben, kíséreljük meg e célból az egyszerű
mozgófilm és az ő fraktál változatának tartalmi lényegét megragadni.
o A mozgófilm, azonos méretű diszkrét képkockák, megfelelő, de állandó
időritmusban történő, egymás utáni felvillantása következtében jelenik
meg. A film tartalma a teljes műsoridőben jelenik meg, a képek, a snittek,
valamint az egyes részek egymáshoz fűződő viszonyában. A teljes
műsoridő a képfelvillanások, a snittek, vagy a részek időtartamainak
összegzésével megadható. Milyen módon értelmezhető a „jelen” fogalma
egy ilyen film esetében? A vetítés során minden egyes képkocka, a már
vetített és a majd következő részekre osztja a filmet. A „jelen” hasonló
tartalmú, megelőző és következő részekre osztja a létező valóságot. Ha a
jelenre úgy tekintünk, mint a múltat és a jövőt elválasztó határjelenségre,
akkor a film esetében a felvillanó képkockák azonosíthatók jelenként. A
vetítés során minden képkocka szerepel jövő-, jelen-, és múlt pozícióban.
A filmvetítés során a képkockák pozíciója folyamatosan változik, viszont
amíg a múlt és a jövő pozíciójában általában több-, addig a jelen
pozícióban mindig csak egy képkocka tartózkodik. Kézen fekvőnek
tűnik, hogy a jelen fogalma ebben az esetben, egy képkocka
112
felvillanásával azonosítható, vagy egy snitt-, egy rész időtartamára
lokalizálható.
o A fraktál film ennél összetettebb jelenség. Képzeljük el, hogy a
felvillanó képkockák osztott képmezősek, és e mezőkben egyidejűleg
több, egymástól független történetekhez tartozó részletek jelennek meg.
Most azt képzeljük el, hogy minden egyes képkocka minden egyes
mezőjében a részletek nem külön kis állóképek, hanem külön kis osztott
mezős mozgófilmek összhatásaként jelenik meg. Most érezzünk rá a
képfelvillanások ritmusára. Minden felvillanó képkocka osztott
képmezőjében, az ott futó egyedi kis osztott képmezős játékfilm a
képkocka méretével fordított arányban egyre nagyobb lejátszási
sebességgel kerül bemutatásra. Meddig csökkenhetnek a filmkockákba
ágyazódó filmkockák? Nyilván a képpontoknál nem lehetnek kisebbek.
És milyen lehet az ő lejátszási sebességük, hát ezt elképzelni sem tudjuk,
de úgy véljük a vetítő műszaki színvonalához igazodó módon, létezhet
felső szélsőérték. Milyen módon értelmezhető a „jelen” fogalma egy
ilyen különös fraktál film esetében? Érzékelhető a „jelen” lokalizálható
bármelyik képkocka bármelyik részletében futó film felvillanó
képkockája időtartamára. A különböző ritmusban felvillanó képkockák
különböző módon osztják múlt és jövő eseményekre a létező valóságot,
ezért ők mind különböző jelent képviselnek. A különböző
időritmusokban, de egyidejűleg zajló vetítésekben felvillanó képkockák
időtartama szemlélhető a vetítések időléptékeiként. Időléptékből nagyon
sok van, hiszen a vetítő szerkezetek képmérettől, pozíciótól és még az
egymáshoz fűződő viszonyuktól is függően, különféle ritmusban
működnek, viszont ezek az időritmusok mind egyetlen hierarchikus
alakzatba rendezhetők. Ez az alakzat szemlélhető egyfajta időlépték
fraktál alakzatként is, hiszen minden kép, minden képmezőjében újabb
képmezők jelennek meg és mindegyik önállóan is egy-egy kis
mozgófilm. A mozgófilmek a mozgófilmben kijelentés egy algoritmus
tartalmára utal, ez hozza létre a fraktál jelenséget. A teljes film
műsorideje megadható a különféle képfelvillanások és az ő lineáris
kombinációi segítségével, de ők különféle mértékegységgel és
dimenziótartalommal rendelkeznek ezért az ő összegzésük különleges,
úgynevezett fraktál műveletekkel oldható meg. A létező valóság
mozgófilmje is hasonló, de még összetettebb jelenség, ugyanis a létező
valóságban az osztott képmezőkben a beágyazott képek még forognak is
és így nem teljes nézetben, hanem csak vetületekben látszanak.
3. 3. 7. 3. A „jelen fraktál” szélsőértékei
A kerge erszényes, mint valami színes kavicsokat, nézegetni kezdi a felismerni
vélt hipotéziseket. Ezek szerint a „jelen” nem egy jól megfogható valami, hanem
fraktál minőséget képviselő, változó tartalmú, a rendszerminőségekre
113
lokalizálható, anyagcsere események halmaza. Na remek, de mi a helyzet a
szélsőértékekkel? Ők nem folytatnak anyagcserét!
Az elemi részek és csoportminőségük a primer tér, vagy az elemi káosz
időléptékei tovább már nem osztható, zérus érték közeli időléptékekkel
jellemezhetők. Ezek az időléptékek minden határon túl tartanak a zérus
értékekhez, ilyen az elemi részek jelene is, más szóhasználattal élve az ő
jelenük olyan mintha nem is létezne, ehhez az időléptékhez ugyanis nem
kapcsolható anyagcsere, vagy más aspektusból szemlélve az anyagcserét
zéruselemű eseményhalmaz jellemzi. /A kerge erszényest nem kínozzák
filozófiai jellegű problémák, hiszen emlékezik a „kiterjedés nélküli”
pontokból álló egydimenziós vonalszakasz esetére, valamint a zérussal
történő szorzás szabályaira!/
A „Nagy Egész” nem folytat anyagcserét, ugyanakkor a létező valóság
összes anyagcsere eseményét önmagába foglalja, hiszen az ő időléptéke
minden határon túl megközelíti a végtelen értéktartományokat, és rajta
kívül nem létezik semmi sem. A „Nagy Egész” a végtelen időben létezik, a
jelenségek időtartama viszont ennél kisebb. A „Nagy Egész” esetében a
„jelen” azonos a múlt és a jövő esemény halmazával, vagy más
szóhasználattal élve a múlt a jelen és a jövő nem különül el, így a végtelen
időléptékben ezek a fogalmak differenciált módon nem értelmezhetők. Mi
történt? Ez azért mégiscsak képtelenség gondolhatja valaki, de nem az.
Értelmező példaként gondolhatunk a képzeletbeli fényképezőgépünk által
készített égi felvételre. A felvételen a közeli jelen eseményei mellett
megjelent a távoli múlt, a galaxis képe, de ez a múlt képezte a még távolabb
lévő fényképező gépek jövőbeli eseményét. Végtelen hosszú idő alatt a
galaxis képe a legtávolabbi pontokra is odaérhet, ezért ezen a felvételen ő
már a múltat, a jelent és a jövőt is képviseli. Az ilyen felvételek bemozdult
képeket eredményeznek, nem különböztethetők meg a diszkrét elemek.
Belátható a végtelen expozíciós időben minden felvételen, minden esemény
jelen van, hiszen az ilyen felvételen a „Nagy Egész” felső szélsőértéket
képviselő homogenitásként, káoszminőségben jelenik meg. A kerge
erszényes kicsit elmélázik ezen az érvelésen, de mivel ez a jelenség túl van
a tudat hatókörén, így nem csodálkozik azon, hogy kicsit nehezen érthető.
Az elemi rendszereknek nincs múltja, jelene és jövője, a „Nagy Egész”
múltja, jelene és jövője nem különül el.
3. 3. 7. 4. A múlt, a jelen, és a jövő viszonya az interferencia modell
aspektusából
A kerge erszényes, miközben színes „jelen-kavicsait” nézegeti, egyre
elképesztőbb jelenségekre lesz figyelmes, különösen a fraktál film elképzelése,
meg a szélsőértékek természete felkavaró élmény számára.
114
Az egyszerű mozgófilm esete még kristály tisztán érthető, ugyanis a
pillanatnyilag felvillanó képkocka képviseli a mindenkori jelent, az őt megelőző
képkocka a múltat, a rákövetkező meg a jövőt. A fraktál film esetében
mindenegyes képkocka külön kis mozgófilm együttes hatásaként jelenik meg,
akkor mégis milyen viszonyban lehetnek az egymást követő jelen képkockák
egyik és másik oldalán lévő múlt és jövő képkockák mozgófilmjei? /Ez a kerge
erszényes ismét csak a gondot okozza!/ Összetett jelenséggel állunk szemben az
már egyszer biztos, a jelen nem olyan egyszerű, mint amilyennek eddig
gondoltuk, de legalább abban biztosak lehetünk, hogy a jövőből jelen a jelenből
pedig múlt lesz így ezek az események legalább halmazterjedelemben,
megegyeznek egymással, nem igaz? A fekete macska nem képes türtőztetni
magát és közbeszól: sajnos nem! Hogyhogy nem? Ki állíthat ilyen abszurd
dolgot, hogy egyetlen múltat, több jelen követ és a több jelen után még több
jövő következik? Az új természetszemlélet állítja, az ő logikai építményéből ez
következik, sőt ez az egyik fundamentális kijelentés képezi a létező valóság
fraktál viselkedésének tartalmi lényegét. Ajaj, de milyen módon érzékelhető e
különös viselkedés?
Hívjuk segítségül az interferencia modell egyik, eddig még nem részletezett
aspektusát. Az interferencia modell szerint a létező valóság jelenségei
szemlélhetők egyfajta különös természethullámokként, amelyek a fraktál
tükrökön visszaverődnek ezért nem képesek elhagyni a „Nagy Egész” valós és
virtuális terét. Fraktál tükrökként azonosítottuk a kölcsönhatásokat, amelyeknél
a rendszerminőségek átalakulnak, és külső mozgásirányt változtatnak. A
kölcsönhatásoknál több rendszer együttműködéséből egy közös
rendszerminőség jelenik meg, vagy egy rendszer bomlásából több alrendszer
minőség jelenik meg, a kölcsönhatás, tehát mint elválasztó jelenség különböző
számú rendszerminőség határátmeneteként azonosítható.
Most fordítsuk figyelmünket a hullámjelenségek visszaverődésére. Az egyik
hipotézis szerint a hullámfüggvény differenciál változataként verődik vissza.
Létezik egy függvény, egy visszaverődési pont, meg egy differenciál változat. A
függvényt és visszaverődött változatát a közös tükrözési pont választja el.
Remek, így ha szándékunkban áll azonosíthatjuk őket, a függvény a múlt, a
tükrözési pont a jelen és a differenciál változat a jövő. Ez így egyszerű és
érthető, de sajnos a természet hullámok nem ilyenek, ők fraktál természetűek. A
fraktál hullámok differenciálási szabályai jelenleg még nem ismeretesek, de
primitív modell alakjában azért némi elképzelések alakíthatók ki velük
kapcsolatban. E célból fordítsuk figyelmünket ismét a természet fraktál egyik
egyszerűsített modelljére az úgynevezett divergencia fraktál jelenségre. / A
divergencia fraktál jelensége és értelmezése szerepel a „A zárt oksági lánc és a
filozófia” fejezetrészben./ E jelenség elemei két irányból képezhetők. Az egyik
irányban növekszik a rendszerszintek dimenziótartalma, de csökken a
rendszerszintek elemszáma, a másik irányban csökken a rendszerszintek
dimenziótartalma, ugyanakkor növekszik a rendszerszintek elemszáma. A
115
növekvő dimenziótartalmú rendszerszintek irányában az új rendszerminőségek
vektorszorzat jellegű-, az ellentétes irányban egyfajta differenciál képzési
jellegű művelettel képezhetők. A rendszerfejlődés egészét tekintve, valahol a
közép részeken, a galaxisok rendszerszintjén ez a képzési szisztéma a maga
ellentétébe fordul át, tehát ami addig csökkent az növekedni kezd, ami pedig
növekedett az csökkenni kezd. Ez a tartalmi irányváltás tulajdonképpen a
képzési műveletek, felcserélődését jelenti, tehát a galaxis szint körül a
vektorszorzat és a differenciálhányados képző műveletek felcserélődnek.
Modellezzük a két képzési szisztémát a derékszögű koordinátarendszerek
esetében értelmezett {i}, {j}, {k} egységvektorok segítségével:
Rendszerek
dimenziótartalma
Művelet Eseményhalmaz
terjedelme /elemszáma/
Elemi szintektől nő {i × j k} Múlt > jelen > jövő
Elemi szintek felé csökken {∂(k) (i) és (j)} Múlt < jelen < jövő
A táblázatban szereplő modell természetesen csak elvi jellegű, de az elvi jellegű
értelmezés szerint a vektorszorzat képzés és speciális differenciálhányados
képzés ellentétes tartalmú műveletekként szerepelnek. A példában az ellentétes
tartalmú műveletek kettő hatványai szerinti változásokat hoznak létre, ez
azonban a természet fraktál esetében nem így van, a természet fraktál esetében e
műveletek jelenleg ismeretlen, de minden valószínűség szerint, változó
hatványfüggvényekkel jellemezhető tartalmú, változásokat eredményeznek.
Ebből az aspektusból szemlélve a rendszerfejlődés egészét, és
határátmenetekben gondolkozva ténylegesen úgy tűnik, mintha a „Nagy Egész”
szintjén, a múlt, a jelen és a jövő eseményei megkülönböztethetetlenekké
fejlődnének, mintha a különbözőségük megszűnne, az elemi rendszerek szintjén
pedig az egyedi aprózódás, sokasodás következtében mintha a zérus értékeket
minden határon túl megközelítve tényleg nem is léteznének.
Az egymást váltó múlt, jelen és a jövő, idő-szeletkék eseményhalmazai,
kölcsönhatás-tartalmuk szerint, hierarchikus sorozatba rendezhetők.
/Ha valaki további értelmezést szeretne, akkor gondolhat arra, hogy az egymást
követő múlt, jelen és jövő idő-szeletkékben eltérő számú kölcsönhatás esemény
található, amelyek eltérő alakú és elemszámú, fraktál levelekhez, vagy fraktál
részekhez tartoznak. Az elemi kölcsönhatás modell, kis diszkrét golyók,
együttműködéseként szemléli a jelenséget, differenciáltabb megközelítésben
116
azonban a kölcsönható rendszerminőségekben folyamatosan anyagcsere zajlik,
ami kölcsönhatások fraktál konstrukcióját feltételezi. E megközelítésben a
kölcsönhatások a rendszerminőségekhez kapcsolható kölcsönhatás fraktál részek
között zajlik. Gondolhatunk az ismert páfránylevél fraktál alakzatra is, amely
együttműködő jellegű kölcsönhatás esetén növekszik, bomlás esetén fő elemeire
szakad, de a levél alak nem változik, az önhasonlóság megmarad, viszont
minden egyes időszeletke változást eredményez, az anyagcsere miatt. /
4. Az önszerveződésre képes erőtér
Mi mozog, a zászló, a szél, vagy az elme? E kérdések merülnek fel egy Zen
történetben, érzékeltetve a létező valóság jelenségeinek különféle aspektusból
történő megközelítési lehetőségét. Minden létező mozog, de Galilei ismert
mondására / És mégis mozog a Föld! / emlékezve, úgy tűnik nem csak a tények,
nem csak a logika, de esetenként a hatalom is szerepet kap a kérdés
megválaszolásában.
Na és mi mozgat? Az emberszabásúak megjelenése előtt a mozgók egymást
mozgatták kölcsönösen, de ezután, megváltozott a helyzet. Az emberszabásúak
közül időről időre kiválasztják magukat erőszakos kissebségek, akik mozgatják
a jámbor többséget. Az erőszakos kissebségek úgy vélik, a kinyilatkoztatás
megkérdőjelezhetetlen, a kételkedők, vagy a tényekre hivatkozók vétenek, ezért
ellenük háborút kell folytatni, vagy el kell őket pusztítani.
A holdon ott van az ember lábnyoma, de a méregkeverők, a kereszt-, és
máglyakezelők, a hatalom mániákus félelemkeltő tudatrongálók jelenleg sem
tétlenkednek, robbannak a „kiválasztottak”, és a csúcstechnológia szintjén
folynak a háborúk. A jelenlegi viszonyok tükrében talán még irigylésre méltó
volt Szókratész helyzete. A vád szerint: „Szókratész vétkezett és áthágta a
törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutatott…”, de a mérget
nem ez miatt itatták vele, a fő bűn a „mozgatók” előjogainak és
mindenhatóságának megkérdőjelezése volt. /Az igazság létezik. Csak a
hazugságot találják ki. - George Braque/
Szókratész nézete szerint: „A nem-tudás tudása, a bölcsesség lényege.”
Úgy vélte: „Az ember érje be annyival, amennyi megélhetéséhez elég, és fordítsa
fennmaradó idejét saját maga és a közösség tökéletesedésére”
E gondolatok mentén közelítünk a mozgatók és mozgatottak kérdéséhez,
mellőzve a történeti visszatekintéseket, ami úgy is kilátástalan vállalkozás lenne,
hiszen szinte erről szól a tudománytörténet egésze.
4. 1. A mozgatóerő és a mozgató energia
A szél erejétől dagadnak a vitorlák, forognak a szélkerekek, a vízimalmokat a
víz hajtja, a gőzgépeket meg a gőz. A robbanómotorok mozgatják a földi
járműveket, a sugárhajtóművek meg a légtérben repkedőket, a világűrbe, a
rakétahajtóművekkel emelkedhetünk, de mi tartja mozgásban az égi
objektumokat? Ami körülöttünk, mozog-zakatol, gyárt valamit, világít, hűt-fűt,
117
süt-főz, szórakoztat-tanít, összeköt-eligazít, és sorolhatnánk tovább, mind-mind
valamilyen mértékben elektromos energiát fogyaszt. Honnan származik az
energia, és milyen módon férhetünk hozzá?
4. 1. 1. A fogalmak tartalmi lényegéről
A Newtoni szemlélet szerint kétféle erő létezik.
Az egyik erő, a mozgásmennyiség, /vagy más szóhasználattal élve az impulzus
{I = m*v}/ időbeli változásával azonosítható jelenség {F = m*dv/dt}, amely az
úgynevezett tehetetlen tömeggel rendelkező testek kölcsönhatásánál képes
megnyilvánulni. Az erő, amikor hat, akkor a test tehetetlen tömegével arányos
ellenhatást vált ki. Az ellenhatás nem lehet nagyobb a tehetetlenségnél, vagy
szélső esetben a test tönkremeneteli határértékénél. A hatás ellenhatás
viszonyától függően a hatóerő változó elmozdulást, gyorsulást idézhet elő. A
jelenlegi gyakorlat szerint a hatóerő és az irányába eső elmozdulás szorzata
munkavégzésként-, a munkavégző képesség pedig energiaként azonosítható.
A másik erő a gravitáció jelenségével kapcsolatos. Ezt az erőt Newton nem
időbeli változás eredményének, tehát valami következményének, hanem
eredendően létezőnek tekintette. A tapasztalat szerint az úgynevezett gravitáló
tömeggel rendelkező testek, vagy objektumok vonzzák egymást és ez a
vonzóerő arányos a testek tömegének szorzatával, valamint egy arányossági
tényezővel, továbbá fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével:
{F = f*m1*m2/r2}. A tapasztalat szerint ez az erő is gyorsulást okoz éppen úgy,
mint az impulzus változásából származó, de mivel itt úgynevezett gravitáló
tömegekről van szó, ezért megkülönböztetésül ezt az erőt súlyerőnek nevezték,
{G = mg*g} szerint értelmezték és az összefüggésben szereplő {mg} tömeg-,
valamint a {g} gyorsulásjellemzőket, környezetre lokalizált módon, eredendően
állandó jelenségekként szemlélték. Eötvös Lóránd torziós ingával végzett
precíziós jellegű mérései szerint a tehetetlen és a gravitáló tömegek közötti
különbségtétel nem indokolt, mert azok gyakorlatilag azonosnak tekinthetők.
A jelenlegi gyakorlat a gravitációs jelenségek leírására az általános
relativitáselmélet elképzeléseit fogadja el, amely Newton tömegvonzással
kapcsolatos alapösszefüggéséből indul ki, de a benne szereplő tényezőket
változókként kezeli.
Nikola Tesla kétségbe vonta az általános relativitáselmélet természet közeli
jellegét és egy dinamikus erőtér-modell kidolgozásán fáradozott. E modellről
nem állnak rendelkezésre ismeretek, de kiindulhatott az {I = m*v}
mozgásmennyiség elképzeléséhez hasonlóan egy a gravitációs erőtérben
értelmezett, gravitációs impulzus jelenségből is amely {IG = m* vG } szerint
értelmezhető. Ebben az esetben a gravitációs gyorsulás{g = d vG /dt}, de kérdés
mi lehet az a {vG} gravitációs sebesség, amely egy bizonyos gravitációs
elmozdulás időbeli változásaként értelmezhető? Erőtér esetén ez az elmozdulás
nyilván az erőtérben ébredő erő hatására, vagy annak ellenére történhet. Az
erőtér esetében is értelmezhető az erő és az elmozdulás szorzata, amely
118
munkaként-, az erre való képesség pedig energiaként értelmezhető. A
gravitációs erőtér sajátos, ugyanis az erő minden esetben a két objektumot
összekötő egyenes irányába esik. Egyetlen domináns objektum és az ő felszíni
elemei esetében a lehetséges erőkomponensek a felszínre merőlegesek ezért a
felszíni tárgyak eltávolításához szükséges munka {UG} a tárgyak tömegétől és
az eltávolítás mértékétől {h} függ: {UG = m*g*h}. A domináns tömeg
gravitációs terében minden azonos sugarú gömbhéj eléréséhez, azonos tömegek
esetén azonos munkaráfordítás szükséges, ez a munka ténylegesen
visszanyerhető, például egy inga esetében, ez történik, ezért ez a munka egyben
munkavégző képességgel, energiával is azonosítható. A gyakorlatban ez az
energia potenciális energiaként vált ismertté.
A gravitációs erőtér, úgynevezett potenciális erőtér, amelyben a végzett munka
nem függ az útvonaltól, csak annak {h} magassági komponensétől. Ez elég
különös jelenség, hiszen két pont között tetszőleges útvonalon haladva is azonos
munkaráfordítás történik, de ha alaposan tanulmányozzuk a hozzáértők
okfejtéseit, akkor érthetővé válik számunkra is a jelenség lényege.
Ha kellően megnyugodtunk, akkor érdemes feltenni kérdéseinket.
A potenciális erőtér azonos magasságban létező felületei, esetünkben
gömbfelületek, azonos potenciállal rendelkeznek, az e felületeken történő
mozgás nem jár munkavégzéssel, hiszen ebben az irányban a gravitációs
erőtérnek nincs erőkomponense. Remek, ha ez így van, akkor miért kell az
autókba motorokat szerelni? Hát igen, léteznek más erők is, például súrlódási
erő, meg közegellenállás. A súrlódási erő ugyan kapcsolatba hozható, de nem
vezethető le a gravitációs erőből, mint ahogy a közegellenállás sem. Na jó ezek
az erők állhatnak kapcsolatban az impulzusváltozásokból származó erőkkel, de
honnan származnak ezek a változások? Newton törvényei erre nem adnak
választ, és nem ad kielégítő válaszokat a görbült tér elképzelése sem. Nem jól
van ez így, de legalább ezekkel, az erőhatásokkal értelmezhetők a létező valóság
jelenségei? Sajnos nem, a jelenségek értelmezéséhez újabb hipotézisek és újabb
eredendően létezőnek tekintett erők szükségesek, de még így is időről időre
megjelennek olyan jelenségek, amik nem hajlandók követni az elképzeléseket.
Az úgynevezett elektrosztatikus jelenségeket tanulmányozók közül többen,
például Coulomb is felfigyeltek a ponttöltéseknek nevezett jelenségek különös
viselkedésére. A kísérletezők úgy találták, a ponttöltések kétfélék lehetnek, és a
tapasztalat szerint az azonos típusúak taszítják, a különböző típusúak pedig
vonzzák egymást. A taszító és vonzóerők azonos összefüggéssel becsülhetők:
{F = k*Q1*Q2/r2}, az összefüggésekben szerepel egy arányossági tényező, a
ponttöltések szorzata, és a köztük lévő távolság négyzete. Természetesen
azonnal feltűnt az elektromos és a gravitációs együttműködések, vagy
kölcsönhatások hasonlósága, de amíg az elektromos erő, vonzó és taszító jellegű
is lehet, addig a gravitációs erőt vonzóerőként képzelték el. /Napjainkban
felmerült az úgynevezett sötét anyag és sötét energia létezésének gondolata is,
amely egyfajta ellentéte lehet a gravitáló tömeg és vonzás jelenségének./ Az
119
azonos alakú összefüggésekben jelentősen eltérő értékű és dimenziótartalmú
arányossági tényezők szerepelnek. A gravitációs erő összefüggésében {F =
f*m1*m2/r2} szereplő arányossági tényező értéke {f ≈ 6, 67* 10 -11 (dim)}, az
elektromos erő összefüggésében {F = k*Q1*Q2/r2} szereplő arányossági
tényező pedig{k ≈ 8,988*109(dim) }. A kétféle erő viszonya közel húsz
nagysádrenddel jellemezhető. Kezdetben úgy vélték, a kis gravitációs erők az
égi objektumok között-, a nagyobb elektromos erők, pedig az atommagok és a
körülöttük keringő elektronok viszonyában jelentkeznek. Sajnálatos módon
újabb értelmezési gond jelentkezett. Felismerték, hogy az atommagokon belül is
léteznek töltéssel rendelkező részek ők az úgynevezett protonok, de ők nem
taszítják egymást, vagy ha mégis akkor nem érthető miért marad egyben és
miért stabil képződmény az atommag. A hozzáértők úgy vélték az elektromos
jelenségek viszonylag jól ismertek, így tényként kell elfogadni az azonos nemű
töltések között ébredő taszító erőket, viszont tényként kell kezelni az
atommagok stabilitását. Az ellentmondást egy újabb még erősebb kölcsönhatás
feltételezésével próbálták feloldani, így az erők típusának halmazterjedelme
ismét növekedett. Kiderült az is, hogy lényegében a négy ismertnek vélt
kölcsönhatás /erős-, elektromágneses-, gyenge- és gravitációs kölcsönhatás/, jó
közelítéssel hasonló alakú összefüggésekkel közelíthető, de mindezidáig csak az
elektromos és a mágneses jelenségek közötti mélyebb kapcsolatok tartalmi
lényegét sikerült megragadni a Maxwell egyenletek segítségével.
Elgondolkozhatunk azon, vajon minden kölcsönhatás esetében-, így például a
gravitációs kölcsönhatás esetében is, létezhetnek a Maxwell egyenletekhez
hasonló összefüggések, és ha léteznek, akkor miért nem sikerült felismerni őket?
További kérdésként merülhet fel, ha az elektromos jelenségek esetében kétféle
töltés létezik, akkor a hasonló gravitációs jelenségek körében miért csak
egynemű tömegek léteznek, és ha már egyneműek, akkor miért vonzó és miért
nem taszító erők jelenléte tapasztalható? E kérdések alapvető jelentőségűek,
hiszen a jelenlegi gyakorlat úgy véli az Univerzum fejlődése domináns módon a
gravitációs jelenségekkel hozható összefüggésbe.
A tizenkilencedik és a huszadik századfordulón egyesek úgy vélték a fizika
tudománya, annak logikai építménye, lényegében teljessé vált, legfeljebb apróbb
igazításokra lehet szükség, ennek ellenére rövid időn belül ez az építmény
majdnem összeomlott. Jöttek az új elméletek, és jönnek ma is, de a természethez
vezető ösvény csak nem akar feltárulni. Mi a baj hol lehet a hiba?
E dolgozat által fejlesztgetett új természetszemlélet szerint nincs baj és nincs
hiba, mindössze arról van szó, hogy a jelenlegi modellek nem fejleszthetők
tovább és így nem képesek a természethez szorosabb módon illeszkedni, de a
gyakorlat számára alkalmas közelítések, hiszen a technikai, technológiai
eredmények ezt támasztják alá.
Nem fejleszthetők a jelenlegi elképzelések, de miért nem? A jelenlegi természet
modell a kutatások során felmerült ellentmondások feloldása érdekében
ismétlődő módon eredendően létezőnek fogad el újabb és újabb tényeket. Ilyen
120
tényekként kezeli például a fénysebesség szélsőérték jellegét, az ősrobbanás
elképzelését, vagy a kölcsönhatásokat és az általuk képviselt térmodelleket, ezek
okozzák a gondot. Nem lehetetlen, az sem, hogy az új magasabb energiaszintű
részecskeütköztetések jelenségeinek értelmezéséhez újabb kölcsönhatás
feltételezésére lesz szükség. /Gondoljunk az úgynevezett „Nagy Hadron
gyorsító” üzembe helyezési kísérletekre./
A jelenlegi térmodellek különbözők a térforrások, a térnyelők, a hordozó részek
és a viselkedésük tekintetében. A törekvések ellenére sem sikerült, a köztük lévő
függvénykapcsolatokat felismerni, de nem ezért nem képesek szorosabb módon
illeszkedni a létező valóság jelenségeihez. Nem? Akkor miért nem? Azért nem,
mert e terek lokális környezetekre értelmezett, önszerveződésre képtelen, halott
terek! A létező valóság nem ilyen! A létező valóság jelenségei, egymástól
lineáris értelemben független mozgáskomponensek által kifeszített, egymásba
csomagolt, forgó és csatolt sokdimenziós virtuális fraktál terekben nyilvánulnak
meg, az ilyen terek, periodikus jellegűek, önszerveződésre képesek és ezért,
ilyen értelemben élő terek. Az ilyen terekből, a tér belső lényegéből fakadóan
jelenségek képesek kiemelkedni, fejlődni majd ismét visszamerülni, egyé válni a
térrel. Az ilyen terek külső beavatkozás nélkül folyamatosan átrendeződve
fejlődnek, ugyanakkor lényegük az egész szintjén változatlan marad, ez
biztosítja az időtlenséget. A térből kiemelkedő jelenségek időláncai nem állnak
ok-okozati viszonyban viszont az anyagcsere kapcsolatok következtében csatolt
viszonyban léteznek.
A nem „élő terek” nem képesek önmaguk lényegéből fakadóan a
rendszerfejlődés eseményeit és objektumait megjeleníteni. A nem élő terek
működéséhez mindig valami külső segítség szükséges, kezdő impulzus, sötét
anyag, sötét energia, ősrobbanás vagy más. A minden létezőt magába foglaló
„Nagy Egész” konstrukción kívül nem létezhet semmi, így külső mozgató sem,
ezért a létező valóságot csak és kizárólag önszerveződésre képes tér jelenítheti
meg.
A létező valóságot önszerveződésre képes tér jelenítheti meg.
4. 1. 2. A mozgatóerő ok-okozati aspektusai
A dolgozat részei egyfajta hierarchikus közelítő sorozatként, idegen
fogalomhasználattal élve „szukcesszív approximációként” értelmezhetők és
időről időre visszatérnek bizonyos alapjelenségek vizsgálatára, de mindig
bővítve a megállapítások tartalmi értékkészletét. Tegyük ezt a következőkben is
a newtoni dinamika mozgásmennyiségében szereplő tényezők esetében. A
mozgásmennyiség {I = m*v} összefüggésében a tömeg {m} egy arányossági
tényezőként szerepel, de egyben ő képviseli a mozgó objektumot is, amelynek
{v} a sebessége.
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés, szemlélhető a tovább már
nem osztható elemi rendszerek, és a minden létezőt magába foglaló „Nagy
Egész” közötti átmeneti folyamatként. Az elemi rendszerek csak külső
121
mozgásminőségekkel, a „Nagy Egész” pedig csak belső mozgásminőségekkel
rendelkezik. Az elemi rendszerek sokan vannak, az ő külső mozgástartalmuk
alakul át az egyetlen „Nagy Egész” belső mozgástartalmává, az átalakulás az
elemi rendszerek ismétlődő, kölcsönös együttműködése által valósul meg. A
kölcsönhatások által megvalósuló átalakulási folyamat, értelemszerűen nem
folytonos, hanem kvantumos jellegű, de az elemi rendszerek mellett minden
rendszer és a rendszerek tetszőleges kombinációi is szerepelhetnek a folyamat
konkrét szakaszára lokalizált kvantumként. /Értelmező példaként gondolhatunk
az atommagok-, az atomok-, vagy a molekulák közötti átalakulási folyamatokra,
de bolygó szinten is léteznek hasonló jelenségek, sőt a galaxis szinteken is. A
létező valóság fraktál természetéből következően fotonok szintje alatt is létezniük
kell részecske átalakulásoknak. E folyamatokban az átalakulás
egységcsomagjai, egyfajta kvantumjai, az elemi rendszerszintektől a galaxis
rendszerszintekig terjedhet. A jogászok nyelvezetével élve a kölcsönhatások
alanyaként bármelyik rendszer vagy rendszerkombináció szerepelhet. /
Az átalakulás folyamata egyetlen fraktál algoritmus, sokszoros, csoportos és
kombinált ismétlődéseként értelmezhető, e kijelentés alapozza meg azt a
kijelentést, amely szerint a létező valóság jelenségei levezethetők az elemi
mozgástartalmakból, továbbá ez okozza a létező valóság fraktál természetét.
Ez az átalakulási folyamat több aspektusból, többféle szemléltető modell
segítségével vizsgálható és értelmezhető, de tudatában kell lennünk annak, hogy
a folyamat tartalmi lényege nem esik a tudat hatókörébe, ezért gyermeteg kis
modelljeink segítségével csak bizonyos részjelenségekhez hasonló jelenségekről
szerezhetünk tudomást.
4. 1. 2. 1. Az erőtörvény a rendszerfejlődés aspektusából
Newton elképzelése szerint az erő {F = m*dv/dt}, az impulzus időbeli
változásaként értelmezhető. Vizsgáljuk meg az összefüggésben szereplő szorzat
elemeit a rendszerfejlődés aspektusából.
A rendszer külső mozgástartalma: A rendszerfejlődés során az elemi
rendszerek felső szélsőértéket képviselő külső mozgástartalma {v} alakul át a
„Nagy Egész” felső szélsőértéket képviselő belső mozgástartalmává, ő
ugyanis külső minőségekkel, így külső mozgástartalommal sem rendelkezik.
A rendszerminőségek külső mozgástartalma minden együttműködés jellegű
kölcsönhatás esetében csökken. Ez a csökkenés hatványfüggvényekkel
jellemezhető, speciális esetekben a változások három hatványainak reciprok
értékei szerint történnek. A rendszerek külső mozgástartalma a rendszerszint
dimenzióértékéhez kapcsoló vektormennyiség. Különös módon, az
alrendszerek külső mozgástartalma a csoportos együttműködésekben
változatlanul megmarad, más fogalomhasználattal élve a rendszerek az
együttműködések során nem vesznek tudomást egymásról, autonóm módon
viselkednek. Az autonóm viselkedést a közös mozgáskomponens biztosítja,
az anyagcserét, pedig a közös mozgáskomponensek eltérései teszik
122
szükségessé, a rendszerek eltávolodva ugyanis már nem képesek közös
minőségmegjelenítésre. A rendszerek külső mozgástartalmának
rendszerszintenkénti eltérő dimenzióértékei többek között azt jelentik, hogy
ők rendszerszintenként eltérő minőségeket képviselnek, osztály szinten
hasonlók ugyan, de korrekt módon nem összehasonlíthatók, hiszen
különböző virtuális terekben léteznek. Más aspektusból szemlélve a
különféle rendszerszintekhez kapcsolódó külső mozgástartalmak eltérő
időléptékűek, a szám fraktál eltérő számskáláihoz, vagy befoglalt
számskáláihoz kapcsolhatók, ezért korrekt összehasonlításuk csak megfelelő
függvény transzformáció után lehetséges. A transzformáció egyszeri, vagy
ismétlődő Lorentz transzformáció tartalmú. Összegezve: a különféle
rendszerminőségek külső mozgástartalmainak transzformáció nélküli
közvetlen összehasonlítása, a szűk rendszerkörnyezetekre lokalizált esetektől
eltekintve nem lehetséges.
A rendszer belső mozgástartalma: A dolgozat elképzelése szerint a
rendszerek belső mozgástartalma viselkedik hasonlóan, mint a jelenlegi
elképzelések szerinti {m} tömegjellemző. /Szemléltető példaként
gondolhatunk az úgynevezett pörgettyűk esetére, amelyek tehetetlen,
iránytartó viselkedése éppen a belső forgómozgásukból ered./ Szemléljük a
jelenséget az elemek egyedi és csoport aspektusából:
o Az ismétlődő kölcsönhatások során az együttműködő rendszerek külső
mozgástartalma három komponens párt alkotva jelenik meg. Az egyik
komponens pár közös külső mozgástartalomként, a másik közös belső
forgómozgásként, a harmadik pedig egyfajta egymásnak támaszkodó,
összetartó jellegű, eltűnő mozgáskomponensként jelenik meg.
Érzékelhető, az új rendszerminőség belső mozgástartalma nem
egynemű, hanem forgó és egyensúlytartó jellegű elemeket tartalmaz.
o Most szemléljük a kölcsönhatások csoportminőségét. A rendszer
alrendszerekből építkezik és minden rendszer így viselkedik, ezért ez
egy egymásba csomagolt fraktál alakzatot eredményez, ami durva
közelítéssel egy különös piramis alakzatként képzelhető el, amelynek
minden építőköve forog. A piramis csúcsán létezik az új
rendszerminőség, ő egyedül van, de az alrendszerek sokan vannak,
rétegről-rétegre egyre többen. A piramis rétegei a rendszerszintek,
amelyek építőelemei az alapok felé hatványfüggvény szerint
sokasodnak, ugyanakkor mindegyiknek van külső és belső
mozgástartalma is. A külső mozgástartalmak minden irányban
mutatnak olyanok, mintha forognának, és ezért eredő értékük közel
zérus. A piramis csúcsához közeli egynéhány rendszerszinten az
alrendszerek külső mozgástartalmának még létezik eredő értéke, ezért
ők határozzák meg a teljes rendszer külső mozgástartalmát, annak
ellenére, hogy ők relatív kis mozgástartalmakat képviselnek, hiszen a
külső mozgástartalmak minden egyes rendszerszinten közel
123
harmadolódnak. Mi következik az elmondottakból? Két dolgot
emeljünk ki:
A rendszerek belső mozgástartalma fraktál minőséget képvisel,
fraktál műveletekkel összegezhető módon előállítható, fraktál
számokkal jellemezhető.
A rendszer külső mozgástartalmához viszonyítva az alrendszerek
relatív nagy mozgástartalmakat képviselnek, ezért a távoli
alrendszer szintek bármelyikénél a legkisebb aszimmetriák is
jelentős változásokat eredményezhetnek a rendszer eredő külső
mozgásmennyiségénél. A rendszerszintek szimmetria
viszonyainak változását, a zérustól eltérő eredő mozgástartalmak
megjelenését, az anyagcsere változása idézhet elő. Az anyagcsere
változást, az anyagcserekészlet változása idézheti elő,
következésképpen minden olyan tényező, amely befolyásolni
képes az anyagcserekészletet egyben befolyásolja a rendszer
belső és külső mozgástartalmát is.
Összegezve az előzőket:A Newton második törvényében, az úgynevezett
erőtörvényben {F = m*dv/dt} szereplő tényezők eltérő dimenziótartalmat és
eltérő minőséget képviselnek. Az {m} tömegjellemző fraktál minőséget
képvisel, a {v} külső sebesség pedig nem. Megállapítható, hogy az összefüggés
alaki értelemben tekinthető törvénynek, amely a gyakorlat számára
alkalmazható, de a tartalma nem fejezi ki a létező valóság viselkedését.
Említésre érdemes még az összefüggés változó tartalma. A rendszerfejlődés
során a lehetséges {m} és {v} tényezők egymást kiegészítő jellegűen, de
ellentétes irányokban változnak, a számok esetében a hasonló szorzatértékek
nem állandók, az egymáshoz fűződő viszonyuk szerint szélsőértékekkel
rendelkeznek, így lehet ez az erőtörvény esetében is, ezért az összefüggés saját
beépített relatív hibája a rendszerfejlődés során változik.
4. 1. 2. 2. Az erőtörvény ok-okozati aspektusa
Newton első törvénye szerint a testek nyugalmi állapota, vagy egyenletes
mozgása csak külső erőhatásra változhat meg. Ezek szerint a természet
eredendően nyugalomban, vagy egyenletes mozgásállapotban létezik, ha ebből
az állapotból kimozdul, akkor annak oka van, az erő az ok, a mozgásváltozás
pedig az okozat. Remek ez egyértelmű, de most tekintsünk ismét Newton
második, úgynevezett erőtörvényére. A törvény az erőt, vagyis az okot, a
mozgásváltozással, azaz az okozattal definiálja. Ez különös, most szemléljük az
ok és okozatot időrendi sorrendben. Az erőtörvényben,{F = m*dv/dt}, az erő a
múlt eseményhalmazához kapcsolható, mint ok, a jelen időszeletke eseménye, a
kölcsönhatás, de erről az összefüggés nem ad számot, a mozgástartalom
változás, pedig mint okozat a jövő eseményhalmazához kapcsolható. Ezek
124
szerint a törvény a jövő eseménye segítségével definiálja a múlt eseményét. Ha a
newtoni mozgástörvények egyfajta időbeliségét vizsgáljuk, akkor
megállapítható, az első törvény a jövő felé mutat, a második törvény meg a
múltba, a jelen nem szerepel, azaz az ok-okozati kapcsolat a két törvény
esetében felcserélődik. Ez a megközelítés, egyfajta határozatlanságot tükröz.
Kisarkítva az érvelést: az első törvény szerint változás az, amit az erő okoz, a
második törvény szerint pedig erő az, ami a változást okozza. A matematika
gyakorlatában hasonló helyzettel akkor találkozunk, amikor két ismeretlen van,
de csak egy egyenlet, ebben az esetben megoldásként csak a változók viszonya
adható meg, azok tényleges tartalma nem. Ez történik a mozgástörvények
esetében is.
4. 1. 3. Az osztály szintű erőfogalom tartalmi lényege
Szókratésznak igaza lehet, tényleg „azt tudjuk, hogy nem tudjuk”, mi történik
akkor, amikor az erő hat és gyorsít, viszont eredményesen számolgatunk vele,
hiszen a számításokra alapozott konstrukciók működnek. Na remek, mégis
milyen elképzeléseink vannak? Amit tudni vélünk, azt az impulzus megmaradás
törvényének nevezett felismerés tartalmazza. Ezek szerint, ha két mozgó
objektum egymásra erőhatást gyakorol, akkor a mozgásmennyiségük
egyedenként változik, de az együttes mozgásmennyiségük változatlan marad.
/Általános megfogalmazásban: Zárt rendszer mozgásmennyisége nem változik!/
Most szemléljük a jelenséget fonálon függő acélgolyókból álló, nyugalmi
helyzetükben érintkező ingák segítségével. Ők egy ismert ingajátékot alkotnak,
és képesek különös módon viselkedni, hiszen amíg a szélső golyók egyező, vagy
váltakozó ütemben lengéseket végeznek, addig a középső golyók relatív
nyugalomban vannak. A középső golyók látszólag nem mozognak, de
nyilvánvalóan ők közvetítik a szélső lengő golyók közötti erőhatásokat,
erőlökéseket, vagy impulzusokat. Na és mik ezek az impulzusok? Hát ezt
egészen pontosan nem tudjuk, hiszen az impulzusban az egyik tényező a
sebesség, de a közvetítő golyó nem mozdul, ezek szerint létezhet sebesség
nélküli impulzus is? A hozzáértők úgy vélik, az impulzusok valamiféle rugalmas
hullámok, amelyekben mégiscsak léteznek longitudinális jellegű elmozdulás
komponensek, noha ezek eredő értéke, a golyók esetében zérus. E rugalmas
hullámok, valószínűsíthetően a golyók rugalmas alakváltozásai által terjednek,
de mik lehetnek ezek a rugalmas hullámok, amik képesek az egyik golyóból a
másikba telepedni?
A hozzáértők szerint az atommagok rendszerszintjén is léteznek ilyen
golyóütközések és újrarendeződések, de itt az acélgolyók helyett a különféle
magrészecskék ütköznek és az erőhatásokat nem rugalmas hullámok, hanem
ténylegesen átadott hordozórészek úgynevezett gluonok, kvarkok és más elemi
részekként feltételezett csomagocskák közvetítik. A hozzáértők tovább
fejlesztették ezt a gondolatot, és úgy vélik, a különféle kölcsönhatásoknál
erőterek vannak jelen, a hatástovábbítás pedig az erőtérre jellemző közvetítő
125
részecskékkel történik. Na így már érthető lenne az erőhatás lényege, hiszen
részecskék, átadásáról van szó, ez az erő tartalmi lényege, de akkor milyen
részecskék, átadásáról lehet szó az acélgolyók ütközésénél és a gravitáció
jelenségek esetében, hiszen a „graviton” nevű hordozórészecske valahogy nem
akar előkerülni?
A kerge erszényes úgy véli, hogy a jelenlegi elképzelések között feszülő
ellentmondásokat az új természetszemlélet képes feloldani. Az új
természetszemlélet szerint, ugyanis minden mozgástartalom változás
kölcsönhatásokhoz kapcsolódik és minden kölcsönhatás rendszerek között
zajlik. A rendszerek közötti kölcsönhatások az elemi szintek közelében
domináns módon, diszkrét párkapcsolatok, magasabb rendszerszinteken
csoportkapcsolatok és kapcsolatkombinációk formájában valósulnak meg. A
kölcsönhatások rendszerminőségekhez kapcsolhatók, ezért a diszkrét és
csoportos elemek viszonyától függően, rendszerszintenként eltérő sajátosságokat
jelenítenek meg. Más aspektusból szemlélve a kölcsönhatások
rendszerszintekhez igazodó spektrumot jelenítenek meg. A rendszerminőségek
közötti kölcsönhatásoktól függetlenül az alrendszerek teljes spektrumában
folyamatosan zajlik az anyagcsere, ami a különböző alrendszer szintű
építőelemek állandó cserélődését jelenti. Az anyagcserében résztvevő
rendszerminőségek autonóm módon viselkednek, nem vesznek tudomást az
együttműködésről, más kifejezéssel élve megtartják rendszerminőségüket. Az
autonóm viselkedésnek megdöbbentő következménye van, az anyagcsere
kapcsolatok erőmentesek, ugyanakkor változtatják a rendszerminőségek
mozgástartalmát. Differenciáltabb megközelítésben az anyagcsere mozzanatok
majdnem erőmentesek, hiszen a rendszerminőség állandóság fogalma, is csak
közelítés. A rendszerállandóság fogalma csak a rendszerminőségekhez
viszonyított relatív tartalmat hordozhat, ugyanis minden rendszer folytat
anyagcserét, ami a környezet anyagcserekészletétől függően, nem csereszabatos
elemekkel történik, ezért az alrendszerek időléptékében szemlélve minden
rendszerminőség kis csomagocskákban folyamatosan változik.
Rendszerminőségek állandóságának vagy a változékonyságának kérdése
időléptékhez kötött, viszonyítástól függő jelenség. A rendszerminőség
eseményhalmaza tartalmazza a rendszer külső és belső mozgástartalmaival
kapcsolatos jellemzőket is. A rendszerek mozgástartalma az anyagcsere
következtében folyamatosan változik, de ez a változás a külső és a belső
mozgástartalmak változási ütemétől, viszonyától függően különböző
megjelenésű lehet. A megjelenés az észlelés időléptékétől is függ, ezért
esetenként úgy tűnik, mintha a változás erőmentes lenne, máskor meg úgy tűnik,
mintha a rendszer parciális viselkedése megváltozna és ezzel kapcsolatban,
erőhatások jelennének meg. Vizsgáljuk meg a jelenséget az elmondottak
kibontása érdekében.
Na remek, ezek szerint a rugalmas acélgolyók esetében is figyelembe kellene
venni valamiféle időléptékeket meg anyagcsere kapcsolatokat? Igen erről van
126
szó, de a jelenség eléggé összetett, megértéséhez több aspektus együttes
figyelembevételére van szükség.
4. 1. 3. 1. A mozgásmennyiség az időléptékek aspektusából
Vizsgáljuk meg a jelenlegi szemlélet szerinti mozgásmennyiség {I = m*v}
tartalmi lényegét az időléptékek aspektusából. Vizsgáljuk, rendben van, de
tulajdonképpen mire gondolhatunk, ha ilyen kijelentést hallunk? Remélhetőleg a
következőkben kiderül.
Newton szemlélete szerint a testre ható, erő a mozgástartalom változásával
azonosítható: {F = dI/dt m*dv/dt}. A relativitáselmélet szerint e megközelítés
elvében helytálló lehet, de az impulzus változását nemcsak a sebességváltozás,
hanem a tömeg változása is okozhatja: {F = dI/dt dm/dt*v – m*dv/dt}.
A dolgozat rendszerelméleti megközelítése szerint az impulzusként értelmezett
szorzat előállítható ugyan de almát a körtével szorzunk, tehát erősen tapasztalati
jellegű tartalmat hordoz, ugyanis amíg {v} a rendszer külső sebességét jelölő,
dimenzió tartalommal rendelkező vektor paraméter, addig {m} a rendszer belső
mozgástartalmát képviselő eltérő dimenziótartalommal rendelkező fraktál vektor
paraméter. Ez a szorzat tapasztalati jellege ellenére bizonyos rendszerszint
környezetekben megfelelő közelítéseket tesz lehetővé, de esetünkben nem ezért
érdemel figyelmet, hanem azért, mert a megértést szolgálhatja. Írjuk fel a
rendszer belső mozgástartalmát {m}, komponensei segítségével, hiszen a
komponensek bármelyike megváltozhat: {Rendszer belső mozgástartalma
struktúra mozgástartalma + állapotkörnyezet mozgástartalma m≈ mSRT +
mÁK } Differenciáltabb megközelítés esetén további komponensekre kell
tekintettel lennünk, hiszen a struktúra és az állapotkörnyezet mozgástartalmai is
felbonthatók forgó, cirkuláció, valamint bezáródó eltűnő jellegű
mozgáskomponensekre, amelyek mindegyike változhat. E komponensek fraktál
alakzatba rendezhető fraktál minőséget képviselő minőségek, hiszen minden
elem további részelemekre bontható.
Az anyagcsere minden rendszerszinten a rendszerszint időléptékéhez igazodó
ritmusban folyamatosan zajlik, ezáltal változik a rendszerek külső és belső
mozgástartalma, változik a newtoni dinamika által bevezetett, impulzusként
definiált jellemző {I = m*v} is. Ezek szerint a rendszerek folyamatosan változó
erőhatásoknak vannak kitéve? Igen ez a rendszerminőségek létformája. Milyen
módon egyeztethető össze ez a kijelentés azzal a kijelentéssel, amely szerint az
anyagcsere bizonyos eseményei erőmentesek? Ezek szerint az anyagcserének
léteznek erőmentes és erővel párosuló formái? Igen ez a helyzet, de ennek
megértéséhez további vizsgálatokra van szükség. A jelenség vázlatos áttekintése
érdekében szemléljük a rendszereket az alrendszereik fraktál konstrukciójaként.
Az anyagcsere során ez a fraktál konstrukció folyamatosan változik. A fraktál
konstrukció szemlélettől függően többféle módon tagolható részekre. A fraktál
konstrukció például szintekre és a szinteken elemkombinációkra tagolható, de a
konstrukció tagolható fraktál részekre vagy levelekre is, ezek hurokmentes
127
gráfokhoz és azok részeihez hasonlíthatók. Az anyagcsere jelensége a fraktál
konstrukció tetszőleges elemére, elemcsoportjára, vagy egészére értelmezhető.
A szemlélés módjától, vagy más fogalomhasználattal élve, az anyagcsere
jelenségének lokalizációjától függően eltérő tér-, időlépték-, és
dimenzióparaméterek jelennek meg és ezektől függően az anyagcsere erőmentes
vagy erővel párosuló aspektusai, továbbá e szélsőértékek folyamatos átmenetei,
lineáris kombinációi jelennek meg.
Az előzők alapján talán érzékelhető, hogy a jelenlegi gyakorlatban alkalmazott
erőtörvény összefüggése nem egy konkrét jelentéstartalmat hordoz, hanem
függvény jellegű{F(t) = dI/dt}, korrekt megközelítésben fraktál függvényről van
szó és így a vele kapcsolatos műveletek is fraktál műveletekként értelmezhetők.
A dolgozat rendszerszemléletű megközelítése szerint létezhet egy a
természethez illeszkedő erőfogalom, amely definiálható a mozgástartalom
változásaként, de ez a fogalom lényegesen összetettebb a jelenleginél. A tartalmi
változás a megközelítésből ered. A rendszerszemléletű megközelítés szerint a
rendszerminőségek levezethetők az elemi mozgástartalmakból, azaz a
rendszerminőségek külső és belső mozgástartalmakat képviselnek, amelyek
változása jelentheti egy osztály szintre bővített tartalmú erő fogalom
definícióját. Ez az erőfogalom a rendszerminőségek változásához kapcsolható,
de a rendszerminőség által képviselt mozgástartalom nem egyszerűen a külső és
belső mozgástartalom szorzataként definiált, mint az impulzus {I = m*v}. A
rendszerminőség által képviselt belső mozgástartalomból levezethető a külső
mozgástartalom, ezért lineáris értelemben nem független attól. A
rendszerminőség változásaként definiált erőfogalom is differenciálhányados
tartalmú, e módon képezhető, de ez a differenciál művelet, fraktál művelet. A
fraktál függvényekre vonatkozó differenciálképzés műveleti szabályai jelenleg
nem ismeretesek, de az sejthető, hogy nemcsak az időben történő
pozícióváltásként értelmezett mozgások esetére vonatkozik.
Mit jelent ez konkrétan? Azt jelenti, hogy a rendszerminőségek változása
nemcsak időparaméter szerint, hanem tér-, és dimenzióparaméter szerint is
értelmezhető, tehát létezhetnek ilyen differenciálhányadosok és ezekkel
összefüggő erőhatások is. Különösek lehetnek a nem időparaméter szerint
értelmezett erőhatások, és az ilyen erőhatásokra épülő munkavégzések, valamint
energia elképzelések is, ez egyszer biztos, de ha a természet valódi arcát
szeretnénk megpillantani, ugyanakkor a hagyományos fogalmakat nem
szeretnénk teljes mértékben elvetni, akkor elindulhatunk ezen a gondolati
ösvényen, hiszen az új osztály szintű erőfogalom osztály szinten hasonló a
jelenlegi newtoni szemlélet szerinti erőfogalomhoz. Az ösvény irányjelző
hipotéziseként rögzíthető:
A newtoni dinamika erő fogalma kiterjeszthető osztály szintre. Az
osztály szintű erőfogalom, rendszerminőség változásként értelmezhető. A
rendszerminőség változás viszonyként jelenik meg. Ez a viszony a létező
128
valóság tetszőlegesen választott jelenségei, jelenségcsoportjai, vagy az ő
kombinációik esetére lokalizálható, ezért fraktál függvény tartalmú.
4. 1. 3. 2. Az erő és az anyagcsere kapcsolata
Az osztály szintű erőfogalom eseményei egy fraktál függvény értékkészletét
alkotják. E függvény szélsőértékekkel rendelkezik, az értékkészlet, pedig a
szélsőértékek közötti átmeneti jelenségekként azonosítható.
Valaki részéről ismét felvetődhet, nem lehetne ezt érthetőbben előadni?
Kíséreljük meg, és e célból induljunk ki az egyik alapvető rendszerhipotézist
bemutató példából. A rendszerhipotézis szerint: „a rendszerek kívülről
növekednek, belülről fogyatkoznak.” Minden rendszer esetében így van, hiszen
minden rendszer egyidejűleg domináns és alárendelt szerepben létezik, így
alkotnak egyetlen természet fraktál konstrukciót. A rendszer domináns
szerepben bontócentrumot hoz létre az alárendelt rendszerek centrumában,
elvonja a bontott alrendszerek spektrumát, és e módon saját állapotkörnyezetébe
kényszeríti azokat, így biztosítva saját anyagcserekészletét. Ez a tartalma a
belülről fogyatkozás kívülről növekedés jelenségének. Most szemléljük ezt a
jelenséget a bolygók rendszerszintjén, a föld esetében. A föld magja
folyamatosan bomlik, a bomló rendszerek külső mozgástartalma növekedik,
hiszen a bezárt mozgástartalmak ismét megjelennek. A relatív távoli alrendszer
szintek képviselőinek magasabb mozgástartalma a hatásláncolaton keresztül az
atomi és a molekuláris rendszerszinteken, hőenergiaként jelenik meg, ez okozza
a kőzetek megolvadását. A virtuális tér folyamatos összeomlása és a bontott
finomszerkezet elvonása, a hatásterjedési láncolaton keresztül, a föld
sugárméretének állandó csökkenését eredményezi, ez okozza a vulkánikus
tevékenységeket és a kéregmozgásokat. A dolgozat elképzelése szerint ez a
jelenség a föld centrumában, a nap által működtetett bomláscentrum létével
kapcsolatos. /A földi kéregmozgások és a vulkáni tevékenység e megközelítés
szerint közvetlen függvénykapcsolatban állnak a nap részecske kibocsátásaival
és sugárzásával, ami viszont hasonló kapcsolatban áll az ő domináns
rendszerének, a galaxisnak a viselkedésével./
A föld folyamatos fogyatkozását egy ellentétes folyamat lassítja, a föld külső
köpenyét ugyanis folyamatosan érik a különféle befogott részecskék, amelyek
együtt a külső növekedést eredményezik. Tekintsük át vázlatosan a föld külső
kérgét érő befogott részek listáját a növekvő rendszerméretek irányában. A föld
külső állapotkörnyezetét meghatározó módon a napszélként ismert sugárzás éri.
Ez a sugárzás spektrum jellegű, rendszerszintenként csoportosítható tipikus
elemeket tartalmaz. Csak példa jelleggel, a napból neutrinók, fotonok, gamma
részecskék, különféle úgynevezett korpuszkuláris részecskék, plazma állapotú
anyagfelhők, és még ki tudja milyen részecskék, érkeznek, amelyek egy részét a
mágnes-, és az ózonpajzs visszaveri, más részüket viszont a föld elnyeli, és
beépíti saját struktúra-, vagy állapotkörnyezetébe. A világűrből folyamatosan
érkeznek a porszem méretűtől a méretes tartományig terjedő meteorok, és
129
megközelítően húsz-harminc millió évenként a föld kérgébe csapódnak néhány
kilométer átmérőjű kisbolygók is. /Ez utóbbiak létét a geológiai kutatások
bizonyítják, az elméleti magalapozást pedig, például az ismert „SHIVA elmélet”
szolgáltathatja. A legutóbbi elképzelések szerint e részecskék forrásvidéke
valahol a naprendszer peremi részein, az úgynevezett „Ort- felhő” környékén
lehet./
A föld kérgét érő meteoritok szemlélhetők egyfajta méret szerinti spektrumként
is, de valószínűsíthetően ők együtt fraktál alakzatba is rendezhetők.
Szemléletes módon érzékelhetjük a rendszerek külső gyarapodásának jelenségét,
de érzékelhető az is, hogy amíg a külső gyarapodás egyes elemeihez
kézzelfogható erőhatások társulnak, addig más elemek esetében ilyen hatásokról
nem beszélhetünk. Példaként tekintsünk a napból érkező neutrínók esetére,
amelyek képesek úgy áthaladni a föld testén, mintha az ott sem lenne.
Érzékelhetővé vált számunkra, a Newton második törvénye szerint definiált
erők, a rendszerek anyagcseréjéhez kapcsolható jelenségek, de nem minden
esetben jelennek meg. Mi lehet ennek az oka? Röviden és egyszerűsítve a
jelenséget, az anyagcserével kapcsolatos erőhatásokról akkor beszélhetünk, ha a
vizsgált anyagcsere események halmaza észlelhető mértékű változást idéz elő a
rendszer külső, vagy belső mozgástartalmában. Az impulzusváltozásként
definiált erőhatás észlelés-függő jelenség. Például egy jó közelítéssel
csereszabatosnak tekinthető anyagcsere esemény, nem idéz elő észlelhető
mértékű impulzusváltozást. Az impulzusváltozás a különféle anyagcsere
események fraktál vektorkomponenseinek eredőértékeként szemlélhető.
A jelenség tartalmi lényegének megközelítése a térelméleti aspektusokból
történhet, e vonatkozások találhatók a dolgozat harmadik, „Fraktál tér és fraktál
idő” címet viselő részében. A megállapítások lényege egy rendszerhipotézisként
rögzíthető, amely szerint: „azonos, vagy egymáshoz közeli rendszerszintet
képviselő rendszerek egyensúlyt tartanak egymással, távoli rendszerszintekhez
tartozó rendszerek pedig átjárják egymást”.
A kijelentés a geometriai arányokra alapozott valószínűségi elképzelések
oldaláról közelíthető. E szerint egy nagyon kisméretű, de nagyon sűrű rendszer
jó eséllyel áthaladhat egy nagyon nagyméterű és ritka rendszerkonstrukción. A
sűrű és a ritka fogalmak szemléletesek, de nem autentikusak. Az autentikus
megközelítés a mozgás által kifeszített virtuális fraktál terek aspektusából
lehetséges. Az elképzelés szerint az egymásba csomagolt virtuális fraktál tereket
az együttműködő rendszerek közös mozgásukkal feszítik ki. Az ismétlődő
együttműködések során a virtuális tereket kifeszítő közös mozgáskomponensek
hatvány függvény szerint csökkennek, ugyanakkor a térméret hatványfüggvény
szerint nő, tehát a téregységre jutó mozgástartalom, vagy más aspektusból
szemlélve az elemi rendszer tartalom szintén hatványfüggvény szerint csökken.
Más aspektusból szemlélve, a növekvő térméreteket kifeszítő kevésbé
mozgékony forgó szerkezetek, egyre kisebb eséllyel találkozhatnak az
alrendszer szintű, kisméretű, de mozgékony forgó szerkezetekkel, így nagyobb
130
az esélye az egymáson történő áthaladásnak. /E módon értelmezhető a földi
meteorkráterek kialakulása, vagy a föld testén akadálytalanul áthaladó
neutrinók jelensége./
A hasonló dimenziószintű rendszereket kifeszítő forgó szerkezetek jó eséllyel
találkozhatnak, ezért képesek egyensúlyt tartani egymással, de egyes esetekben
van esélye az egymáson történő áthaladásnak is. /Megfigyeltek galaxis szintű
objektumok egymáson történő áthaladásának jelenségét is./ Az ilyen
egyensúlytartó rendszertalálkozások hasonlíthatók az előzőkben említett
golyójátékokban előforduló rugalmas ütközésekhez. A hasonló egyensúlytartás
képességét, és jelenségét értelmezi a dolgozat parciális viselkedésként, erre
alapozva értelmezi a rendszerek közötti közvetlen hatás ellenhatás jellegű
erőkapcsolatokat parciális együttműködésekként. A parciális jellegű
együttműködések is kölcsönhatások, ők is anyagcseréhez kapcsolható
jelenségek, esetükben is történnek anyagcsere elem cserék. Ez konkrétan azt
jelenti, hogy a rugalmasan ütköző golyók, és rendszerek saját anyagcsere
készletükből kölcsönösen átadnak egymásnak bizonyos spektrumrészeket, ez
okozza a rendszerek mozgástartalmának változását. Ez a jelenség összetett,
megértéséhez további aspektusok áttekintése szükséges.
Értelmező példaként gondolatban szemléljük a gáz keverékek zárt térben
történő viselkedésének jelenségét. E jelenség a parciális viselkedés tipikus
eseteként említhető. A gázkeverék egyes komponensei úgy viselkednek, mintha
a többiek jelen sem lennének, és autonóm módon, kaotikus mozgásukkal töltik
ki a rendelkezésre álló teret, közben e részek folyamatosan találkoznak, és
rugalmasan lepattannak egymásról, ugyanakkor a lepattanások alkalmával
impulzusuk megváltozik, ezért változtatnak mozgásirányt. A hagyományos
szemlélet szerint ez a jelenség lényege.
Az új természetszemlélet ennél differenciáltabb megközelítést is lehetővé tesz.
A hagyományos szemlélet szerint a gázatomok terét az atommag körül keringő
elektronok feszítik ki, a rugalmas ütközések során ők találkoznak, a
lepattanáskor kissé deformálódnak majd ismét visszanyerik eredeti alakjukat. Ez
az értelmezés, nem valódi értelmezés, hiszen mindössze az észlelhető jelenség
leírására szorítkozik.
A dolgozat elképzelése szerint, a gázatomok rendszerek. A rendszereknek
struktúrájuk és állapotkörnyezetük van. A gázatom magja azonosítható
rendszerstruktúraként, az elektronok pedig az állapotkörnyezet részeiként, de
csak részeiként, mert minden állapotkörnyezet anyagcserekészlet spektrumot
tartalmaz, ezért ott, az elektronpályák környezetében az elektronok
rendszerszintje alatti rendszer spektrumnak is léteznie kell, ami részt vesz az
állapotkörnyezet parciális áramlásaiban. A dolgozat elképzelése szerint az
állapotkörnyezetben található rendszereknek is létezik állapotkörnyezete, így
például az elektronoknak is. Ez következik a rendszerek fraktál természetéből és
a fraktál önhasonlóság elvéből. /Az állapotkörnyezet áramlásokkal kapcsolatos
közelítő példaként gondolhatunk a Jupiter holdjaira, vagy a Szaturnusz
131
holdjaira és a gyűrűben keringő különböző méretű törmelékre. A dolgozat
elképzelése szerint a fraktál önhasonlóság elvéből következően hasonló
jelenségekkel találkozhatunk az atomok-, az atommagok rendszerszintjén, sőt az
alacsonyabb rendszerszinteken is./
Amikor tehát a gázatomok rugalmasan ütköznek, akkor az atomok
állapotkörnyezet áramlásai találkoznak az ő mozgási energiájuk képes az
egyensúlytartásra. Az egyensúlytartás mellett az állapotkörnyezetek
spektrumrészei kölcsönösen átkerülnek a másik rendszerbe és megváltoztatják
annak eredő mozgástartalmát. Ez az impulzusváltozás tartalmi lényege. Az
ütközéskor megvalósuló anyagcserekészlet-csere, fraktál természetű és nem
köthető néhány rendszerhez, vagy rendszerszinthez, ezért a spektrumrészek
átkerülésénél is létezhetnek rugalmas ütközések, de létezhetnek erőmentes
beépülések is. A kétféle beépülés, eltérő mozgáskomponensek változását
eredményezik, az ő eredő értékük adja a rendszer teljes mozgástartalom
változásait.
Erőkapcsolatok esetén, fraktál minőséget képviselő anyagcsere
spektrumok kölcsönös cseréje valósul meg.
4. 1. 3. 3. Az erő és a gravitációs erő viszonya
Hasonlítsuk össze a Newton által definiált erő-, és gravitációs erő törvények
üzenetét. A két törvény eltérő szemléletet tükröz, de mi lehet az eltérés tartalmi
lényege?
Newton második törvénye szerint az erő {F} a mozgatott objektum tömegével
{m} arányos gyorsulást {a} idéz elő:{F = m*a}. Értelmezés szerint az út {s},
első differenciálhányadosa a sebesség {v}, második differenciálhányadosa,
pedig a gyorsulás {a}. Ezek szerint: {v = ds/dt}, {a = dv/dt}, a
mozgásmennyiség pedig {I = m* v}, ezért {F = m*dv/dt}.
Newton gravitáció törvénye szerint: {F = f*m1*m2/r2}, ahol {m1} és {m2} az
egymásra ható objektumok tömege, {f} az úgynevezett gravitációs állandó, {r}
pedig az objektumok közötti távolság. Hangsúlyozzuk a függvény nevezőjében a
távolság, négyzete szerepel! Az összefüggést szemlélve úgy tűnik, Newton ezt
az összefüggést nem változásként definiálta. Miért nem? Nem tudjuk, de mi
megtehetjük, tekinthetünk erre az összefüggésre, úgy mintha ő is, {F = m*dv/dt}
alakú lenne. Tekinthetünk, de hogyan? Az erőtörvényben szerepel egy {m}
állandó jellegűnek tekintett arányossági tényező ez az a tömeg, ami gyorsul, és
szerepel maga a gyorsulás {a}. Remek, a gravitáció erő-törvényében tömeg
kettő is van {m = m1}, vagy {m = m2} így választhatunk, melyik gyorsulását
szeretnénk figyelembe venni. Most írjuk fel a gravitáció erő-törvényét Newton
második törvényéhez {F = m*dv/dt} hasonló alakban: {F = m1*(f*m2/r2)}.
Felírtuk, de van ennek értelme? Bizony van, hiszen sikerült azonosítanunk az út
idő szerinti második differenciálhányadosát, ez szerepel az erőtörvényben, mint
gyorsulás, és ez fejezi ki az impulzus változását: {dv/dt = f*m2/r2}. Na jó de mit
kezdjünk vele? Hát például, segítségével meghatározhatjuk az út függvényét. De
132
minek kérdezheti a kerge erszényes, hiszen azt a két objektum közötti távolság
{r} képviseli, ami lineáris jellegű. A fekete macska az ilyen kijelentések hallatán
szokott összenézni a zöldhallal jelezvén, hogy itt bizony óvatlan lépést követnek
el, e szemléletben ugyanis {r} és {r2} nem távolság, hanem sebesség és
gyorsulás tartalmat hordoz. Na jó erre már a kerge erszényes is hajlandó a
matematika ösvényén haladva némi kis integrálműveletekbe belebonyolódni:
A sebességfüggvény: {dv/dt = f*m2/r2} összefüggés fejezi ki a gravitációs
gyorsulást, az ő úgynevezett primitív függvénye a sebesség-függvény. Az
összefüggésben Newton elképzelése szerint {r} a változó, ezért a
határozatlan integrál megoldása {v(r) = f*m2/r + C1} alakú. A {C1}
állandó értéke egy ismert függvényérték, vagy más fogalomhasználattal
élve, peremfeltétel segítségével meghatározható. Ha a {m1} és {m2}
objektumok távolsága közelít a végtelenhez, akkor a gravitációs erő értéke
{F} közelít a zérus értékhez. A zérusértékű gyorsító erő, zérus közeli
gyorsulást és zérus közeli elmozdulási sebességet képes előidézni,
belátható, hogy e peremfeltételből {C1 = 0} adódik, ezért {v(r) = f*m2/r}
Az út függvénye: {v(r) = f*m2/r} sebességfüggvény primitív függvénye az
útfüggvény S(r), amely integrálás után {S(r) = f*m2*Ln(r) + C2} alakban
jelenik meg. Határozzuk meg {C2} értékét egy ismert peremfeltétel
segítségével:
o Vizsgáljuk az {r = 0} peremfeltétel értelmezhetőségét. Ez az eset
azt jelentené, hogy a két objektum középpontja egybeesik, azaz
nincs közöttük távolság. Eben az esetben nincs elmozdulás sem,
azaz {S(r) = 0}, és { f*m2*Ln(r) = -∞}, hiszen {Ln(0) = - ∞},
amiből értelemszerűen {C2 = ∞} adódik. Ez a megoldás
szinguláris jellegű, kezelhetetlen függvényt eredményez,
hasonlóan az erőfüggvényhez, amely az objektum középpontjában
{F = ∞} eredményt szolgáltat. Az {F = ∞} megoldás számos
elméleti következtetést alapozott meg, de ellenkezik a józan
szemlélettel. Ismereteink szerint az atomok rendszerszintjén
fordulnak elő hasonló jelenségek, de ők nem gravitációs, hanem
nukleáris jelenségekként értelmezhetők. Vizsgáljuk az {r = 1}
peremfeltétel értelmezhetőségét. Ehhez a peremfeltételhez
eseményhalmaz rendelhető {m1} és {m2} viszonyától függően. A
{m1 = m2} esettel nem tudunk mit kezdeni, hiszen ez azt
jelentené, hogy a két objektum közel azonos méretű, és egymásba
hatolva tömegközéppontjaik éppen egymás felületére esnek. Ez az
eset hasonló az előzőhöz. Ha {m1 >> m2} esetet szemléljük,
akkor gyakorlatilag {m2} mérete relatív kicsi, így ő {m1}
felszínén helyezkedik el, de ha ez így van, akkor {r = 1} eset
{m1} sugarára vonatkozik, más aspektusból szemlélve {m1}
sugara képezi az egységet. Mi történt? Úgy tűnik nem történt
semmi, de valójában elképesztő dolog történt, ugyanis kiderült,
133
hogy a Newton gravitációs törvényében az objektumok távolsága
{r} meghatározott lépték szerint szemlélendő. Az összefüggés
tehát akkor fejezi ki a valódi tartalmat, ha a domináns objektum
sugarát tekintjük egységnek, vagy léptéknek. Más aspektusból
közelítve, a távoli objektumok esetén az erőtér mindkét objektum
szempontjából vizsgálható és az objektumok eltérő sugarához,
mint egységléptékekhez igazodó módon aszimmetrikus. Ezek után
határozzuk meg az {S(r) = f*m2*Ln(r) + C2} összefüggésben
szereplő{C2} állandó értékét. Ha a domináns {m1} objektum
felszínén nyugszik {m2} objektum, akkor egyrészt egyensúlyi
helyzetről beszélhetünk az elmozdulás zérusértékű, tehát {S(r) =
0}, másrészt { f*m2*Ln(r) = 0} hiszen {Ln(1) = 0}. Az előzőkből
következően {C2 = 0} érték adódik, ezért az út függvénye {S(r) =
f*m2*Ln(r)}.
Most térjünk vissza a kiindulóponthoz és próbáljuk megfogalmazni, mit üzen
nekünk Newton második törvényének, és a gravitáció törvényének összevetése.
Mindenekelőtt egy új szemlélet lehetőségét üzeni. A gravitációs erő {F =
f*m1*m2/r2} összefüggése szemlélhető úgy, mintha az {F = m*a} alakú lenne,
ebben az esetben a benne szereplő{a(r) = dv/dt = f*m2/r2} gyorsulás az {S(r) =
f*m2*Ln(r)} útfüggvény második deriváltjaként értelmezhető. E megközelítés
szerint:
A gravitációs erő által okozott elmozdulások az objektumok sugarának
léptékében értelmezhetők.
Az objektumok között ható, erő, a távolság természetes alapú
logaritmusának skálaosztásához igazodik. E szemlélet szerint az
objektumokat összekötő távolság a köztük ható, erő szempontjából, nem
lineáris, ami elég különös és a hagyományos szemlélettel teljes mértékben
ellenkezik, viszont a görbült gravitációs tér elképzeléséhez illeszkedik.
Az új értelmezés szerint az erőtörvény tartalmi lényege eltérő, az
objektumok közötti és az objektumokon belüli tartományokban. Ez a
tartalmi különbség a skálaosztások változékonyságában jelenik meg.
Elképesztő mit művel ez a kerge erszényes, de mégis mit jelenthet ez az utóbbi
kijelentés? Ugyanaz a törvény {F = m1*(f*m2/r2)}, milyen módon fejezhet ki
különféle tartalmakat az objektumokon belül és kívül?
Első lépésként szemléljük ismét a törvény egy kritikus viselkedését a {m1}
objektum, centruma környékén. Jelenleg úgy véljük, a két objektum távolsága itt
kezdődik, és lineáris skálán folytatódik, tehát ebben a környezetben {r ≈ 0} és
ebből következően {F ≈ ∞}, azaz extrém magas gravitációs erők jelentkeznek,
más aspektusból szemlélve ez a függvény szinguláris pontja.
Most tekintsük át a jelenséget az új megközelítés szerint. Ha az objektumok
közötti távolság egysége {m1} objektum sugara, akkor a felszín és a centrum
közötti távolságok számértéke egynél kisebb, az ilyen számok természetes alapú
134
logaritmusa negatív hatványkitevőkként értelmezhetők. E szerint az {F =
m1*(f*m2/r2)} erőértékek értékkészlete egy olyan logaritmus skálaosztású
koordináta tengelyhez illeszkedik, amelyiknek létezik pozitív és negatív ága,
továbbá a zéruspontja éppen {m1} felszínéhez illeszkedik. A pozitív
tengelyszakaszon a skálaosztások értelemszerűen {eR} szerint növekednek, a
negatív tengelyszakaszokon pedig { e -R = 1/eR } szerint rövidülnek.
Most szemléljük az erőértékek skálához rendelését. A logaritmus értelmezéséből
eredően a skála zéruspontja {m1} felszínére esik, hiszen {Ln(1) = 0}. A
koordinátatengely pozitív ágán, a {m1} felszínétől a távoli objektumig a
skálaosztások monoton növekednek, ugyanakkor {F} értékei monoton
csökkennek. A felszíntől {m1} középpontjáig a skálaértékek a reciprok
hatványok szerint monoton csökkennek és negatív előjelűek, ugyanakkor {F}
értékei hatványfüggvény szerint nőnek, hiszen egynél kisebb, {r} értékek
természetes alapú logaritmusai negatív előjelűek az értelmezésből eredően.
Ha valaki gondolatban felidézi a dolgozat szám fraktál és a fraktál
koordinátarendszer konstrukciókkal kapcsolatos fejtegetéseit, akkor ráismerhet,
az előzőkben említett skálaosztás, tartalmi hasonlóságot mutat a fraktál
koordinátarendszer tengelyeivel.
Célszerű még egy megjegyzést tenni. A gravitációs erő {F = f*m1*m2/r2},
valamint az ő úgynevezett primitív függvényeinek, például az út függvény {S(r)
= f*m2*Ln(r)} függvénynek {r = 0} helyen szinguláris pontjai léteznek. A
szinguláris pontok, választásunktól függően a{m1} és {m2} centrumában
jelennek. A természet nincs tekintettel a mi koordinátarendszer választási
szokásainkra, ezért kijelenthető ezek a függvények nem illeszkednek teljes
mértékben a létező valóság jelenségeihez.
4. 1. 3. 4. A gravitáció jelensége és az elemi térátrendeződés modell
A szabadesést és a bolygók mozgását tanulmányozva Newton úgy vélte, e
jelenségeket egy erő okozza, amely a tömeggel rendelkező testek között ébred.
Ez egy hipotézis, amelynek ténylegesen létező, és alapvető jellegét eddig senki
sem kérdőjelezte meg, hiszen a hipotézisre épülő függvény {F = f*m1*m2/r2} a
gyakorlatban elég jól alkalmazható, bár pontossága helyenként
megkérdőjelezhető, de különféle korrekciókkal javítható.
Ez a dolgozat, a jelenleg elfogadott szemlélettel ellentétben úgy véli, a tömeggel
rendelkező testek között nem létezik a feltételezett erőhatás, a szabadesés és a
bolygók mozgásának jelenségét nem ez a feltételezett erő okozza.
Felvetődhet a polgárpukkasztó szándék és a józanész hiánya, de nem erről van
szó. Arról van szó, hogy a jelenség a hagyományos szemlélettől eltérő módon is
értelmezhető. Az új szemlélet szerinti értelmezés a virtuális fraktál terek
dinamikusan csatolt áramlásának elképzelésén alapul és kiterjeszthető a jelenleg
ismert kölcsönhatások mindegyikére, így általános érvényű, továbbá úgy tűnik,
ellentmondásmentesen illeszkedik a létező valóság jelenségeihez.
135
A dolgozat elképzeléseit a dolgozat ötödik „Rendszertér dinamika” része bontja
ki részletekbe menően. Az új elképzelések egyik súlyponti eleme az úgynevezett
térátrendeződési modell. A térátrendeződési modell bemutatása előtt, fordítsuk
figyelmüket a gravitációs kölcsönhatás tartalmi lényegét kifejező,{F =
f*m1*m2/r2} függvényre. Feynman „Mai fizika” című sorozatának első kötete
szerint ez az összefüggés: „ az emberi elme által elért egyik legnagyobb
jelentőségű elméleti általánosítás”. Azt gondolhatnánk, hogy ez az összefüggés
a gravitáció jelenségéhez kapcsolható egyedi tartalmat hordoz, de Coulomb
hasonló alakú összefüggést ismert fel az elektromos jelenségek körében {F =
k*Q1*Q2/r2}. Ez lenyűgöző, viszont felvetődik a kérdés hordozhat e az
összefüggés még további jelentéstartalmakat is, vagy más aspektusból
szemlélve, lokalizálható ez a függvényalak esetleg más jelenségek esetére is?
Nos a dolgozat most kísérletet tesz erre, és értelmezést ad a függvény
úgynevezett rendszertér dinamika téráramlás modelljére történő illesztéssel
kapcsolatban. Ebben az esetben az összefüggés alakja {F¤ = α*D1*D2/r2} ahol
{F¤} az anyagcsere környezetet, az anyagcsere spektrum tetszőlegesen
választott rendszerszintjén átrendező távolhatás, lokális környezetre értelmezett
értéke, {α} a dimenziószintenként különböző tartalmú, úgynevezett illesztő
állandó, nevezhető egyfajta térállandónak, {D1} és {D2} a rendszerek,
dimenziószintekhez illeszkedő anyagcsereelem kibocsátásai, {r} a rendszerek
távolsága. Most kíséreljük meg a tartalom lépésenkénti kibontását:
Az elemi térátrendeződési modell: Végezzünk el egy gondolatkísérletet.
Legyen egy zárt térben sok rugalmas golyó összepréselve, amelyek bizonyos
határok között képesek egyensúlytartásra és rugalmas átrendeződésre, de ha
kipukkadnak, akkor a léggömbökhöz hasonlóan nyom nélkül eltűnnek. Most
tegyük fel a kérdést, milyen távolhatása lehet annak, ha egy ilyen rugalmas
kis „lufi” kipukkad. Nyilvánvaló a rugalmas egyensúlytartó képesség
következtében átrendeződés indul el és a többi golyó kicsit megváltozva,
elmozdulva kitölti a keletkezett hiányt. Belátható, a távolhatás azonos {RI}
távolságban azonos lehet, ezért az azonos sugarú gömbfelületekhez azonos
sugárirányú{SI} átrendeződési, vagy elmozdulási értékek tartozhatnak. Az
átrendeződés a kis golyók
azonos parciális
viselkedésén alapul, amely
korlátozott rugalmas ezért
tetszőlegesen választott
térelem esetén is
térfogattartó jellegű, más
kifejezéssel élve
érvényesül a
folyadékáramlások esetére
értelmezett úgynevezett
kontinuitási tétel. A tétel
R R1 RI
S1
SI
Kontinuitás: {V¤ = 4πR3 /3 = SI4πRI
2}
Elmozdulás: {R > SI ≥ 0 }
V¤
136
szerint a kipukkadó lufi térfogatával megegyező {V¤}térfogatú
térátrendeződés következik be a távolabbi gömbfelületek esetében: {V¤ =
SI*4π*(RI )2}. Az összefüggésből kifejezhető a térátrendeződés sugárirányú
komponense: { SI = V¤ /4π*(RI )2}. Alakítsuk át kissé szemléletesebbé az
összefüggést és vegyük figyelembe, hogy kisméretű lufik esetén nagyon kis
elmozdulásokról lehet szó, {Δ r }, amelyek értelmezhetők a vonatkozó
gömbfelület sugarának megváltozásaként is, ezért {ΔRI ≈ V¤ /4π*(RI )2 dr
= α* V¤ /r2 }. Fogalmazzuk meg a térfogatváltozásból eredő távolhatás
tartalmi lényegét: a távolhatás mértéke {dr} egy tetszőlegesen választott
távoli pont esetében, egyenesen arányos a térfogatváltozás mértékével,
továbbá egy arányossági tényezővel, és fordítottan arányos a távolság
négyzetével. Ez a térátrendeződési modell geometriai megfontolásokon és az
anyagmegmaradás elvén alapul, amely reményt ad a természet jelenségeihez
történő tényleges illeszkedésre. Belátható, hogy hasonló térátrendeződés
következik be, de ellentétes előjellel, akkor is ha nem eltűnik egy lufi hanem
éppen ellenkezőleg valahonnan megjelenik. Vegyük észre a lufi megjelenés
és eltűnés jelensége azonosítható egy térforrás és térnyelő konstrukció
működéselemével. Értelemszerűen a rendszerkörnyezetek átrendeződése a
diszkrét térforrás és térnyelő működéselemek összegzett-, vagy eredő
hatásaként szemlélhető. Az elv logikusnak tűnik, de a gyakorlati
alkalmazással, az összegzés végrehajtásánál, sajnos gondok vannak.
Lenyűgöző hiszen, megtaláltuk az {F¤ = α*D1*D2/r2} összefüggés egyik
felét.
Térforrások és térnyelők létrejötte: Most keressük meg az összefüggés
másik felét, azaz ragadjuk meg a {dr = α* V¤ /r2 } összefüggésben szereplő
{V¤} térváltozás lényegét. Az előzőkben a térátrendeződés eseményét
egyetlen „lufi” kipukkadása esetén vizsgáltuk, létezhetnek egymást követő
események is, amikor bizonyos pozícióba kerülő „lufik” mindig
kipukkadnak, az ilyen térpozíció úgy működik, mint egy térnyelő, amely felé
folyamatosan áramlik a tér. Ezt a jelenséget vizsgáljuk most a
rendszerkörnyezetek esetében. Az egyik rendszerhipotézis szerint, minden
rendszer élettartama nagyobb alrendszerei élettartamánál, ez csak akkor
valósulhat meg, ha az alrendszerek, időléptékükhöz igazodó ritmusban
folyamatosan cserélődnek. Az anyagcsere, az alrendszerek folyamatos
rendszertérbe történő ki-, és beáramlásaként szemlélhető. Az anyagcseréhez
kapcsolható téráramlások spektrum jellegűek, és különféle irányminőségeket,
valamint mozgástartalmakat képviselnek. Az anyagcsere jelenségét egyetlen
rendszer, egyetlen dimenziószektorában vizsgálva, úgy tűnik, mintha az jó
közelítéssel szimmetrikus lenne. Látványosan aszimmetrikussá válik az
anyagcsere és a térkörnyezet, ha két rendszer anyagcsere környezete
megközelíti egymást. Amíg a rendszerek közötti térben, a kibocsátott
anyagcsere elemek között, jellemző módon aktív kölcsönhatásokra kerül sor,
addig a rendszerek külső környezetében a kölcsönhatások esélye kisebb, ez
137
az aszimmetria tartalma. A rendszerek közötti térben, a rendszereket
összekötő egyenes mentén jó eséllyel ütköző jellegű, bontó tartalmú
kölcsönhatásokra kerül sor. Az egymásra közel merőleges külső
mozgástartalmú rendszerek találkozásánál ezzel szemben építkező jellegű
együttműködésekre kerül sor. A diszkrét kölcsönhatások következtében a
rendszerek közötti térben a térnyelők bonyolult alakzatai jönnek létre. A
térnyelők, a rendszerek egyesülése esetén a magasabb dimenziószintű
parciális térszektor felé, a rendszerek bomlása esetén pedig az alacsonyabb
dimenziószintű térszektor felé működnek. A térnyelők és a térforrások a
térátmenetek. A parciális térszektorok közötti térátmenetek csatolt
viszonyban léteznek, a térátmenet az egyik irányban térnyelő, a másik
irányban térforrás, ezért a rendszerkörnyezetek átrendeződése minden
esetben térnyelők és térforrások közötti téráramlásokként szemlélhetők.
Térátmenetek teljesítménye: Az előzőkben említett térátmenetek parciális
hatása rendezi át a rendszerkörnyezetek anyagcserekészletét, ezáltal
megváltoznak a rendszerkörnyezetek anyagcsere feltételei, amely
nyilvánvalóan hatással van az anyagcserére, az anyagcsere változás pedig a
rendszer mozgástartalom változását idézi elő. A dolgozat értelmezése szerint
ez a rendszerek közötti kölcsönhatás tartalmi lényege. A kölcsönhatás két
egymástól lineáris értelemben független elemet tartalmaz, az egyik elem az
anyagcsere környezet megváltozásával, a másik elem a tényleges
anyagcserével kapcsolatos. A két elem viszonya szabályozó és szabályozott
tartalmat hordoz. Amikor az anyagcsere környezet megváltozását vizsgáljuk,
akkor tulajdonképpen a szabályozó hatás függvénykapcsolatára próbálunk
fényt deríteni. Ez a hatás, vagy távolhatás kapcsolatban áll a térátmenetekkel,
hiszen nyilvánvalóan az ő együttes teljesítményük idézi elő a jelenséget, de
az ő térpozícióik is szerepet játszanak. /Értelmező példaként gondolhatunk a
mosdótálból lefolyó víz, a hurrikánok, vagy a galaxisok esetére./ Kilátástalan
helyzetbe kerülünk, ha a rendszerszintenként változó tartalmú téráramlások
együttes hatását szeretnénk megbecsülni, hiszen fraktál műveletekről van
szó, de valami durva ökölszabály-szerű közelítésre talán gondolhatunk. Ilyen
közelítő jellegű ökölszabályként kijelenthető, hogy a rendszerkörnyezeteket
átrendező térátmenetek teljesítménye kapcsolatban áll az érintkező és
együttműködő anyagcsere spektrumok halmazterjedelmével. E kijelentésnél
már nem vagyunk tekintettel a térátmenetek térbeli pozíciójára. Most újabb
csúsztatás következik, amikor kijelentjük, nem tudjuk pontosan milyen
arányú a rendszerkörnyezetek tényleges találkozása, de bizonyára arányos a
rendszerkörnyezetekkel, a rendszerkörnyezetek anyagcserekészlete pedig
arányos az anyagcserekészlet kibocsátással. Az anyagcserekészlet kibocsátás
szemlélhető úgy mintha, térfogati divergenciák kibocsátásáról lenne szó,
ezért közelíthető egyfajta térfogati differenciálhányados képzéssel. A
térfogati differenciálhányados képzés korrekt módon rendszerszinteket érintő
fraktál művelettel képzelhető el, de a mi gyakorlatunkban ezek a műveletek
138
még nem nyertek értelmezést, ezért a jelenlegi gyakorlat szerinti térfogati
differenciálhányados képzési eljárást kell alkalmaznunk. Közelítések
közelítéséről van tehát szó, amikor az {F¤ = α*D1*D2/r2} összefüggésre
tekintünk. Az összefüggésben {V¤} térváltozás helyett {V¤ ≈ D1*D2}
közelítés szerepel ugyanis a térváltozás mindkét rendszer térfogati
divergencia kibocsátásával arányos, de azt nem tudjuk, hogy ez valóban ilyen
alakú e. A két rendszerjellemző {D1≈ div (V1}, {D2 ≈ div(V2)}, ahol {V1},
és {V2} a rendszerek virtuális térkörnyezetét reprezentáló paraméter. E
paraméterek virtuális dimenziótartalmat hordoznak, nem pedig egyszerű
háromdimenziós térfogat jelenségek. Ha ez az összefüggés {F¤ =
α*D1*D2/r2} megfelelően illeszkedne a létező valóság jelenségeihez, akkor
{α = 1} lenne, mivel azonban nem illeszkedik, ezért kell alkalmas korrekciós
tényezőt választani, ez történik egyébként a gravitáció és az elektromos
jelenségek esetében is ahol szinte az állandók a meghatározók. /{F =
f*m1*m2/r2} szereplő arányossági tényező értéke {f ≈ 6, 67* 10 -11 (dim)}, az
elektromos erő összefüggésében {F = k*Q1*Q2/r2} szereplő arányossági
tényező pedig{k ≈ 8,988*109(dim) }./
4. 1. 3. 5. Az erő és az új természetszemlélet viszonya
Newton első és második törvényeit vizsgálva, a dolgozat arra a következtetésre
jutott, amely szerint: „Erőkapcsolatok esetén, fraktál minőséget képviselő
anyagcsere spektrumok kölcsönös cseréje valósul meg.” Ez a kijelentés más
aspektusból közelítve a következő alakra hozható: a konkrét hatás-ellenhatás
kapcsolatokban a rendszerek megváltoztatják egymás parciális viselkedését, és
ez a változtatás az alrendszereik közötti kölcsönhatások következtében jön létre.
Newton gravitáció törvényét vizsgálva, megállapítható, hogy annak tartalma a
térátmenetek által okozott térátrendeződések és téráramlások esetére is
lokalizálható tartalmat hordoz. A gravitáció törvénye, és a hasonló alakú de más
jelenségekre lokalizált összefüggések, tartalmi lényege, a közvetlen hatás
ellenhatás kapcsolatokra, valamint a velük összefüggő parciális viselkedésekre
illeszkedik.
A dolgozat elképzelése szerint, Newton formulája a gravitáció jelenségeként
azonosított távoli rendszerkapcsolatok tartalmi lényegének csak az egyik elemét
ragadja meg, de az ilyen típusú kapcsolatok kételemesek, az egyik elem a
szabályozással, a másik a tényleges mozgástartalom változtatással kapcsolatos,
ugyanakkor a két elem nem áll egymással közvetlen oksági kapcsolatban, más
aspektusból szemlélve lineárisan függetlenek egymástól:
A szabályozó hatás: Ezt a hatást fejezi ki Newton formulája. Ez a hatás a
rendszerterek aszimmetriájával áll közvetlen összefüggésben és a hatás
ellenhatás kapcsolatokon alapuló parciális téráramlásokban jelenik meg. E
parciális téráramlások megváltoztatják a rendszerek anyagcsere készletét,
más kifejezéssel élve megváltozik a anyagcsere peremfeltétele.
139
A mozgástartalom változtató hatás: A megváltozott peremfeltételek
lényege a következő: a parciális téráramlásokban, a térnyelők felé
eltávoznak a rendszereket összekötő egyenes irányában mozgó
anyagcsereelemek, ezért a rendszerek környezetében relatív dúsulnak az
összekötő egyenesre merőleges irányban mozgó csereelemek. A gyakoribb
csereelemek beépülve, az összekötő egyenesre merőleges, vagy más
kifejezéssel élve pályagörbe érintő irányú mozgáskomponenseinek relatív
arányát növelik, ebből következően a rendszerek minden pillanatban. a
pályaérintő irányában igyekeznek elmozdulni. A rendszerek anyagcserével
kapcsolatos mozgástartalom változásai jó közelítéssel erőmentesek, hiszen a
rendszerek a rendszerkapcsolatokban autonóm módon vesznek részt.
Érzékelhető, amíg Newton gravitáció elméletétében az erők az objektumokat
összekötő egyenes mentén hatnak, addig az új természetszemlélet szerint az
objektumok között nem hatnak ilyen erők, az objektumok mozgástartalom
változásai az anyagcserével kapcsolatban jelentkeznek és mindig a pályaérintők
irányába, mutatnak.
Tanult viselkedésünk miatt, hitetlenkedve fogadjuk az előző megállapításokat.
Úgy véljük, ha egy égitest irányt változtat, akkor az csak és kizárólag
erőerőhatásra történhet, de nem így van a természet nem ilyen. Értelmező
példaként gondolhatunk a gépjárművek esetére, amelyek meghajtását a beépített
motorok végzik, ők adják az erőt, de az irányváltoztatást a kormányzási
műveletek okozzák. Más aspektusból szemlélve a jelenséget, tanult
viselkedésünk szerint úgy véljük, azonos bolygók keringnek a különféle
pályaszakaszokon, hiszen épelméjű ember nem is gondolhatja, hogy a téli
napfordulón tovahaladó föld nevű bolygó helyett a nyári napforduló pozíciójára
egy másik föld érkezik meg, pedig ténylegesen ez a helyzet. A folyamatos
anyagcsere következtében a bolygók minden pillanatban változnak, alkatrészeik
egy része mindig kicserélődik, durva hasonlattal élve olyan mintha a
gépjárművek a kanyar minden pillanatában új, más irányban forgó kerekeket
kapnának, így van ez minden mozgó jelenség esetében, finomszerkezete
kicserélődik csak a rendszer új minőségének osztály szintű elemei, tűnnek
változatlannak, mert nem vagyunk képesek észlelni a változásokat.
4. 1. 4. Az erőmentes mozgatók, a parciális és a hierarchikus anyagcsere
Ember, súlyos állapotban lehetsz, ha úgy véled nem erőkapcsolatok mozgatják
az égitesteket, komolyan gondolod ezt? Igen a leghatározottabban. A létező
valóság e különös jelenségének megközelítése érdekében vizsgáljuk meg a
rendszerfejlődés folyamatát ismételten, de most az anyagcsere aspektusából.
A rendszerfejlődés elképzelése egy modell, amely szerint a létező valóság
eseményeit a szélsőértékek közötti minőségátmenetek és minőségkombinációk
jelenítik meg, diszkrét és csoportos viselkedés formájában. Ez a modell a létező
valóság eseményeire vonatkozik, de nem állítja, hogy a rendszerfejlődés minden
140
jelensége észlelhető is, abból a virtuális térpozícióból, amiben mi létezünk. Ne
zavarjon meg bennünket a rendszerfejlődés nem észlelhető aspektusa, /a hold
hátsó oldalát sem látjuk, de tudunk létezéséről,/ foglalkozzunk ezzel később,
most fordítsuk figyelmünket a rendszerfejlődés észlelhető aspektusára.
Az elképzelés szerint a rendszerfejlődés egyik, mégpedig az alsó szélsőértékét, a
diszkrét módon viselkedő, és a tovább már nem osztható elemi rendszerek,
valamint az ő csoport minőségük a primer tér képviseli. A rendszerfejlődés
másik, mégpedig a felső szélsőértékét, a minden létezőt magába foglaló „Nagy
Egész” testesíti meg. Ezek a szélsőértékek gondolati konstrukciók, épen ezért a
tiszta logika ösvényén a filozófia módszereivel közelíthetők meg. A
megközelítés szerint az elemi rendszerek és csoportminőségük a primer tér nem
rendelkezik belső minőségekkel, a „Nagy Egész” pedig nem rendelkezik külső
minőségekkel. E kijelentések tagadása közvetlen logikai ellentmondáshoz vezet,
ezért gondolja azt a dolgozat, hogy e kijelentések illeszkednek a létező
valósághoz, és ezért lehetnek e kijelentések az új természetszemlélet sarokkövei.
/A dolgozat elképzelése szerint ezek a kijelentések helytállók, de a létező
valóságnak csak valamelyik vetületi minőségére, egy tetszőlegesen választott, de
konkrét nézetére vonatkoztathatók. Értelmező példaként gondolhatunk egy gömb
alakzatra, amelynek eredendően nem létezik jobb és baloldala, ezek a
minőségek, csak valamelyik vetületben, a szemlélőhöz fűződő viszonyban
jelennek meg./
Mi következik e kijelentésekből? Hát többek között az következik, hogy a
szélsőértékek nem folytatnak anyagcserét. Az elemi rendszereknek nincsenek
alrendszerei, amik cserélődhetnének, és éppen ezért anyagcserekészlet sem
létezik az elemi szint alatt, ami cserélődhetne. A „Nagy Egész” sem folytathat
anyagcserét, hiszen rajta kívül nem létezik semmi sem, amivel cserélhetne. Most
emlékezzünk a dolgozat előzőkben szereplő hipotézisére, amely szerint:
/Erőkapcsolatok esetén, fraktál minőséget képviselő anyagcsere spektrumok
kölcsönös cseréje valósul meg. /Amikor erőkapcsolatokról, esik szó, akkor a
newtoni dinamika szerinti erőkapcsolatokra kell gondolnunk, amelyek csak
akkor létezhetnek, ha létezik anyagcsere. Mivel az elemi rendszerek, valamint
csoportminőségük a primer tér és a „Nagy Egész” esetében anyagcsere
kapcsolatok nem léteznek, ezért az ő viselkedésük erőmentes, az ő
minőségeikhez és mozgásformáikhoz nem kapcsolhatók a newtoni dinamika
erőfogalmai. Mi történt, feltaláltuk az örökmozgót? Bizonyos értelemben igen,
ugyanis a szélsőértékek mozgásformái nincsenek közvetlen oksági kapcsolatban
az általuk megjelenített mozgásformákkal ez az oka az erőmentes viselkedésnek.
4. 1. 4. 1. Az erő és az anyagcsere viszonya
Ajaj, ember nem zagyvaság ez? Nem, ez érthető, de a megértés igénybe veszi az
elménket. Na jó, de akkor miről van szó tulajdonképpen? A rendszerfejlődés
kezdeti és befejező szakaszain, a szélsőértékek környezetében nem jellemzők az
erőkapcsolatok, de a rendszerfejlődés középső szakaszain igen? Így lehet ez
141
valahogy, a dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés során az
erőkapcsolatok megjelennek, egyre összetettebbé válnak, majd elérik felső
szélsőértéküket, ezután visszafejlődve ismét eltűnnek. Más aspektusból
szemlélve az elemi, diszkrét jellegű, kételemes rendszerkapcsolatok nem állnak
közvetlenül ok-okozati összefüggésben egymással, ezért erőmentesek. A
magasabb rendszerminőségek közötti rendszerkapcsolatok csoportszintűek, az
események halmazt alkotnak, a halmaz részhalmazai pedig részben közvetlen
ok-okozati viszonyban álló úgynevezett erőkapcsolatok, részben pedig közvetlen
ok-okozati kapcsolatban nem álló, lineáris értelemben független, nem hatásellenhatás
jellegű „erőkapcsolatok”. E kétféle kapcsolat, szabályozó és
szabályozott viszonyban létezik, a viszony tartalmi lényege hasonlítható az
elektromos jelenségek köréből ismert teljesítményerősítők elvéhez. Most
tekintsünk a rendszerfejlődés jelenségére a kölcsönös függőség, a
szabályozottság, vagy a csatolt viszony aspektusából. A primer térből
kiemelkedő jelenségek függetlenek egymástól, majd az ismétlődő
együttműködések következtében az egymástól való függésük egyre növekszik,
csatolt, szabályozott jellegűvé válik és egy felső szélsőérték túlhaladása után a
csatolt viszony, ismét csökkenni kezd, végül a nagy egész szintjén teljesen
megszűnik. Röviden összegezve: a jelenségek kiemelkednek a primer káoszból,
kiteljesednek, majd ismét visszamerülnek a káoszba, de mindezt eltérő fázisban
teszik, ezért jelennek meg eltérő fejlődési ciklusban és ezért tűnik a „Nagy
Egész” időtlen konstrukciónak, mert a fejlődési ciklusok átfedik egymást.
Ha ezt sikerült belátni, akkor most szemléljük a rendszerfejlődés folyamatát az
anyagcsere fejlődés aspektusából, néhány részletet hangsúlyozva:
Az elemi rendszerek és csoport minőségük a primer tér, csak és kizárólag
akkor képesek önszerveződésre, ha kritikus állapotú, véletlen periodikus,
zérus dimenziótartomány közeli jelenségek. Ez a kijelentés a dolgozat egyik
alapvető hipotézise, amely a logika ösvényét követve látható be. /A dolgozat
elképzelése szerint e különös viselkedés nem a misztika világába tartozó
jelenség. E különös viselkedés a jelenség vetületi jellegével hozható
összefüggésbe. Azok a mozgásformák, amelyek az elemi rendszerek és a
primer tér viselkedését meghatározzák, nem abban a virtuális térben
léteznek, amelyből a jelenséget szemléljük. Abból a virtuális térdimenzióból,
amelyben a jelenséget szemléljük ezek a mozgásformák csak zérus közeli
vetületekben észlelhetők, ezért a tényleges események helyett azoknak csak
valamiféle, véletlen periodikus mintázata jelenik meg. A létező valóságnak ez
a vetületi minősége nem kapcsolható egyetlen kiválasztott irányhoz,
ellenkezőleg a létező valóságnak hasonló vetületi minőségei jelennek
tetszőleges irányban elhelyezkedő szemlélő esetében is, de e vetületek nem
azonosak csak hasonlók, mint a szivárvány látványa, vagy az úgynevezett
háttérsugárzás mintázata./
Az elemi együttműködések nagyon rövid ideig tartó, kétszereplős közös
minőségmegjelenítésekként szemlélhetők, amelyekben a résztvevők teljes
142
autonómiával rendelkeznek, szó szerint észre sem veszik egymást, de közös
mozgásukkal közös virtuális teret sajátítanak ki, vagy más aspektusból
szemlélve közös virtuális térben jelennek meg. /A közös minőségmegjelenítés
jelensége a tudat hatókörén kívül esik, de primitív kis modelljeink
segítségével elképzelések alakíthatók ki vele kapcsolatban. A dolgozatban, az
egymáson legördülő golyók, az interferencia modell, a cserélhető vágó élű
ollók, az egymásba csavarodó rugók és az egymás mellett elhaladó
rendszerek jelentek meg az értelmezést segítő példákként, de gondolhatunk a
diszkrét vetületi komponensek együttes eredő komponensként történő
megjelenésére is. /
Váltakozó elemi együttműködések időláncai: A jó közelítéssel pozíciótartó,
pontszerű és periodikus elemi jelenségek környezetében is hasonlók léteznek.
Ha a szomszédos jelenségek hasonlók, akkor elkülönülnek a környezetüktől,
ha eltérők, akkor viszont nem. Ha a környezettől elkülönült átlagminőség
egyik eleme kezd jobban eltávolodni az átlagminőségtől, mint a másik, és a
környezetben megjelenik egy az átlagminőség felé közelítő jelenség, akkor:
o egyrészt az átlagminőség fennmarad, tehát megváltozik az élettartam
és az időlépték
o másrészt az együttműködés egyik eleme kicserélődik, tehát
megjelenik az anyagcsere,
o Harmadrészt pedig az együttműködés pozíciója megváltozik, tehát
megjelenik a pozícióváltás jellegű mozgástartalom, ezzel együtt az új
dimenzió, és a dimenzióhoz illeszkedő parciális viselkedés
Váltakozó elemű időláncok együttműködései: A pozícióváltó
együttműködések, az időben egymást váltó, de egymástól független
jelenségek sorozatából, egyfajta időláncából bontakoznak ki. A jelenség
nagyon hasonló a mozgófilmek, vagy a vízfelületen megjelenő hullámok
esetére. A vízfelületen megjelenő transzverzális hullámokban, a vízrészek
függőleges elmozdulásai az idő múlásával azt az érzetet keltik mintha a
hullámok haladnának, pedig csak az alak halad. Ugyanakkor a vízfelületen
megjelenő hullámok képesek együttműködve közös hullámjelenséget kelteni,
ezáltal teljesen új minőséget, például önmaguknál nagyobb haladósebességű
hullámokat kelteni. /Gondoljunk az olló egyenletesen mozgatott vágó éleire
és a tangens függvény szerint gyorsuló vágópontjára../ A rendszerfejlődés
egésze szemlélhető e pozícióváltó jelenségek ismétlődő
együttműködéseiként, amelyben az egymástól függő és nem függő elemek
minden elképzelhető, diszkrét és csoportos kombinációi szerepelnek, így az
erőkapcsolatok mellett az erőmentes mozgatók is mindig jelen vannak.
Ember ennél jobban talán nem is lehetne összekuszálni a dolgokat, most akkor
mi van, mi mozgatja az erőmentes mozgatókat? Az új természetszemlélet sem
képes minden kérdést megválaszolni. Az új természetszemlélet mindössze az
eredendően létezőnek tekintett jelenségek halmazterjedelmét képes csökkenteni,
mégpedig éppen egy elemre. Az új természetszemlélet úgy véli, ha eredendően
143
létező, felső szélsőértékként fogadjuk el az elemi rendszerek mozgástartalmát,
vagy csoportminőségüket, a primer tér mozgástartalmát, és ha e
mozgástartalmakat véletlen periodikus jelenségekként képzeljük el, akkor a
létező valóság összes többi jelensége ezekből levezethető. A nem mozgatott
mozgatók e teória szerint „a-priori” léteznek, viszont képesek velük közvetlen
hatás-ellenhatás kapcsolatban nem álló mozgások megjelenítése. Ez a kapcsolat
az elemi rendszerek együttműködésén alapul, amelynek tartalmi lényegét a
rendszeraxióma írja le, ezek szerint az új minőség nem képes visszahatni az őt
generáló alrendszerek minőségére. Ez azt jelenti, hogy a létező valóság
jelenségei nem képesek visszahatni az őket generáló primer térre, és elemeire, az
elemi rendszerekre. Eredendően létezik tehát valami, ami túl van az elme
hatókörén, ugyanakkor ez a valami képes a létező valóság megjelenítésére. Az
„a-priori” létező nem mozgatott mozgató mozgásformák eseményhalmazát
jeleníti meg. Ez az eseményhalmaz szélsőértékekkel és a szélsőértékek közötti
átmeneti jelenségekkel rendelkezik. Az eseményhalmaz egyik szélsőértékét a
közvetlen hatás-ellenhatás kapcsolatokban létező, úgynevezett parciális
viselkedésen alapuló mozgástartalmak képviselik, a másik szélsőértéket pedig a
lineáris értelemben egymástól független mozgásjelenségek csoportminőségeként
megjelenő mozgástartalmak képviselik. Hasonlítsuk össze e jelenségek tartalmi
lényegét:
Az ok-okozati kapcsolatban álló mozgásjelenségek: azonos
rendszerszintű, azonos idő-, és térléptékű, egyező valós idejű jelenségek
A közvetlen ok-okozati kapcsolatban nem álló mozgásjelenségek:
azonos, vagy különböző rendszerszintű, de azonos idő-, és térléptékű
viszont különböző valós idejű, egymást követő jelenségek csoport
megnyilvánulásai
/Heurisztikusan nyugtalanok részéről kérdésként merülhet fel, létezhet e, az
eseményhalmaz nem említett része? Nevezetesen létezhetnek e, olyan
mozgásjelenségek is, amelyeket különböző rendszerszintű, különböző tér-, és
időléptékű egymást időben váltó, időláncszerű események jelenítenek meg? A
dolgozat elképzelése szerint e kérdés érdemi megválaszolásához további
elemzésekre van szükség, de ha léteznek, akkor is valószínűsíthetően az
észlelhetőségük korlátozott./
Az erőmentes mozgatók eredendően létezők, az ő együttműködéseikből
jelennek meg a közvetlen ok-okozati kapcsolatban létező mozgásformák, és a
közvetett ok-okozati kapcsolatban létező, lineáris értelemben független
mozgásformák.
Remek most azt kellene kideríteni, hogy milyen viszonyban léteznek egymással
az ok-okozati kapcsolatban létező, és a közvetett ok-okozati kapcsolatban létező
mozgásformák. A kerge erszényesnek van egy ötlete, a rendszerkörnyezetek
kölcsönhatásával kapcsolatban ez a kérdés már tisztázódott ott kiderült, hogy a
két mozgásforma szabályozó szabályozott viszonyban létezik egymással. Ez
kétségtelenül így igaz, de a fekete macska nem véletlenül tekint
144
jelentőségteljesen a zöld halra, mintegy azt sugallva, hogy a kerge erszényes
megint óvatlan lépés elkövetésére készül. A kérdés megválaszolása nem ennyire
egyszerű a kétféle mozgástartalom viszonya, ugyanis eseményhalmazt alkot.
Ennek az eseményhalmaznak alsó és felső szélsőértékei létezhetnek, meg
átmenetei, na ezekről kellene valamilyen módon elképzelést kialakítani.
4. 1. 4. 2. A hierarchikus anyagcsere, és a másolt jelenségek
A kerge erszényesnek nem okozott túlzottan nagy szellemi élményt az
erőmentes mozgatók gondolata, úgy véli ennél egy eredetibb elképzelés is
létezhet, és rögtön elő is hozakodik vele.
Szerinte a létező valóság fraktál viselkedéséből lenne célszerű kiindulni. Létezik
az úgynevezett természet fraktál, e konstrukció lényegében a rendszerminőségek
hierarchikus alakzataként azonosítható. A fraktál alakzat egymást követő
szintjein helyezkednek el a lineáris értelemben független rendszerminőségek, az
egyedi szinteken pedig az egymástól lineáris értelemben nem független
minőségkombinációk. Ugyanez a tartalmi lényeg megfogalmazható a
rendszerminőségek egymáshoz fűződő viszonya aspektusából is, ekkor a
kijelentés a következő alakot ölti: a természet fraktál egymást követő szintjein
létező rendszerminőségek hierarchikus viszonyban léteznek és a hierarchia
kezdő eleménél közvetlenül a primer térrel állnak kapcsolatban, a természet
fraktál egyedi szintjein létező minőségkombinációk egymással állnak
úgynevezett parciális kapcsolatban.
Ha e kijelentések tartalmi lényegét sikerült elfogadni, akkor egy kevés
heurisztikával tovább léphetünk, ugyanis kézenfekvőnek tűnik, az erőmentes
mozgatók szerepét hierarchikus-, a közvetlen hatás-ellenhatás kapcsolatokat
pedig parciális viselkedésként azonosítani. Most tegyünk egy újabb lépést az
osztály szintű szemlélet kiterjesztés irányában. A függő golyósorból álló ismert
ingajáték és az impulzusváltozás jelenségének új természetszemléletű
összevetéséből a dolgozat olyan következtetésre jutott, amely szerint:
„Erőkapcsolatok esetén, fraktál minőséget képviselő anyagcsere spektrumok
kölcsönös cseréje valósul meg.” Ez a szemlélet tipikusan a parciális
viselkedésekhez kapcsolja az erő fogalmát, tehát a hasonló rendszerminőségek
egymás közötti anyagcsere kapcsolatait értelmezi. Most jön a kerge erszényes
felvetése, nem értelmezhető esetleg az anyagcsere a hierarchikus kapcsolatok
esetében is?
De igen végül is, nem lehetetlen, csak ez egy kicsit összetettebb,
rendszerszintekhez kapcsolható fraktál jelenség. A hierarchikus anyagcsere
ugyanis jellemző módon nemcsak a rendszerek állapotkörnyezetét, hanem a
rendszerek egészét, így domináns módon a struktúrát is érinti. Pontosabban
egyidejűleg minden rendszerstruktúrát érint, így az állapotkörnyezetben lévő
alrendszerek és az ő állapotkörnyezetükben lévő alrendszerek struktúráit is. Mit
jelent ez? Nagyon különös dolgot, ugyanis a jelenségek a primer térből
emelkednek ki az elemi együttműködések által, de az elemi együttműködések
145
kétszereplős, úgynevezett binomiális jellegűek, viszont a két szereplőből az
egyik, minden elemi időperiódusban kicserélődik. Ez a kicserélődés a magasabb
rendszerszintek felé csoportos és kombinált kicserélődési formákat ölt, egyfajta
anyagcsere-hullámként terjed, az időléptékekhez igazodó ritmusban. Most
szemléljük a hierarchikusnak nevezet anyagcsere-hullám első elemét, amely
minden létező jelenség alapját, első rendszerszintjét képviseli. Az elemi
kétszereplős együttműködésekben a résztvevők minden elemi időperiódusban,
ötven százalékban kicserélődnek, de ez a kijelentés megfogalmazható a
következő alakban is: a primer tér minden elemi időperiódusban fele részben
újramásolja a létező valóságot, minden egymást követő két elemi
időperiódusban, pedig teljes mértékben kicseréli azt. Ez a kicserélődési folyamat
az anyagcsere-hullám, vagy más fogalomhasználattal élve az anyagcsere
láncolat révén terjed a magasabb rendszerszintek felé is.
Ember ez elképesztő, ez lehetetlen! Elképesztőnek elképesztő, de nem
lehetetlen, ezek az újramásolt elemek azonosíthatók ugyanis a létező valóság
fraktál filmjének egyedi képkockáiként. A létező valóság mozgófilmje ezekből a
kis egymást követő egyedi másolatokból jelenik meg. Az elképzelés szerint,
kicsit kisarkítva és egyszerűsítve, a létező valóság mozgásformái bizonyos
időléptékekben szemlélve egyedi állóképek sorozataiból, egyfajta időláncaiból
bontakoznak ki. A létező valóság fraktál filmje a szemlélés időléptékéhez
igazodó módon tűnik mozgó vagy mozdulatlan jelenségnek. Elemi
időléptékekben szemlélve minden mozog, végtelen időléptékben, vagy más
fogalomhasználattal élve a „Nagy Egész” időtlenségében szemlélve semmi sem
mozog. Ebből az aspektusból szemlélve a létező valóság, mint egy nagy
kaleidoszkópban a primer tér játékaként jelenik meg. Minden rendszer minden
pillanatban változik, nem csak a bolygók változnak az egyes pályaszakaszokon,
de az elektronok is, és még a kávéscsészét megemelő kezünk, sem ugyanaz,
mint ami leteszi azt. Ebből az aspektusból szemlélve minden pozícióváltozás
újabb másolatot jelent, a rendszerek külső mozgása a rendszer átmásolásával
valósul meg.
Na de ember, a mozgó jelenségek mégiscsak hasonlók, akkor miért másol a
primer tér hasonló rendszerminőségeket, nem pedig véletlenszerűen
különbözőeket? Erre a kérdésre már a dolgozat harmadik részében találhatók
értelmezések. A dolgozat elképzelése szerint a struktúra lényege nem a valami, a
struktúra tartalmi lényegét a semmi és a valami viszonya együttesen adja. A
semmi és a valami csak együtt képes képviselni azt a mintát, amit a primer tér
újramásol. E kijelentés tartalmi lényege a következők szerint látható be. Az
elemi anyagcsere, bomlással kezdődik, nevezetesen úgy hogy a kétszereplős
együttműködők egyike az átlagostól eltérő viselkedést tanúsít, más minőséget
jelenít meg, de pozícióját megtartja, hiszen kizárólagos jelenléttel foglalja el a
primer teret, de mivel külső mozgástartalommal nem rendelkezik, ezért
pozícióváltoztatásra képtelen. Az ő helyét ekkor az ő hiánya a semmi foglalja el,
a minőségmegjelenítés szempontjából. Az átlagminőséget tanúsító elemi rész
146
környezetében ekkor megjelenik egy hasonló minőség, és úgy tűnik, most ők
ketten jelenítik meg az előző kétszereplős minőséget, de a kettőjük átlagos
pozíciója már éppen egy elemi egységnek megfelelő pozícióval áthelyeződik.
Ebben a kétszereplős együttműködésben már csak az egyik fél azonos az
előzővel, de az ő véletlen periodikus viselkedése is kezd eltérni az átlagostól,
ezért ő is kiszáll az együttműködésből, amelyet most már a később megjelent
szereplő képvisel, és az új együttműködő már az ő környezetében jelenhet meg,
ez természetesen újabb pozícióváltozást eredményez. E szerint az elemi rendszer
együttműködések egymást követő másolatai, időláncai a következő kételemes
együttműködésekkel jellemezhetők: valami-valami, semmi-valami, másik
valami- valami, másik valami- másik semmi, és így tovább..!
A pozíció tartó, de véletlen periodikus viselkedést tanúsító elemi rendszerek
homogén csoport minősége, vagy más fogalomhasználattal élve az elemi káoszt
képviselő primer tere, e módon képes változó pozíciójú, az elemi
homogenitástól elkülönülő átlagminőségeket megjeleníteni.
4. 1. 5. Mozgásformák viszonya, az erőtörvények sorozata
Ez a fekete macska képes felfordulást előidézni, már az is elég ha, szótlanul a
távolba tekint. /A hozzáértők persze ezen nem csodálkoznak, hiszen könnyű
annak, akinek rokonságában olyan istenek és istennők találhatók, mint például
Artemisz, Hórusz, vagy Ozirisz./
A fekete macska éppen most is azon töpreng, vajon a mozgatók és a
mozgatottak közötti viszony a rendszerfejlődés folyamatában állandó jellegű,
vagy változó tartalmú és valamilyen eseményhalmazzal jellemezhető? Mi
történt, kérdezheti a normális elme? A fekete macska valószínűsíthetően arra
gondol, hogy az ok-okozati viszonyok a rendszerfejlődés folyamatában nem
állandók. Nem állandók, de mit jelent ez a kijelentés? Alapvetően két
aspektusból célszerű megvilágítani a kérdést. Az új természetszemlélet szerint a
rendszerminőségek együttműködésében két szélsőérték jellegű kapcsolat
körvonalazható:
Az egyik a közvetlen hatás-ellenhatás jellegű úgynevezett parciális jellegű
együttműködés típus, amelyre tudomásunk szerint, a mi viszonyaink között
Newton dinamikai elképzelései jó közelítéssel szolgálnak.
A másik a közvetett jellegű, szabályozó-szabályozott együttműködés típus.
A létező valóság, fraktál természetű, ezért a rendszerek közötti viszonyban a
szélsőértékek közötti átmeneti jelenségek, az úgynevezett lineáris kombinációk
is szerepelnek. A fekete macska konkrétan arra gondol, hogy az átmeneti
jelenségek eseményhalmazához átmeneti jellegű együttműködés típusok
illeszkednek, ezek pedig átmeneti ok-okozati viszonyokat feltételeznek. Más
fogalomhasználattal élve úgy a parciális-, mint a szabályozó-szabályozott
jellegű együttműködések változó tartalmat hordoznak. Ez konkrétan azt jelenti,
Newton és Maxwell dinamikai elképzelései csak a rendszerfejlődés bizonyos
147
környezetéhez illeszkednek, más környezetekben más közelítő összefüggéseket
kell keresnünk, ha a becslések hibahatárát adott intervallumon belül szeretnénk
tartani.
Mi történt? Nem lehetne egy kicsit érthetőbben érzékeltetni a jelenséget?
Kíséreljük meg. Az égitestek egymás közötti viszonyát a newtoni dinamikai
szemlélet tömegvonzásként azonosítja. Az új természetszemlélet ezzel szemben
azt állítja, hogy ilyen tömegvonzás jellegű hatás nem létezik, de létezik az
összefüggéssel jól közelíthető egyfajta szabályozó hatás, amely az anyagcsere
kapcsolatokat szabályozva közvetett módon idézi elő a bolygók egymás körüli
forgását. A fekete macska valószínűsíthetően úgy véli, hogy ez a szabályozó
hatás a rendszerfejlődés során változó tartalmú, illeszkedik a rendszerszinten
jellemző kölcsönhatások típusához, például a centrális aszimmetriák esetében ez
a szabályozás nem olyan, mint a domináns állapotkörnyezetű rendszerek
esetében. Ez a kijelentés a jelenlegi elképzelésekre ültetve olyan tartalmat
hordoz, mintha azt állítaná valaki, hogy a tömegvonzás jelensége változó, itt a
mi környezetünkben ilyen, távolabb más környezetekben meg olyan! /De hiszen
létezett ilyen valaki, aki ezt állította és létezik ez az elmélet is./
Most pillantsunk vissza a múltba, és ezután tekintsünk a jövőbe.
Platón és kora úgy vélte, a planéták az isteni rendnek engedelmeskednek, ezért a
szellem az, ami mozgat.
Newton úgy vélte az erő a tömegekhez kapcsolható jelenség.
Coulomb tapasztalata szerint az erő a töltések közötti viszonyban jelenik meg.
Maxwell az elektromos és mágneses terek kapcsolatában sejtette az erő létét.
Einstein a tér görbületében vélte felfedezni az erő forrását.
A kvantumelmélet követői a különféle kölcsönhatások által előidézett
állapotváltozásokban, a kvantum térben látták az erő forrását.
A húrelmélet ápolói a bezárt dimenziókban látják a források-forrását.
Felvetődhet a kérdés, mikor leljük meg a végső igazságot, a nagy egyesítő
összefüggést, a természettörvények lényegét kifejező szuper-formulát?
Éppen most kezdjük meglelni, de nem abban az alakban, amire számítottunk,
ilyen egyedi szuperformula ugyanis nem létezik, de létezik algoritmus, amely a
környezetre lokalizált összefüggéseket képes előállítani. A létező valóság,
fraktál természetű. Fraktál konstrukcióhoz, fraktál konstrukció illeszkedik, ez
pedig azt jelenti, hogy a korrekt természetleírás fraktál műveleteket feltételez. A
fraktál műveletek lokalizálhatók a természet fraktál tetszőlegesen választott
részalakzataira, vagy más kifejezéssel élve leveleire, így nem egyetlen
szuperformula, hanem megszámlálhatatlan különböző, de osztály szinten
hasonló formula létezik. E formulák valamennyien változó, átmeneti tartalmat
hordoznak a szabályozó és szabályozott viszonyában.
A természet leírás hagyományos módszerei nem ismerik a fraktál műveleteket,
ezért valamennyien közelítésekként szemlélhetők, ugyanakkor, mint közelítések,
sorozatba rendezhetők. E sorozat kezdő elemeiként szemlélhetők Newton erő-,
és gravitáció törvénye, Einstein módosítása, Coulomb erőtörvénye, Maxvell
148
egyenletei, és a különféle elemi-részek kölcsönhatásaira vonatkozó becslések. E
sorozat a fraktál erőtörvények elemeivel folytatódik, amelyek gyakorlatilag a
dolgozat által körvonalazott rendszertípusokra lokalizálhatók, de nem
szükségszerűen tartalmaznak idő, térpozíció, vagy dimenzióelemeket. E
függvények algoritmusai körvonalazhatók, általános elvként rögzíthető: e
függvényeket olyan algoritmus hozza létre, amelynek minden végrehajtása során
minden elemre {F(f) = f(x) + f ’(x)} transzformációt hajt végre. Két ilyen
konkrét függvényalak jelent meg az eddigiekben, a dolgozatrészekben:
az egyik az úgynevezett szám fraktál alakzat, amelynek algoritmusa az
ismétlődő logaritmusképzésre vonatkozik:
o {F(x) =Ln(x) + d(Ln(x)) = Ln(x) + 1/x = f(x) + f ’(x)},
a másik pedig az úgynevezett téraktivitás függvény alakzat, amelynek
algoritmusa a találkozó mozgásvektorok vektoriális és skaláris szorzatainak
különbség-képzésére vonatkozik:
o A(γ) = k(sin(γ) - cos(γ)) = f(x) + f ’(x)}
A téraktivitás függvényekre lokalizáltan szemlélve a természetleíró
szuperformulákat, olyan fraktál alakzatokra, olyan szinusz és koszinusz
mennyiségekből álló egyfajta piramisra kellene gondolnunk, amelyeknek
minden eleme felbontható újabb két vektoriális és skaláris szorzatra, vagy más
fogalomhasználattal élve, az e szorzatokként azonosítható {sin (γI)} és {cos (γI)}
mennyiségekre. /Értelmező példaként gondolhatunk a (Pi) fraktál szám értékét
közelítő fraktál alakzatra:{Pi/4 = arctan(1) = arctan(1/2) + arctan(1/3) =
arctan(1/2) + arctan(1/5) + arctan(1/8) = és így tovább vég nélkül!}/
Az előzők szerint a létező valóság egészére érvényes ok-okozati összefüggések
nem léteznek, és ezzel együtt általános érvényű erőtörvények sem. A
rendszerfejlődés különböző szakaszaira eltérő erőtörvények érvényesek,
amelyek azonban fraktál alakzatba rendezhető, hierarchikus jelenségek és
valamennyien az elemi aszimmetriából, valamint az elemi rendszerek
viselkedéséből származtathatók.
4. 2. Mi mozog a zászló, a szél, az elme, vagy a primer tér?
A zöldhal nem érti a feketemacska érvelését, neki valami ennél is egyszerűbb
okfejtésre lenne szüksége. Most akkor mi mozog a zászló a szél, esetleg tényleg
a zen mester elképzelése a helytálló, ami szerint a tudat az, ami mozog?
A kerge erszényes kezd megvilágosodni, e szerint a létező valóság tartalmi
lényege az elme hatókörén kívül esik, de különféle modellek segítségével
értelmezhető. E modellek például az illeszkedés mértéke és az összetett jelleg
szerint hierarchikus sorozatba rendezhetők és osztály szinten azonos, de
konkrétan kissé különböző értelmezésekkel szolgálnak a létező valóság
jelenségeivel kapcsolatban. Talán a zöldhal egy jól illeszkedő de mégis egyszerű
modellt hiányol, esetleg a többi modellek forrását keresi, létezhet ilyen? Minden
bizonnyal, de ha létezik is nem biztos, hogy a hagyományos szemlélet számára
149
elfogadható. Na jó, ha a létező valóság fraktál természetű, akkor minden
részjelensége is ilyen, például az általunk kitalált modellek is egyfajta fraktál
konstrukcióként értelmezhetők. Ha a modellek valóban, fraktál konstrukcióba
rendezhetők, akkor léteznek alacsonyabb és magasabb rendszerszintű elemei és
szélsőértékei is. Ebből az aspektusból kellene most áttekintenünk a
dolgozatrészekben megjelent modelleket, és ha lehetséges, akkor felismerni a
még hiányzó szélsőértékeket.
4. 2. 1. A modell fraktál
A létező valóság eseményei a rendszerminőségekként azonosíthatók. Minden
rendszerminőség különbözik a másiktól és hierarchikus fraktál alakzatba
rendezhető, ez a természet fraktál, amelynek léteznek szintjei és szélsőértékei,
valamint ezek átmeneti jelenségei. A rendszerszintek minőségei egész
dimenzióértékekben, a rendszerszinteken létező minőségek, pedig tört
dimenzióértékekben különböznek egymástól. A természet fraktál minden eleme,
és tetszőlegesen választott, de összetartozó része osztály szinten önhasonló, de
csak osztály szinten, ezért a környezetükre illeszkedő összefüggések és
modellek is ilyenek és ők is hierarchikus sorozatba rendezhetők. E modell
sorozatelemekhez, hasonlóan a rendszerszintekhez, eltérő léptékek és dimenziók
kapcsolódnak, így osztály szinten ők is hasonlók, de konkrétan eltérő tartalmi
lényeget hordoznak.
Értelmezést segítő példaként tekintsünk a számítógépes programnyelvek esetére,
ugyanis a természet jelenségeit értelmező modellek hierarchikus sorozata
hasonlítható a számítógépek program nyelveinek hierarchikus sorozatához. A
számítógépek programozásának gyakorlatából ismeretes, hogy a programozási
nyelvek egymást követő generációi jelentek meg:
Az első generációt a gépi kódú programozás jelenti, amely a processzor
cellaállapotaihoz illeszkedő bináris kódokat tartalmazó egyszerű
szókészlettel jellemezhető. Itt minden műveletet külön-külön értelmezni
kell, és részleteiben ki kell dolgozni.
A második generációt a gépközeli nyelvek képviselik, mint például az
Assembly. E nyelvekben már összetett utasítok, vagy rutinok is
megjelenhetnek.
A harmadik generáció képviselői a magas szintű úgynevezett
feladatorientált nyelvek, mint például a Cobol, Paslcal, vagy a Basic. Itt
már egész feladatsorok behívhatók egyetlen utasítással.
A negyedik generációs programozási nyelvek az úgynevezett
objektumorientált nyelvek, mint például a Visual Basik és társaik. E
nyelveknél már ikonok mozgatásával is előállíthatók egész programrészek.
A további magasabb szintű programnyelvek már intelligens, döntéshozó
elemeket is tartalmazhatnak, a még magasabb szintűek pedig már tervek
szerint beszédfelismerők és szinte szó szerint gondolatolvasók lesznek.
150
Az említett generációk, rendszerelméleti közelítésben a programnyelvek fraktál
alakzatának rendszerszintjeiként azonosíthatók. Ha most a dolgozat
modellsorozatára tekintünk, akkor kijelenthető ezek is sorozatba rendezhetők a
programnyelvekhez hasonlóan. Az elemi kölcsönhatás modellt követi, a
térkörnyezetek kölcsönhatásának modellje, majd a többi rendszertípushoz
illeszkedő kölcsönhatás típus, és a sor végén megjelentek a téráramlás modellek.
A magasabb szintű modellekben mindig jelen vannak az alacsonyabb szintű
modellek és modellkombinációk. Ha e modelleknek léteznek szélsőértékei,
akkor célszerű lenne ezeket felismerni. Ilyen szélsőértékek léteznek, hiszen
minden minőség rendszerminőség, és minden rendszerminőség szélsőértékek
közötti átmeneti jelenség. A dolgozat az alsó szélsőértékként azonosítható
modell körvonalazására tesz kísérletet. E modell, hasonló, mint a programozási
nyelvek között a gépközeli nyelv, mint az úgynevezett bináris kódokkal történő
programozás, amely minden magasabb szintű programozási nyelvben jelen van,
ő az alap, a forrás. Ez a modell a primer térhez illeszkedik és kizárólag a logika
ösvényén közelíthető, egyfajta gondolati konstrukció.
4. 2. 2. A kezdő modell, vagy a forrás kód
Ez a modell közvetlenül a primer térhez illeszkedik. E modell nagyon különös,
hiszen azt igyekszik bemutatni, hogy a pozíció állandó, lüktető jellegű
periodikus mozgástartalommal rendelkező elemi részekből felépülő primer tér,
milyen módon képes a pozícióváltoztató, haladó jellegű mozgástartalmakkal
rendelkező rendszerminőségek megjelenítésére. Ez a modell a legkülönösebb az
összes között, ugyanakkor gyakorlati példákkal, támasztható alá természet
közeli jellege, viszont az elme számára, az értelmezés szempontjából egyfajta
szinguláris környezetet rejteget. E modell azt mutatja be, milyen módon
keletkezik erőmentes módon a mozgás, ami a newtoni dinamikai szemléleten
nevelkedett elme számára teljességgel lehetetlen.
Kezdjük a gondolatmenetet ismét az elején, és gondolatban térjünk vissza
Newton törvényeihez. Newton dinamikai elképzelései szerint erők mozgatják a
tömegeket, az erők pedig a mozgásmennyiségek megváltozásával azonosíthatók.
Na remek, milyen módon képesek a mozgásmennyiségek megváltozni? Ha
Newton elképzelését vesszük mértékadónak, akkor az {I = m*v} impulzusnak
nevezett mozgásmennyiség {v} sebesség tényezője képes megváltozni, de ebben
az összefüggésben {I} és {v} vektorminőséget képviselnek, ezért a sebesség
nagysága és iránya is változhat. Na jó a sebesség nagysága az erő irányában
változhat, az iránya pedig erre merőlegesen. E kétféle változás kétféle
gyorsulással azonosítható, a sebesség nagyságának változása értelmezés szerint
a gyorsulás, a sebesség irányának változása, pedig a szöggyorsulás. Különösebb
részletezés nélkül belátható, hogy Newton második törvénye a gyorsulással, a
gravitáció törvénye pedig a szöggyorsulással kapcsolatos tartalmat hordoz.
Na remek az új természetszemlélet szerint a létező valóság eseményeinek
viszonyában a parciális téráramlásokkal kapcsolatban jelennek meg a hatás
151
ellenhatás típusú erők, ők képesek megváltoztatni a rendszerek külső
mozgástartalmát. E szerint a külső mozgástartalom változás jelensége a
rendszerszinteken elhelyezkedő rendszerminőségek közvetlen anyagcsere
kapcsolataiban észlelhető, más kifejezéssel élve a newtoni dinamika erőhatásai
rendszer-rendszer kapcsolatokként azonosíthatók. / A relativitáselmélet szerint a
testek külső mozgástartalma megváltoztatja a tömegjellemzőt. A dolgozat elveti
ezt az elképzelést és a tömegjellemzőt, a belső mozgástartalommal hozza
összefüggésbe./
Létezik az úgynevezett hierarchikus anyagcsere, amely a primer térből kiinduló
anyagcserehullámhoz kapcsolható jelenség. Ez az anyagcsere a fenntartó, ez
minden rendszert érint függetlenül attól, hogy struktúra, vagy állapotkörnyezet
viszonyban létezik, e nélkül a létező valóság rövid idő alatt szétesne, ugyanis a
rendszerek relatív stabilitása a bontó és építő folyamatok dinamikus egyensúlya
következtében maradhat fent. A dolgozat elképzelései szerint ez az anyagcsere a
rendszerminőségek külső és belső mozgástartalmát is képes megváltoztatni. A
hierarchikus anyagcserével értelmezhető például a bolygók változó pálya menti
mozgása. A bolygók hierarchikus anyagcseréjét az egymás közötti közvetlen
anyagcsere kapcsolatok képesek szabályozni, e közvetlen szabályozó
kapcsolatok közelíthetők például a gravitáció törvényét kifejező összefüggéssel.
A közvetlen úgynevezett parciális jellegű és a közvetett úgynevezett
hierarchikus jellegű anyagcsere kapcsolatok szabályozó szabályozott viszonyban
létezhetnek, de ez nem szükségszerű, csak lehetőség, létezhetnek egymástól
függetlenül is.
Ez eddig rendben is lenne, de ha a bolygó irányt változtat, akkor a külső
mozgástartalma változik, a newtoni dinamika szerint gyorsul. Ha valami
gyorsul, akkor ott gyorsító erőnek kellene működnie, de a dolgozat most azzal
az ötlettel áll elő, hogy a gyorsulást nem gyorsító erő idézi elő, hanem a
hierarchikus anyagcsere tekinthető egyfajta „erőmentes erőkapcsolatnak”. Ez
elképesztő kijelentés, hiszen minden eddigi tapasztalattal valamint elképzeléssel
ellenkezik. Itt egy ellentmondás feszülhet, hiszen ez a kijelentés tagadja a
newtoni dinamikai elképzelések általános jellegét. Bizony ez így van, de
épelméjű kijelentés ez? Milyen módon lehetséges a folyamatos irányváltozást
egy tömeggel rendelkező bolygó esetében erőmentesen megvalósítani? A
hagyományos értelemben vett normális elme válasza egyértelmű, semmilyen
módon, de a létező valóság nem a hagyományos elképzelések szerint működik!
A létező valóság itt az orrunk előtt képes produkálni ezt a varázslatot, de az
elme mindezidáig nem volt képes felismerni ezt.
4. 2. 3. Erőmentes mozgatás helyett újraépítés
A kerge erszényes heurisztikus tudatállapotba került és előhozakodik egy
újszerűnek látszó, de a korábbiakban már többször is felmerült értelmezéssel,
amely érthetővé teheti a különös jelenséget.
152
Most összpontosítsunk a kerge erszényes okfejtésére, mert valószínűsíthetően
ezen az ösvényen kerülhetünk a primer tér tartalmi lényegéhez a legközelebb.
Kezdjük az elképzelést egy gondolatkísérlettel, és tegyük fel a kérdést milyen
módon mozgatható egy építmény, például egy híd, vagy egy termetes ház? A
szokványos válasz szerint szét kell szedni, át kell szállítani, és újra fel kell
építeni őket. Valóban ez egy lehetőség, de léteznek ház-, meg hídköltöztetők is,
akik az áttelepítést szétszedés nélkül, kissé körülményesebb, de
költséghatékonyabb módon is képesek megoldani. Ezek a fortélyos költöztetők,
megfelelő előkészítés után, átszállítják, vagy átcsúsztatják az építményeket. Az
átszállítás vagy az átcsúsztatás is szigorúan erőhatásra történik.
Az építmény elkészítése, vagy felépítése sokféle munkaráfordítást igényel,
legyen ez az összes munka {WÉPÍTÉS}, a szállítás bizonyos útvonalon erőhatásra
történik, a fizika gyakorlata szerint ez is munkavégzés, legyen ez a
{WMOZGATÁS}. Most írjuk fel az átcsúsztatott, vagy átszállított építmény
munkaráfordítás tartalmát: {WÖSSZES = WÉPÍTÉS + WMOZGATÁS}. Belátható, az
összes munkaráfordítás és ezen belül a költöztetők munkaráfordítása nem
különbözne számottevően akkor sem, ha az átszállítás helyett építőanyagot
szállítanák az új helyszínre részletekben, és az építők ezen a helyen építenék fel
az építményt. A kerge erszényes szerint az átszállítási munkát, akkor lehetne
elkerülni, ha az új pozícióban rendelkezésre állna a megfelelő építőanyag, ekkor
az új építkezés pótolná az átszállítást, és úgy tűnhetne, mintha az építményt
munkaráfordítás nélkül erőmentes módon mozgatták volna az új pozícióba.
Felvetődhet valaki részéről, hogy ennek a megoldásnak semmi értelme sincs,
hiszen előbb utóbb minden térpozícióban építmény terpeszkedne és mozdulni,
sem lehetne tőlük, nem beszélve az építkezéssel járó horribilis költségekről. A
kerge erszényes szerint ennek az erőmentes átszállításnak akkor lehet értelme,
ha az előző építmény bontási munkájával valamilyen módon kiváltható lenne az
új építmény építési munkája.
A normális elme számára ez a felvetés a teljes építkezési tájékozatlanságról
árulkodik. A kerge erszényes viszont úgy véli az építkezések fogalmának
tartalmi értékkészletét, célszerű lenne kiterjeszteni a vízfelületen terjedő
hullámok, a rendszerminőségek és különösen a primer tér esetére is, így már
értelmezhető lenne az erőmentes mozgatás és az újraépítés jelensége.
Vizsgáljuk meg, milyen módon építi át a „Nagy Építőmester” a víz felületén
terjedő hullámokat, de mielőtt ezt megtennénk, vegyük szemügyre az
építőanyagként szolgáló vízmolekulákat. Az új természetszemlélet szerinti
közelítésben, az egymás közötti viszonyban szemlélve, a vízmolekulák között
nem létezik két teljes mértékben azonos rendszerkonstrukció, ugyanakkor a
vízmolekulák és a hullámok viszonyában minden molekula tökéletesen
egyezőnek tűnik, és ők a vízfelület minden térpozíciójában jelen vannak.
Építésfilozófiai szempontból kérdésként merülhet fel milyen hullámalakok
építhetők a vízmolekulákból? A technikai, technológiai szempontokat mellőző
válasz szerint természetesen minden vízmolekula csoporttal, minden
153
térpozícióban tetszőlegesen választott hullámalak felépíthető. Na remek ezek
után lessük el a „Nagy Építőmester” technológiai megoldásait. Egyszerűbb a
szemlélődés, ha eltekintünk a víz belső súrlódási jelenségétől, vagy más
szóhasználattal élve viszkozitásától, ekkor a hullámzó vízfelületet ideális
folyadékként szemlélhetjük.
Dobjunk egy kavicsot a sima felületű vízbe. A pontszerű hullámkeltőtől
távolodva körkörösen, sugárirányban távolodva hullámok indulnak el majd egy
idő után, csillapodnak, és újra megjelenik a zavartalan víztükör. Mi történt? A
hagyományos szemléletmód szerint a jelenség gravitációs erőtérben zajlik,
amely munkavégző képességgel, úgynevezett potenciállal rendelkezik. A
potenciál értéke {w = h*m}, ahol {m} a vízrészecske tömege, {h} pedig annak
földfelszínhez viszonyított magassága. A vízfelületen elhelyezkedő vízrészek
azonos {h} magasságban helyezkednek el, ezért azonos potenciállal
rendelkeznek. Értelmezés szerint azonos potenciálú felületen történő mozgatás
esetén az erőtér nem végez munkát, ugyanis létezik elmozdulás, de az erőtér
nem változik így az ő szempontjából nincs erőkifejtés.
A vízbe dobott kő megbontja a vízrészek potenciálegyensúlyát, a megbomlott
egyensúlyú vízrészek függőleges irányú ingamozgásszerű lengéseket végeznek,
mindaddig, amíg le nem csillapodnak. /A csillapodás technológiájával most ne
foglalkozzunk részletesen, de sejthető, hogy ideális folyadékok esetén nem a
súrlódás, hanem a felületen történő elosztás tüntetheti el a hullámalakokat,
hiszen a hullámok körkörösen terjedve egyre nagyobb felületen jelennek meg, és
oszlanak szét, így magasságuk értelemszerűen a távolság négyzetével arányosan
egyre csökken és előbb utóbb az észlelhetőség küszöbe alá, kerülnek./
Érzékelhető a vízfelületen haladó hullámok szigorú értelemben véve nem
azonos alakú konstrukciók, de az egymáshoz közeli hullámformák jó
közelítéssel szinte megkülönböztethetetlenek.
Most szemléljük egyetlen hullámalak keresztmetszetét a hullámcsúcs
környezetében. A vízrészek függőleges irányú lengőmozgást végeznek a
gravitációs erőtérben. A csúcs pozíciójában lévő vízrészecske meg sem moccan,
ugyanis ő pillanatnyi egyensúlyban van, és éppen mozgásirányt változtat, a
mögötte lévő részecske már irányt változtatott ő már volt a csúcspozícióban és
éppen lefelé kezd mozogni, a csúcs előtt lévő részecske viszont még felfelé
mozog, szeretné elérni ő is a csúcs pozíciót. Az ingamozgás rejtelmeiben
járatosak előtt ismeretes, hogy a potenciális erőtérben, és súrlódásmentes
közegben zajló lengések potenciális és mozgási energiája állandó. Fogadjuk el
ezt az elképzelést és alkalmazzuk a hullámcsúcsot megelőző, valamint az őt
követő vízrészecskék esetére. A hullámalak a csúcs környezetében jó
közelítéssel szimmetrikusnak tekinthető, ezért az őt megelőző és követő
vízrészecskék pozíciója, és ezért potenciális energiája is, szinte azonos. Miben
különböznek? A csúcstól távolodó részecske éppen olyan mértékben gyorsul,
mint amilyen mértékben a csúcshoz közeledő részecske lassul. Remek ezek
szerint rájuk ugyanakkora, erők hatnak, de az ellentétes mozgásirányok miatt az
154
egyik esetben az erő, gyorsító, a másik esetben pedig lassító szerepben jelenik
meg. Az erő azonos, akkor miért eltérő a mozgásirány? A vízrészek lengése
közben a nyugalmi helyzethez viszonyítva a potenciális energia és a gyorsulás,
valamint a mozgás iránya is, pozitív és negatív értéktartományok között
váltakozik. A lengés eseményei eltérő fázisokban eltérő tartalommal, ritmikusan
időláncba szervezetten követik egymást, így egymáshoz fűződő viszonyuk
periodikus módon változik.
Kérdésként merülhet fel, az egymás mellett lengő vízrészeknek milyen
kapcsolata lehet, ha nincs súrlódás közöttük? A vízrészek kapcsolatát az erőtér
és a vízmolekulák közötti parciális viselkedés, az egyensúlytartási képesség
együtt idézi elő, így a vízrészek közötti hatás a közegben minden irányban
terjed, a gyakorlatban ezt a hatást, felületen ható, erőként, szakkifejezéssel élve
nyomásként kezelik. Az ideális folyadékok belső részeiben a nyomás iránytól
független módon terjed, a felületi aszimmetria kérdésétől most tekintsünk el. A
nyugalmi helyzetükből kimozduló vízrészek pozíciójuknak megfelelő nyomást
fejtenek ki környezetükre, amely gyorsuló mozgásba kezd és kimozdul, de a
vízrészek tömeggel rendelkeznek, ezért a sebességük és a megtett út is változó,
így időben változó eltérő fázisú mozgások jelennek meg. A kimozduló
vízrészek tehetetlensége, az egyensúlytartási képesség, és az erőtér együtt teszi
lehetővé a lengőmozgás kialakulását, amelynek egyik jellemzője az ellentétes
irányú mozgásformák megjelenése.
Most összegezzük, mi teszi lehetővé a hullámok kialakulását? Kell egy erőtér,
kell egyensúlytartásra alkalmas, úgynevezett összenyomhatatlan, ugyanakkor
tömeggel rendelkező közeg, és szükség van valami kezdő kitérítő hatásra is.
Ezek voltak a tények, most értelmezzük a tényeket a kerge erszényes észjárása
szerint. A kerge erszényesnek úgy tűnik a „Nagy Építőmester” képes
munkaráfordítás nélkül átépíteni a hullámalakot az egyik pozícióból a másikba,
mégpedig olyan módon, hogy az egyik csúcs bontásából származó munkával
építi fel a másik csúcsot. Ez elképesztő de a bontó-, és az építőmunkában
szereplő erők iránya ellentétes, milyen módon képes a mester megfordítani
ezeket, az erőket? Ez az ő titka, viszont láthattuk, szüksége van erőtérre,
összenyomhatatlan és tehetetlen viselkedésű közegre, amelyben a nyomás
minden irányban azonos módon terjed.
A szólás szerint a lényeg a lényeg, e szerint pedig a mester képes átépíteni,
mégpedig munkaráfordítás nélkül. Ez a munkaráfordítás nélküli átépítés a külső
szemlélő számára olyan mintha erőmentesen módon változtatott volna pozíciót a
hullámalak.
Elképesztő mire képes a „Nagy Építőmester”, a kerge erszényes hasonlóságot lát
a hullámalakok átépítése és a primer térben megjelenő mozgásformák, az időben
változó mintázatok megjelenése között. Ha ráéreztünk a „Nagy Építőmester”
szisztémájára, akkor belénk hasít a felismerés, hiszen a mozgás nem egyéb, mint
időléptékekhez kötött folyamatos átépítés. Ezek szerint a létező valóság
folyamatosan változó, mozgó, nyüzsgő jelenségei a primer tér átépítő
155
munkájával, az anyagcserével hozható összefüggésbe, amely az észleléstől
függően mozgásnak, időleges változatlanságnak, vagy homogenitásnak tűnik. Ez
elképesztő, de nem példátlan, hiszen tapasztaljuk e módszer működőképességét
saját léptékkörnyezetünkben is. Ezen a módon működik a mozgófilm, ez az elv
érvényesül a különféle mozgókép megjelenítő képernyők, vagy a fényújságok és
hirdetőtáblák esetében is, de hogy mi magunk és a környezetünkben létező
állandónak tűnő tárgyak is hasonló tartalmi lényeggel bírnak ez bizony szokatlan
számunkra. Hipotézisként rögzíthető:
A primer térből induló csatolt anyagcsere folyamatok, az időléptékekhez
kapcsolt ritmusban, folyamatosan újramásolják a létező valóságot. Az
újramásolás kis eltérései okozzák a rendszerminőségek változásait, e
változások jelennek meg az észlelés tartalmától függő mozgásokként.
Ha kétkedve is, de megleltük a mozgások eredetét, viszont ha a primer tér
diszkrét elemei nem mozognak, akkor mi mozog? Megfigyeléseink szerint a
hullámok egyfajta haladó jelleggel ténylegesen mozognak, hiszen távolodnak a
hullámkeltés helyétől, ugyanakkor, ha a vízrészek ténylegesen a haladás
irányára merőlegesen mozognak, akkor ők nem haladnak, de akkor mi az, ami
mozog?
4. 2. 4. A primer tér mintázata, a technológiai utasítás az, ami mozog
Az interferencia modell illeszkedik a primer tér különös jelenségéhez és általa
értelmezhetők a primer tér mozdulatlan testén megjelenő elmozduló mintázatok.
A primer tér testén megjelenő mintázatok, és a mintázatok mozgásformái zérus
és egy dimenziótartományban léteznek, ezért ők nem haladó vagy forgó
jellegűek, mint amilyenek a környezetünkben észlelhetők, ők átmeneti
jelenségek. Célszerűen úgy képzelhetők el, mintha olyan mozgások zérus és egy
dimenziótartományba eső vetületei lennének, amelyek az észlelési irányunkkal
párhuzamosak. Nem autentikus, de szemléletes példával élve olyanok ezek a
mozgások, mint a fűszálakon szaladgáló kis bogarak mozgásai felülnézetből. Na
remek a fűszálak és bogarak tényleg nem mozdulnak vízszintes irányban, mégis
bizonyos együttállások, bizonyos egymást, megfelelő fázisban követő
interferencia mintázatok a vízszintes irányú haladó mozgás érzetét kelthetik. A
példából érzékelhető ez a jelenség nagyon hasonló a „Nagy Építőmester”
hullámátépítő technológiájánál tapasztaltakhoz, de itt nincs tömeg, hiszen a
primer tér elemi részeinek nincs belső mozgástartalma, akkor mégis mi az, ami a
lengéseket, a periodikus változásokat lehetővé teszi? Ismerjünk fel valami
lényeges különbséget a víz-testen és a primer tér testén megjelenő
hullámjelenségek között. A víztest hullámzása és a hullámkeltő hatások halmaza
valamennyien azonos háromdimenziós térben helyezkednek el, a primer tér
mintázatát előidéző hatások és a mintázatok pedig különböző virtuális
térdimenziókban léteznek. Gondoljunk a fűszálakon szaladgáló bogarakra, ők az
illeszkedő derékszögű koordináta tengelyek közül a függőleges {z} tengely
156
irányban szaladgálnak, a mintázatok pedig a vízszintes síkon az {x,y} tengelyek
mentén terjednek, más fogalomhasználattal élve a kapcsolat vektorszorzat
jellegű, nem közvetlen hatás-ellenhatás jellegű. Ez a minőségmegjelenítés
illeszkedik a rendszeraxióma tartalmi lényegéhez, ez a kapcsolat szabályozószabályozott
jellegű. A mozgó tárgy és az árnyéka között kapcsolat van, de nem
erőkapcsolat, az árnyék nem képes visszahatni, mint ahogy az új minőség sem
az őt generáló alrendszerekre.
A pontszerű jelenségek időben egymást követő sorozatai jelennek meg
mozgásként, hasonlóan, mint ahogy az, a mozgófilm egymást követő képkockái
esetében történnek. A mozgás tehát nem valódi, nem ugyanaz a bogár jelenik
meg különböző térpozícióban, hanem különböző bogarak, különböző időben, és
különböző térpozícióban keltik a mozgás érzetét, azáltal hogy összetartozónak
tűnnek. A mozgás csak látszólagos, csak az alkalmazott léptékkörnyezet és a
hasonlóság kelti az észlelő számára a mozgás érzetét, úgy tűnik, mintha egyetlen
jelenség folyamatosan pozíciót váltana, de láthattuk, nem erről van szó. A nem
összetartozó, egymástól független jelenségek jelennek meg egyetlen mozgó
minőségként. A sok nem mozgó diszkrétből, az egyetlen mozgó érzetét, az
elemek összehangolt, változó fázisban és pozícióban történő megjelenése idézi
elő.
/Részletes értelmezéssel a dolgozat harmadik, „Fraktál tér és fraktál idő” része
szolgál, emlékezzünk a „denevérvonal” konstrukcióra./
Na de ember ne akard megállítani a napot, hát mégiscsak ugyanaz a mozdony
húzza a szerelvényt a kezdő és a végállomáson is! Nem, nem az a mozdony
érkezik meg, mint ami elindul, de a különbség a mi időléptékünkben szemlélve
nem érzékelhető, mert a különbség a finomszerkezetben van. Az anyagcsere
következtében a rendszerminőségek finomszerkezete, a rendszerszintek
Denevérek, vagy
egy mozgó denevér
Távolság és idő
lépték
Új dimenzió a
„denevér-vonal”.
Egy gyorsan mozgó,
vagy sok
mozdulatlan!
DT
500
300
200
100
1
157
időléptékéhez igazodó módon folyamatosan cserélődik, ezért a
rendszerminőségek folyamatosan változnak. Na jó változnak, de akkor miért
gőzmozdony érkezik, meg, ha az indul el, miért nem valami másmilyen?
Röviden szólva azért, mert az ő rendszerszintjén nem történik cserélődés a
menetidő léptékében szemlélve. Az élettartamát meghaladó időléptékben
szemlélve a gőzmozdony is szemmel látható változásokat szenved.
Differenciáltabb közelítésben is szemlélhetjük a lényeget. A rendszerminőségek
struktúra-, és állapotkörnyezetét, az egymásba épülő egymásban forgó, semmi és
a valami térkörnyezetek meghatározott viszonya képes megjeleníteni. Az
anyagcsere csak a valami eltávozásakor megüresedő térkörnyezet
igénybevételével lehetséges. A semmi és a valami együtt őrzik a részek relatív
helyzetét, ez a tervrajz, a minta, ami alapján az anyagcsere mindig hasonló
konstrukciót eredményez, ezen a módon képes a „Nagy Építőmester” a
rendszerminőségeket hasonló alakban átépíteni, ezért tűnik az elinduló
gőzmozdony azonosnak az érkezővel, pedig a megérkező az elinduló
példánynak sokszorosan átmásolt változata csupán.
Amikor a hullámok haladását szemléljük, akkor valójában a hullám alak az, ami
halad, hasonlóan történik ez a primer tér esetében is, de ez esetben a tényleges
mozgás nem az észlelés virtuális térdimenzió szektorában történik, ezért
erőmentes a jelenség, nem egymástól függő egy valamiről van szó, a jelenséget
egymástól független sok valami okozza, mint ahogy a „denevérvonal” esetében
történik.
Heurisztikusan nyugtalanok részéről kérdésként merülhet fel, milyen hosszú a
denevérvonal? Első pillanatra a kérdés értelmetlennek tűnik, de gondoljunk egy
fényképezőgép esetére, és úgy tegyük fel a kérdést: Milyen hosszú nyomot hagy
a képen a mozgó denevér? Ebben az alakban már szinte triviális a válasz, a
mozgó denevér a választott expozíciós időtől függően eltérő hosszúságú
elmosódott alakban, vagy szélső esetben egyedi diszkrét formában jelenik meg a
képen.
Most térjünk vissza a primer tér jelenségeihez. Érzékelhető a primer tér olyan
amilyen, Ő a tudat hatókörén kívül esik, de a megfigyelő pozíciójától, relatív
mozgástartalmától és a választott időléptéktől függő minőségben képes
megjelenni. Ez a létező valóság nagyon összetett, megjelenése észlelésfüggő,
nekünk ilyen, a denevérnek olyan, a pöröly cápának meg amolyan. E gondolatok
már megjelentek e dolgozatrész ok-okozati viszonyokat elemző részében és
hipotézisként is rögzítésre kerültek: „A jelenségek nem függnek az észleléstől, de
az észleléstől függően, zérus közeli, vagy sokdimenziós vetületi minőségekben
jelennek meg.”
A megértést segítve tekintsünk át egy különös példát az élő rendszerminőségek
területéről. Az egyedek változnak, kihalnak, de az élet maga időtlen. Mi az, ami
változik, mozog, és mi az, ami mozdulatlan időtlen? Az élet, az egyed szintjén, a
genetikai könyvtár, a tervrajz a technológiai utasítások gyűjteményének
158
hordozásáról és átadásáról szól. A génkönyvtár az, ami átadódik, ami mozog,
ami egyedileg változik de az egész szintjén időtlen, örök.
4. 2. 5. A parciális és a hierarchikus viselkedés kapcsolata
Ember valami alapos pszichiátriai felülvizsgálatra lenne szükséged, ha azt
gondolod a tervrajzok, a hullámalakok meg a mintázatok mozognak, nem pedig
a tárgyak. A gőzmozdony nem úgy viselkedik a vasúti átjáróban, ha találkozik
valami roncs autó jelölttel, mintha csak minta vagy árnyék lenne! Ez igaz és
vitathatatlan, de ha a konkrét jelenségből kiindulva, annak általánosításával
szeretnénk megérteni az egész működését, akkor ellentmondáshoz jutunk.
A dolgozat megközelítése a „Nagy Egész” szintjére érvényes ebből vezeti le, az
interpoláció elvét alkalmazva a lokális jelenség értelmezését.
Ha a „Nagy Egész” működését, vagy más fogalomhasználattal élve a „Nagy
Építőmester” szisztémáját szeretnénk a maga egészében áttekinteni, akkor a
természet fraktál egészéből kell kiindulnunk. A dolgozat által fejlesztgetett új
természetszemlélet szerint, a létező valóság egésze egyetlen fraktál alakzatként
értelmezhető. E fraktál alakzatnak számtalan fraktál aspektusa, részalakzata és
levele létezik, de valamennyien szélsőértékekkel rendelkező átmeneti jelenségek
eseményhalmazaként értelmezhető. Ha e gondolat tartalmi lényegével sikerül
megbarátkoznunk, akkor ráérezhetünk a szélsőértékek különös viselkedésére,
továbbá a rendszerminőségek közvetlen és közvetett kapcsolatainak lényegére.
A jelenség többféle aspektusból közelíthető:
Az anyagcsere aspektus: A dolgozat elképzelése szerint a jelenségek között
az alábbi tipikus együttműködési formák létezhetnek:
o A szélsőértékek az elemi rendszerek és a „Nagy Egész” nem folytatnak
anyagcserét így ők egymástól független, megváltoztathatatlan diszkrét
jelenségek. E megközelítésből következően köztük sem, közvetlen, sem
pedig közvetett kapcsolat nem létezhet, így az erő jelensége sem
értelmezhető, viszont ebből a forrásból származnak a rendszerminőségek.
o A rendszerminőségek: anyagcserét folytatnak, így közöttük az anyagcsere
által együttműködések jöhetnek létre. Az együttműködéseknek relatív és
abszolút szélsőértékei léteznek. A szélsőértékek között átmeneti jelenségek
léteznek ők jelenítik meg a létező valóság elképzelhetetlenül változatos
eseményhalmazát. A abszolút szélsőértékek:
Parciális együttműködések, közvetlen hatás-ellenhatás jellegű
együttműködések, ők a tipikus, a newtoni dinamikai szemlélet szerinti
erőkapcsolatok. Ezeknél, a kapcsolatoknál a rendszerek között
közvetlen anyagcsere csomagok cserélődnek ki, ezáltal a rendszerek
közvetlenül változtatják egymás mozgástartalmát. Ilyen kapcsolatok
léteznek az azonos rendszerszinten elhelyezkedő rendszerminőségek
között. /Tipikus példák a golyóütközések, vagy a gázatomok ütközése./
Szabályozó együttműködések, közvetett, vektorszorzat jellegű
kapcsolatok. E kapcsolatok szélsőértékekkel rendelkező
159
eseményhalmazt alkotnak, közös jellemzőjük szerint, ők nem
közvetlenül cserélnek anyagcsere csomagokat. Az általuk kibocsátott
anyagcsere csomagok együttműködése, szabályozza a kibocsátók
anyagcseréjét, a mozgástartalom változásokat a módosult anyagcsere
idézi elő. Ezek a kapcsolatok sem tekinthetők a newtoni dinamikai
szemlélet szerinti erőkapcsolatoknak. Ilyen kapcsolatok léteznek a
különböző rendszerszinten elhelyezkedő rendszerminőségek között.
/Tipikus példaként említhetők a struktúra és az állapotkörnyezet
kapcsolatai, vagy konkrétan az égi objektumok közötti kapcsolatok,
amelyeket a newtoni dinamikai szemlélet gravitációs
együttműködésként azonosít./
A vetületi aspektus: A rendszeraxióma szerint a struktúra és az állapot
együttműködése generálja az új minőséget. Az együttműködés tartalma
vektorszorzat jellegű, ez azt jelenti, hogy a struktúra és az állapot, külső
mozgásvektorai közel azonos virtuális dimenziószektorban léteznek, de az új
minőség már egy másik, egy magasabb dimenziószektorban jelenik meg.
Szemlélhetjük a jelenség tartalmát a derékszögű koordinátarendszer {i, j, k,}
egységvektorai segítségével is. A dolgozat a dimenzióváltás jelenségét a
rezgő húr példáján keresztül próbálta érzékeltetni. A húr, mint egydimenziós
jelenség, kritikusan rezgő állapotában kétdimenziós jelenséggé változott. Az
esemény, némi elvonatkoztatással, szemlélhető úgy mintha a húr, a
sajátrezgés állapotain keresztül, fokozatosan kifordult volna a magasabb
virtuális térdimenzióba. Más aspektusból szemlélve a dimenzióváltás
szemlélhető a húr egyfajta elvonatkoztatott rendszerminőségének
vetületeként. Ez a vetületi aspektus elég különös, hiszen egy valaminek több,
vagy több valaminek egy vetülete létezik. Gondoljunk az {i, j, k,}
egységvektorokra és alkalmazzuk a vetületi elvet, ekkor {k} vektor
alacsonyabb térdimenzióba eső vetülete {i, és j}, ugyanakkor az {i, és j}
vektorok magasabb térdimenzióba eső vetülete egyetlen vektorként jelenik
meg {k} alakjában. A vetületi elvet alkalmazva, külön értelmezést nem
igénylő, magától értetődő, ugyanakkor általános érvényű kijelentés
fogalmazható meg: a rendszerminőségek dimenziószektoronként, a
dimenziószektorba eső vetületeikkel arányos együttműködésre képesek. Ha
tehát a rendszerminőségeknek egy konkrét dimenziószektorban zérus közeli
tartományba eső vetületekkel rendelkeznek, akkor azok zérus közeli
tartományba eső együttműködésre képesek. Ez az eset létezhet például a
primer tér esetében.
A hatáskeresztmetszet aspektus: A dolgozat elképzelése szerint a létező
valóság fraktál konstrukcióját egymásba csomagolt forgó szerkezetek
alkotják. Más fogalomhasználattal élve, a létező valóság virtuális fraktál terét
az együttműködő rendszerminőségek külső mozgástartalmai feszítik ki. Az
ismétlődő együttműködések során csökken a rendszerek külső
mozgástartalma, ugyanakkor nagyobb parciális teret feszítenek ki ezért ehhez
160
több idő szükséges. A mozgás által kifeszített virtuális rendszerterek
egyensúlytartó képessége arányos az őt kifeszítő mozgástartalommal. Ez a
csökkenő külső mozgástartalom növekvő térrészekre oszlik meg, ezért a
mozgás egyfajta sűrűsége a növekvő rendszerszintek irányában csökken, ez
az oka annak, hogy a kicsi de mozgékony és relatív sűrű mozgástartalommal
rendelkező rendszerek képesek áthaladni a ritkább és nagyobb
rendszertereken. Érzékelhető, hogy a rendszerek közötti együttműködés
tartalmi lényege megragadható a rendszerterekben forgó, mozgó szerkezetek
találkozási esélyével. Ez az esély jól modellezhető a matematika
gyakorlatából ismert, az úgynevezett geometriai valószínűség mutatóival. E
geometriai valószínűségi mutatók megbecsülhetők a különféle rendszerterek,
mint sajátos hatáskeresztmetszetek arányai segítségével. Érzékelhető, a
rendszerek közötti együttműködések típusai, a várható események
visszavezethetők az úgynevezett geometriai valószínűségek területére. Így
már érthetők és értelmezhetők a közvetlen és közvetett erőkapcsolatok, vagy
az egymáson történő áthaladás jelenségei is.
A fentiek alapján az alábbi hipotézisek rögzíthetők:
Rendszerminőségek virtuális dimenziószektoronkénti együttműködése, a
dimenziószektorbeli vetületeikkel arányos.
4. 2. 6. Az egylényegűség elve, a természet fraktál Möbiusz aspektusa
Szóval azt mondod a létező valóság jelenségei szemlélhetők úgy, mintha
szélsőértékek közötti átmenetek lennének. Az egyik szélsőérték a primer tér,
amelynek elemi részei diszkrét, egymástól független viselkedést tanúsítanak,
ugyanakkor a sok egymástól független diszkrét jelenség, az együttállásaik és
ezek fázisban egymást követő időláncai révén, úgy viselkedik, mintha egyetlen
mozgó, közös virtuális térkörnyezetet kifeszítő jelenség volna. E különös
jelenségekben a részek viszonya erőmentes, a részek autonóm jellegűek, nem
vesznek tudomást egymásról. Az ismétlődő együttműködésekben az anyagcsere
kapcsolatok fokozatosan fejlődnek ki, ezekkel egyidejűleg a diszkrét részek
autonóm viselkedése megváltozik és megjelennek közvetlen hatás-ellenhatás
kapcsolatok mellett a közvetett, egymás anyagcseréjét szabályozó kapcsolatok
is. A primer tér lényegében így jeleníti meg a létező valóságot ez a primer tér
differenciálódásának teóriája, a rendszerfejlődés elve, a semmiből ezen a módon
lesz a valami. Az enyhén polgárpukkasztó jellege ellenére most hagyjuk ezt a
fejlődési ágat, és a magasabb rendszerszinteket, figyelmünket fordítsuk ismét a
primer tér felé.
Az előzőkben szerepelt egy hasonlat, e szerint a primer tér szemlélhető egyfajta
különös vetületi minőségként. Nem autentikus hasonlattal élve a primer tér
olyan, mint a fűszálakon szaladgáló bogarakkal teli rét felülnézetből szemlélve.
A hasonlat szerint a primer tér mögött is létezik valami, egyfajta párhuzamos
vektormező, amelynek zérus dimenzió közeli vetületei jelennek meg primer tér
alakjában. Ha ez így van, akkor léteznie kell egy másik világnak is, amelyik egy
161
másik primer térből fejlődik ki, és így vég nélkül minden világ mögött is kellene
lennie egy őt megelőzőnek, így van ez? Bizonyos értelemben így, hiszen minden
jelen mögött ott a múlt és következik a jövő, de a primer tér vetületi minősége
nem egy másik világból származik.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság egylényegű, nem léteznek
párhuzamos, egymástól elkülönült, és esetleg úgynevezett féreglyukakon
keresztül átjárható párhuzamos világok, de a „Nagy Egész” konstrukción belül
léteznek egymástól elkülönült hasonló virtuális terek, amelyek egymás számára
nem észlelhetők. A létező valóság egyetlen fraktál konstrukciót alkot, amelynek
léteznek a virtuális térdimenzió szerint hierarchikus sorozatba rendezhető
vetületei. E sorozat kezdő eleme azonosítható primer térként, de ez az elképzelés
is csak egy modell, a modell fraktál eleme. Hát nem rossz, de milyen módon
értelmezhető ez az egylényegűség? A létező valóság egylényegű jellege a
természet fraktál úgynevezett Möbiusz aspektusával értelmezhető. Ember, ember
hát mi az a Möbiusz aspektus?
4. 2. 6. 1. A Möbiusz aspektus
A kerge erszényes már hallott a möbiusz szalagról, és különös változatairól,
amelyet August Ferdinand Möbius német matematikusról neveztek el. E
végtelenített szalag különös viselkedést tanúsít, ugyanis a látszat ellenére, nem
kettő, hanem egy felülettel rendelkezik, más szóhasználattal élve, nincs külső és
belső része. E különös szalaggyűrű egy véges szalagból állítható elő olyan
módon, hogy a végek összeragasztása előtt azokat megcsavarjuk. Kérdésként
vetődhet fel, hányszor kell, vagy lehet megcsavarni összeragasztás előtt a
szalagvégeket? Tetszőleges, de páratlan számú csavarást kell végeznünk, erre
magunk is rájövünk, ha elmélkedés helyett néhány kísérletet végzünk. Ha e
különös szalagot szemléljük, akkor a csavarási számokhoz igazodó számú olyan
átmeneti résztartományt fedezhetünk fel ahol a kétdimenziós szalag
egydimenziós vetületben, mintegy él-szerűen látszik. Hasonló vetületi
környezetek lehetnek a primer teret alkotó közel párhuzamos vektor mezők is.
Vegyük észre e különös vetületi aspektus, csak a külső szemlélő számára jelenik
meg, neki is pozíciófüggő módon, különböző helyeken, a felületen tartózkodó
megfigyelők ebből semmit sem észlelnek!
A Möbiusz ösvény a topológia szépséges és különös útvesztőjébe vezet, nem ez
a mi ösvényünk, de mielőtt letérnénk róla, tegyünk fel egy kérdést: létezik e
valamiféle szélsőértéke ennek a különös szalagnak? A fekete macska sejteni
véli: ha a szalag hossza, és megcsavarások száma tart a végtelenhez, szélessége
pedig a zérus értékekhez, akkor ez a szalag illeszkedhet egy különös egyfelületű
elfajult tórusz alakzathoz, amelynek nincs külön külső és belső felülete. A kerge
erszényes úgy hallotta, hogy ez a különös alakzat, Klein-kancsó néven vonult be
a köztudatba. A hozzáértők a kétdimenziós Möbiusz szalag, háromdimenziós
változataként értelmezik a különös egyfelületű kancsó alakzatot. Na erre a hírre
a kerge erszényes is előhozakodik egy kérdéssel: létezhetnek tetszőleges
162
dimenziószámú Möbiusz felületek is? A dolgozat elképzelése szerint igen, a
virtuális fraktál terekben létezhetnek sokdimenziós Möbiusz felületek is és a
létező valóság pontosan ilyen. A létező valóság virtuális fraktál terében
létezhetnek szélsőértékekkel rendelkező dimenziósorozatot alkotó, egymásba
kapcsolódó, egymásba épülő Möbiusz felületek, amelyek együtt egy fraktál
jelenséget alkotnak. Ez a sokdimenziós Möbiusz fraktál egylényegű. Ha a felület
fogalmát osztály szintre kiterjesztve, dimenzió független módon, nemcsak
kétdimenziós jelenségek esetére értelmezzük, akkor közelítjük meg az
egylényegűség fogalom jelentéstartalmát. E megközelítésben a primer tér zérus
közeli dimenziótartalmú Möbiusz felületként értelmezhető. A primer tér testén
megjelenő magasabb dimenzióértékű egymásba kapcsolódó Möbiusz felületek
együtt, képesek megjeleníteni egy különös egylényegű, átvitt értelemben
egyfelületű fraktál valóságot. Ez a fraktál valóság a jövő eseményei felé nyitott,
véges jellegű időléptékekkel jellemezhető, átmenetekkel rendelkezik,
ugyanakkor az átmenetek pillanatról pillanatra folytonosan képviselik a „Nagy
Egész” időtlen zárt minőségét.
Ember hát levezethetők ezek a kijelentések valamilyen módon a dolgozat logikai
építményéből, vagy csak ilyen heurisztikus próféciákként tekinthetünk rájuk?
Igen levezethetők, tegyünk erre egy kísérletet a következőkben, ennek
érdekében frissítsük fel emlékezetünket a „Szám fraktál” és a „Rendszertér
dinamika” dolgozatrészek kijelentéseivel kapcsolatban.
4. 2. 6. 2. A szám fraktál aspektus
A szám fraktál konstrukciót a logaritmusképzésre vonatkozó algoritmus állítja
elő az ismert számegyenesből, a vég nélkül ismétlődő működésével. Az
algoritmus az ismétlődő működések során a létrehozott új számskálákat kettő
hatványai szerint tördeli, nyújtja, tömöríti, új szinguláris pontokat hoz létre, a
régieket meg, megszünteti, szóval borzasztó hogy mit művel, de bármit is művel
a létrehozott konstrukciók egyetlen összefüggő szám fraktál konstrukciót
alkotnak. A szám fraktál szintjei a végtelenben kapcsolódnak, a fraktál szintjein
elhelyezkedő úgynevezett befoglalt, rész számskálák helyi szinguláris
pontokban kapcsolódnak. A Kapcsolódások különösek, ugyanis az egyik
befoglalt számskála zérushoz tartó része illeszkedik a következő befoglalt
számskála végtelenhez tartó részével. A tudatunk tiltakozik az ilyen kijelentések
ellen, hiszen nem szokott hozzá a zérus és a végtelen hasonló viselkedéséhez, és
találkozásához, de az elmélkedés helyett gondoljunk arra, hogy a számskálák
függvény és az ő differenciálhányadosa elemekből építkeznek. Ahol a
függvénynek szinguláris pontja van ott a differenciálhányadosa folytonos, ahol
pedig a differenciálhányadosnak van szinguláris pontja ott a függvény folytonos,
tehát nem a létező valóság rendelkezik szinguláris pontokkal, hanem a mi
közelítő jellegű függvényeink.
Most szemléljük gondolatban a szám fraktál elképesztően gubancos,
konstrukcióját. Az ismert számegyenesen a számok belső és külső viszonya is
163
állandó. Ez azt jelenti, hogy a számegyenesen azonosak a léptékek, és más
hasonló számegyenesek részei közötti viszonyok is állandók a számegyenesek
mentén. A szám fraktál különös, ki és betekeredő, számgörbéinek belső és külső
viszonyai is változók, nem állandók a léptékek. A szám fraktál minden rész
számgörbéjén létezik zérus pont, amelyekre a magasabb dimenziószintű
számgörbe megfelelő egységvektora mutat. A számgörbék zérus pontjától a
negatív irányban a léptékek a reciprok összefüggés szerint rövidülnek, és
zérushoz tartanak, a számgörbék pozitív részein a léptékek, hatvány függvén
szerint növekednek és az értékek a végtelenhez, tartanak. A zérus pontnál a
negatív és pozitív görbe ágak közel merőlegesek egymásra, de amíg a negatív
irányban a görbe a zérus értéket közelítve, spirál alakban becsavarodik, addig a
pozitív irányban a görbe a végtelenhez tartva spirál alakban kicsavarodik. E
különös alakzat, sok zérus pontot tartalmaz és minden zérusponton a skálarészek
közel derékszögű elágazására ugyancsak közel derékszögben egy magasabb
dimenziótartalmú skálarész, egységvektora mutat, így minden zéruspont
környezete olyan mintha egy kis, tengelyenként eltérő léptékű és változó
skálaosztású derékszögű koordinátarendszer lenne. E különös fraktál minden
eleme ilyen kis különös háromdimenziós koordinátarendszerként azonosítható.
A háromdimenziós koordinátarendszerek és környezeteik, léptékeik szerint
hierarchikus sorozatba rendezhetők ugyanakkor a tengelyeik kapcsolódása révén
egyetlen egydimenziós fonalként lefejthetők, mint például az egyetlen fonalból
horgolt, vagy kötött kézimunkák. A szám fraktál zéruspont környezetei
szemlélhetők az egyedi háromdimenziós környezetek zérus dimenzió közeli
vetületeiként. E képzettársítás elfogadását segítheti, ha az Eukleidészi
koordinátarendszer tengelyeinek vetületi minőségére gondolunk, amelyek a
kezdőpontban, együtt, egyetlen kiterjedés nélküli térkörnyezetként jelennek
meg.
A dolgozat elképzelése szerint a primer tér is fraktál természetű, és elemeiként
azonosíthatók a létező valóság különböző dimenziószinteken létező
háromdimenziós környezeteinek zérus dimenzió érték közeli vetületi minőségei.
4. 2. 6. 3. A téráramlás aspektus
Az elemi homogenitástól elkülönülni, csak kisebb mozgástartalommal és
nagyobb időléptékkel lehet. Ebből következően: minden rendszer élettartama
nagyobb alrendszerei élettartamánál. Ebből következően minden létező
anyagcserét folytat. Ebből következően minden rendszer, időléptékekhez
illeszkedő módon kibocsát és befogad alrendszereket. A kibocsátott
alrendszerek, a külső mozgásvektoraik viszonyától függően együttműködnek,
bontják egymást, vagy időlegesen közös minőséget jelenítenek meg. A közös
minőségmegjelenítések kétirányú, az egymást bontó alrendszerek egyirányú
parciális téráramlásokat hoznak létre.
Minden rendszer egyidejűleg domináns és alárendelt szerepben létezik.
Domináns szerepben bomláscentrumot hoz létre az alárendelt rendszerek
164
centrum részén és elvonja struktúra, valamint állapotkörnyezet rendszereik egy
részét. Az alárendelt rendszerek anyagcserekészletének elvonása parciális
téráramlások formájában történik.
Az előző gondolatmenetekből érzékelhető, hogy a rendszertereken belül, és a
rendszerek között is, a rendszerszintekhez igazodó parciális áramlások zajlanak,
amelyek a „Nagy Egész” szintjén egyetlen téráramlás fraktál konstrukciót
alkotnak.
A téráramlás fraktál rendelkezik kapcsolódási pontokkal, ezek a pontok a
bontópontok, vagy bontáscentrumok, amik a „Nagy Egész” szintjén
szemlélhetők egyfajta bontáscentrum fraktál konstrukcióként. /Ismert példával
élve ők a fekete lyukak, de a dolgozat logikai építményéből következően ilyen
konstrukcióval minden létező rendszer rendelkezik, például a bolygók is, vagy az
élő rendszerek is./ Minden rendszer alrendszerei által generált parciális
téráramlás rendelkezik közös érintkezési ponttal, ugyanis az egy és kétirányú
parciális áramlások is egyrészt áthaladnak a rendszer bomláscentrumán,
másrészt érintik a rendszer, bomlástengelyét.
A rendszerek környezetét tehát egyfajta, összetett, egymást átszövő téráramlás
hurkokként képzelhetjük el, amelyek részben körül veszik a rendszer virtuális
terét, részben pedig csatlakoznak a domináns rendszer téráramlásaihoz. A
téráramlás hurkok osztály szinten zárt görbékként szemlélhetők, differenciáltabb
megközelítésben azonban elfajult tórusz felületre csavarodó, sajátos
szélsőértéket képviselő, végtelen csavarodású Möbiusz szalagokhoz hasonló
jelenségek. /Ezek az elképzelések nem a képzelet szüleményei, ők az úgynevezett
téraktivitás függvények számítógép segítségével történő megjelenítéseiként
jelentek meg./
Ez az okfejtés mindössze azt hivatott szemléltetni, hogy a rendszerekben és
alrendszereikben bomláscentrumok és bomlástengelyek léteznek amelyek egy
rész, egymásra közel merőleges irányúak, másrészt a parciális téráramlások
révén összekapcsolódó fraktál konstrukciót alkotnak.
165
E gondolati kitérő után most térjünk vissza a primer tér vetületi aspektusára, és
gondolatban szemléljük a fűszálakon szaladgáló bogarak jelenségét
felülnézetből. E különös bogár vetületek szélső esetben nagyon kicsik, jó
közelítéssel zérus környezetbe esnek és egymástól természetes módon független
viselkedést tanúsítanak. Vegyük észre ilyen különös fűszálak minden
bomlástengelyen léteznek hiszen az áramvonalak a bomláscentrum
környezetében érintkeznek, ezért ők párhuzamosak. A mozgó bogarak is
azonosíthatók az áramló rendszerek képviselik őket.
Megtaláltuk azt a téráramlás környezetet, amelynek vetületi minősége primer
térként azonosítható. Remek gondoljuk át korábbi hipotéziseinket egyeznek e az
új megközelítéssel. Megdöbbentő egyezést tapasztalunk, bármilyen aspektusból
szemléljük is a jelenséget. A bomláscentrumokon áthaladó téráramlások és
vetületük a primer tér egylényegűek, összetartozók? Igen akárcsak a jelenség és
árnyéka. A párhozamos téráramlások és a vetületükben megjelenő mintázatok
közvetlen kapcsolatban vannak? Nem, hiszen különböző virtuális terekben
léteznek, ezért különböző koordináta tengelyekhez kapcsolható jelenségek,
amelyek egymásból vektorszorzat-, és sajátos, fraktál műveleteket feltételező
egyfajta térfogati differenciálhányados szerű műveletekkel származtathatók.
Megleltük a primer tér forrását, amelyről az is kiderült, hogy nem egy egységes
valami, hanem nagyon sok, különböző rendszerszintű bomlástengely vetületi
minősége, fraktál konstrukcióba rendezett módon.
Befejezésül térjünk vissza az egyik dolgozatrészben már megjelent példára, a
virág és a pillangó esetére. A virág nektárt termel, amely táplálja a pillangót,
ezért a virágból pillangó lesz. A pillangó elpusztulva táplálja a növényt, ezért
előbb utóbb a pillangó virággá válik. E tetszetős kijelentések osztály szinten igaz
tartalmat hordoznak, de konkrétan hamis állítások. A természet téráramlás
aspektusa világossá teszi a rendszerminőségek kapcsolatát. A rendszerek
téráramlásaik által kapcsolódhatnak egymáshoz, de a kapcsolódó téráramlások a
bontócentrumokon keresztül haladnak, ezért a magasabb rendszerszinteket
képviselő új rendszerminőségek nem képesek közvetlen módon átkerülni más
rendszerek minőségeibe ezt csak az alrendszer minőségek tehetik meg, a
rendszerminőségek bomlása után. Alrendszer szinten a virág nem virág a
pillangó nem pillangó, alrendszer szinten ők egylényegűek, mint ahogy a primer
tér szintjén egylényegű a természet valamennyi jelensége.
A rendszerek túlélése alrendszereik szintjén lehetséges az élők esetében a
génminták folyamatosan változó formában időtlenek.
Alsóörs, 2010. április 22.
MV
166
5. Hipotézisek
1. A rezgések és kiváltó okaik viszonya közvetlen hatás - ellenhatás
kapcsolatokkal jellemezhető.
2. A hullámjelenségek és kiváltó okaik lineárisan független viszonyban
állnak egymással, a kapcsolat tartalmi lényege a rendszerek
kölcsönhatásával jellemezhető.
3. Tartós, ok, eredményezhet tartós okozatot, továbbá kritikus ok képes
kritikus okozatot előidézni.
4. A rezgések és hullámjelenségek ok-okozati láncainak eseményhalmaza, a
rendszerminőségek eseményhalmazához hasonló fraktál jelenség.
5. A rezgések és hullámjelenségek ok-okozati eseményhalmazában az ok és
okozati elemek kölcsönösen felcserélhetők.
6. Az elemi mozgástartalom értelmezhető a homogenitás tekintetében felső
szélsőértéket képviselő, kritikus állapotban, véletlen periodikus módon,
saját állóhullám alakzatokat megjelenítő, elemi káosztér lokális
aspektusaként is.
7. A primer tér spektrum jellegű, a spektrumot, kölcsönhatások hozzák létre.
8. Létezhetnek nem egész virtuális tér-dimenzióérték változást eredményező
kölcsönhatások. Léteznie kell a mozgás és a dimenzió kapcsolatát leíró
függvénynek.
9. A létező valóság sokdimenziós virtuális tere, valamint a zérus-, és egy
dimenzió tartományba eső primer tér, a { x n ↔ x –n = 1/( x n)} reciprok
hatványértékek szerint kölcsönösen leképezik egymást.
10.A rendszerfejlődés is fraktál konstrukció.
11.A létező valóság jelenségeit, mint okozatokat, fraktál minőséget
képviselő, önmagába forduló, periodikus jellegűen ismétlődő ok-okozati
lánc generálja.
12.A primer tér pozíciótartó minőséglengéseket, a „Nagy Egész”
viszonytartó pozíciólengéseket végez. A lengések visszaverődve,
kölcsönösen egymás ok-okozati láncát alkotva, egymásba átalakulva
folytatódnak.
13.A létező valóság eseményei, fraktál minőségű, önmagába záródó, de nem
önmagát ismétlő ok-okozati viszonyban léteznek.
14.Hullámfüggvény, differenciálhányadosa alakjában verődik vissza.
15.A természet-hullámok a fraktál tükrökön verődnek vissza. Fraktál
tükrökként a kölcsönhatás fraktál diszkrét-, és csoportelemei
azonosíthatók.
16.A létező valóság egésze ok-nélküli. A jelenségeknek csak közvetlen oka
létezik, távoli nem.
17.A rendszerfejlődés egység-dimenzió feletti tartományaihoz a szám fraktál,
az egység-, és a zérus dimenzió közötti tartományaihoz a szám fraktál
differenciál változata illeszkedik.
167
18.A jelenségek nem függnek az észleléstől, de az észleléstől függően, zérus
közeli, vagy sokdimenziós vetületi minőségekben jelennek meg.
19.Létezik a természet jelenségeihez illeszkedő ok-okozati fraktál. Az okokozati
fraktál elemei rendszerminőségekként azonosíthatók.
20.Az együttműködő alrendszer minőségek és a megjelenő új
rendszerminőségek viszonya, ok-okozati viszonyokként azonosítható.
21.A kölcsönhatás fraktál differenciál változata meghatározza az ok-okozati
fraktál differenciál változatát.
22.A négyelemes ok-okozati ciklus az ok-okozati fraktál azonos
rendszerszintjein létező jelenségek viszonyához illeszkedik.
23.A háromelemes ok-okozati ciklus az ok-okozati fraktál egymást követő
rendszerszintjein létező jelenségek viszonyához illeszkedik.
24.A pozícióváltás nélküli mozgás, és a minden irányban pozícióváltó
mozgás egylényegű.
25.A múlt és a jövő eseményei nem állnak oksági kapcsolatban, csak a jelen
egymást váltó eseményei állnak oksági kapcsolatban.
26.A jelen viszonylagos fogalom. Egy rendszer jelene az anyagcseréjében
résztvevő anyagcsere jelenségek halmazaként azonosítható.
27.Rendszer jelenét, az alrendszereihez illeszkedő „időlépték fraktál”
elemeire lokalizálható, változó tartalmú, anyagcsere események alkotják.
28.Az elemi rendszereknek nincs múltja, jelene és jövője, a „Nagy Egész”
múltja, jelene és jövője nem különül el.
29.Az egymást váltó múlt, jelen és a jövő, idő-szeletkék eseményhalmazai,
kölcsönhatás-tartalmuk szerint, hierarchikus sorozatba rendezhetők.
30.A létező valóságot önszerveződésre képes tér jelenítheti meg.
31.A newtoni dinamika erő fogalma kiterjeszthető osztály szintre. Az osztály
szintű erőfogalom, rendszerminőség változásként értelmezhető. A
rendszerminőség változás viszonyként jelenik meg. Ez a viszony a létező
valóság tetszőlegesen választott jelenségei, jelenségcsoportjai, vagy az ő
kombinációik esetére lokalizálható, ezért fraktál függvény tartalmú.
32.Erőkapcsolatok esetén, fraktál minőséget képviselő anyagcsere
spektrumok kölcsönös cseréje valósul meg.
33.Az erőmentes mozgatók eredendően létezők, az ő együttműködéseikből
jelennek meg a közvetlen ok-okozati kapcsolatban létező mozgásformák,
és a közvetett ok-okozati kapcsolatban létező, lineáris értelemben
független mozgásformák.
34.A primer térből induló csatolt anyagcsere folyamatok, az időléptékekhez
kapcsolt ritmusban, folyamatosan újramásolják a létező valóságot. Az
újramásolás kis eltérései okozzák a rendszerminőségek változásait, e
változások jelennek meg az észlelés tartalmától függő mozgásokként.
35.Rendszerminőségek virtuális dimenziószektoronkénti együttműködése, a
dimenziószektorbeli vetületeikkel arányos.